A régi General Motors a világ legnagyobb autógyártója volt, de a csődeljárás előtt, amelyből jóval karcsúbban jött ki, valószínűleg a leglehetetlenebb és legtehetetlenebb szervezet is az egész iparágban. A Pontiac Aztek talán ennek a korszaknak a legkiválóbb példája, de eddig nem sokat tudtunk róla, hogy hogyan jöