Ez a C1/107/Aygo olyan se hús, se hal széria volt, sosem értettem, mire jó. Miniautónak túl drága volt, divatos városi szaladgálósnak túl semmilyen, a nagyobb kocsikról kisebbekre átnyergelők számára pedig szörnyen igénytelen. Ráadásul ember meg nem tudta különböztetni a Citroen, a Peugeot és a Toyota saját verzióját (oké, ez a harmadik picit más volt oldalról is, a hátsó ajtónál), ha nem látta az orrukat.
Az után, hogy mindhárom új változatot közelről megtapogattam, szaglásztam, nyalogattam itt, Genfben, azt kell mondanom, rájuk sem lehet ismerni. Bár ugyanúgy mint korábban, azonos gyártósoron készülnek Csehországban, ember meg nem mondaná, hogy igazából ugyanaz az autó van mindegyiknek a héja alatt. A Citroen baromi aranyos, a Peugeot elegáns, a Toyota pedig vagány, igazából mind a formatervezés magasiskolája. Hiszen az alap-autó csak 25 milliméterrel lett hosszabb és 8-cal szélesebb a korábbinál, márpedig ilyen kicsi, a helyet lehetőleg maximálisan kihasználó karosszériát eltérőre tervezni pöttyet nagyobb művészet, mint amikor van bőven hely a papíron, hogy szaladhasson a tervezői ceruza.
A legjobb, hogy egyiken sincsenek erőltetett részletek, még a legmarkánsabb vonalakkal megrajzolt Toyotán sem – karakteres kisautó mind, öröm, ha az ember lenéz a parkolóba a konyhaablakból, és látja milyen jó gép várja odalent.
Az alapmotor maradt a régi, háromhengeres egyliteres benzines, a konstrukció a Toyotáé. De módosítottak rajta, most már egyben van a hengerfeje a szívócsővel, nagyobb a kompressziója is, így már 69 lóerős. Az Aygóban egyelőre csak ez a motor lesz, a Citroen és a Peugeot saját variánsai viszont megkapják a PSA-csoport saját, 1,2-es, háromhengeres, 82 lóerős, sportosan morgó benzinesét is, tudják, amelyiket annyira szerettünk már a 208-asban. A hajtáslánc másik végén új elem a feláras robotizált váltó.
Tolatókamera, mirror link fedélzeti rendszer (amikor nincs agya magának a készüléknek, csak kezelőfelülete, és a telefon végez minden szolgáltatást), ledes nappali fények vannak az opciós listán, és valamennyihez lehet rendelni hatalmas, motoros vászontetőt is.
Azt állítják, belül nagyobb lett az autó, elsősorban mert a vezetőülést átalakították (egyébként lejjebb is van, s a kormány szöge is függőlegesebb). Nos, ez lehet, hogy így van, de azért egy ekkora, nem egészen 3,5 méteres miniből nem lesz Tesco-csarnok apró átrendezés útján, ezt be kell látni.
Érdekes, a Citroen összesen egy kinyitható, beülhető autót hozott el a szalonra, még érdekesebb, hogy alig lézengtek körülötte az emberek. Kicsit bámultam azt az erősen kihúzott szemöldökű pofáját, majd amikor szabaddá vált, gyorsan magamra vettem az autókát. Hm, egész jól be tudtam állítani az ülést, bár a fejem kicsit közel került a tolótető kivágásának a szegélyéhez. Jól néz ki, nyoma sincs drága anyagoknak, de a Citroen ugyanúgy dobta fel a belső tér hangulatát mindenféle színes műanyag betétekkel, ami már a Cliónak is olyan jól állt tavaly a Renault-éknál.
És az a vászontető, ember, mennyire állat... Az ilyen tetőknek általában ugyanaz a bajuk, mint a mai kabrióknak, hogy az erősen megdöntött szélvédő miatt az első két utas csak abból veszi észre, hogy nyitva a tető, hogy megsül a feje – vagy leég a fejbőre, mint nekem, általában. Nem így a C1. Itt elöl kezdődik a tetőszél, a fej szinte kilóg a huzatba, az egésznek még így a szalon zárt terében is van valami rettentő boldog szabadságérzete – a Citroen Kacsában volt hasonló a feeling.
Aztán hátramásztam. Ezt szó szerint értsék, itt szó sem volt bármiféle elegáns beülésről. A hely borzasztó szűk, pedig nem vagyok az a típus, aki nagyon hátratolja és –dönti az ülést vezetéshez. Valahogy épp bekínlódtam mindkét térdemet, de ha valaki ül előttem, az már csúnyán a veséjében érezte volna a térdemet. A fejemnek meg tényleg semmi hely maradt, főleg a tolótető dudora miatt, inkább kimenekültem.
Volt a Citroen-standon két másik C1-es is, egyik jópofán, egy magasba helyezett dobozban (hogy mutassák, milyen apró), a másik pedig egy genfi szalonra készített speciál, svájci motívumokkal. Na, az tényleg jól nézett ki, sajnos nem lehetett kinyitni. De a széles kerékjáratok, a színséma, a kerekek és a középre tett kipufogó nyálat csorgatni való kis dögöt csinált a C1-ből.
A hall másik oldalán Peugeot-ék szokásos, felfoghatatlanul rossz világítású standján, szűken egymás mellé passzírozva álltak a 108-asok. Itt már nagy volt a zsibongás, alig volt pillanat, amikor le lehetett kattintani az autót, és amikor mégis, épp olyan lila fényben derengett, hogy szinte értékelhetetlen lett a fotó. Mindegy, azért remélem, látszik.
Ez a pofa hozza a legjobban a saját márkaarculatát, mintha egy 208-assal belementek volna valami részlegesen gyűrődő, EuroNCAP-es akadályba, de minden tömpesége ellenére nem néz ki rosszul, hátulról talán még mokányabb is, mint a Citroen. A belső tér borzalmas fényben úszik, nem csak a fotókon nem látszik, pontosan milyen, de ott, a saját biológiai szememmel is csak a kontúrokat tudtam kivenni. Egyébként az egész rettenetesen hasonlít a Citroenhez, már amennyire láttam. Itt fedezem fel az egyik jellegzetes, megmaradt alkatrészt a korábbi modellszériából – a lamellás golyókat, amik a levegőbelépők.
Meg se kísérelem a beülést hátra, mert megint egy vásznas autóba sikerül beülnöm, amúgy is fojtogató a tömeg – miért nem a frissen Év Autója díjas, és már kombiként is kiállított 308-ast nézegetik? Mindegy, tovább, jöjjön a Toyota.
Ez a kocsi tényleg annyira más, hogy előszörre alig akarom elhinni, hogy ugyanaz. Van benne a mostani Auris éles vonalaiból, de emezen sokkal jobban mutat, pláne mert nagyon kontrasztos a design, ráadásul van két Gurney-púp is a tetőben, ami tényleg már szinte túlzás, de hat. Különösen a sportosított verzió, a narancssárga fényezéssel, fekete, 15-ös kerekekkel mutat jól, de tetszik a kétszínű kivitel is.
A Toyota kerített a legnagyobb segget az új modellnek, ezen a standon tényleg minden az Aygóról szól, a hatalmas Aygo-kávézóban Aygo memóriajáték játszható az óriási tableteken, Aygo műanyagpohárban adják a vizet, Aygo a falon a motívum, még a pincér csajok feneke is Aygo-ülés formájú, bár ezt lehet, hogy csak vizionáltam.
A hatalmas standon tényleg térdig gázolok Aygóban, s végre be tudok ülni egy lemeztetősbe is. Na, ez már tényleg elég tágas elöl, sőt, valahogy hátul is el tudnék üldögélni magam mögött, ha muszáj lenne és persze, skizó lennék. Apropó, tudják mi a skizofrén kedvenc dala? Ének az esőben. Bocs az offért.
A belső teret alaposan szemügyre véve azonban a csalódás keserű íze járja át a számat, most már biztos vagyok abban, amit eddig csak sejtettem: itt mindhárom autó pontosan ugyanolyan, csak a színekkel és az anyagokkal variáltak. Ugyanaz a nagy, buci óra, közepén a kis szürke LCD-vel, mellette a ledes fordulatszámmérővel, a műszerfalon pont olyan csík fut keresztbe mindben, csakhogy csík két végén a szellőzőrostélyok kivastagodása a Toyota és a Peugeot kontrasztos betétjével kutyacsont formát ad ki, a Citroenben nem. Nyilván mindhárom rendelhető nagyon hasonló színvilággal, nekem mindenesetre a Toyotáé a legeredetibb és legmediterránabb a belső tér.
Hátul persze mind ugyanolyan igénytelen, mint korábban, csak kibillenthető az ablak, nem ereszthető le (nemcsak költségmegtakarítás miatt, hanem mert az ablakemelő mechanizmus is helyet foglal, s így szélesebb lehet az utastér), nagyok a kilógó lemezfelületek, apró kis foltnyi kárpit van az ajtó közepén, az is kábé olyan anyagból, mint a kínai samponos doboz. De ki ül ide, egyáltalán? Vegyenek vászontetőst az emberek, az legalább vagány, a hátsó ülést meg az első nap hajtsák le, és hagyják úgy! Erre való ez...
Itt végre kinyitom a kocsi elejét és hátulját is. Az orrában ott a háromhengeres zajszigetelő burkolata, mégis, mit vártam, hátul pedig a magas küszöbös, rendkívül rövid csomagtartó, ami inkább első világháborús lövészgödörre hasonlít, mint raktérre. Élére állított Sirály papírcsomag, azt könnyen elszállítja. Egyébként ez a pici üreg állítólag sokkal nagyobb lett, 29 liternyit bővült, kapaszkodjanak meg, 168 literre!
De ne érezzék, hogy kritizálni akarom ezt a három kis tököt, nagyon tetszenek, végre érzem a bugit ebben a modellhármasban – divatkocsinak, jópofa cuccnak, hangulatos futkosósnak megfelel, az olcsósága már nem csípi a szemet. Gratula, ha nem is óriási a haladás, de ez a lépés most nagyon jó irányba történt.
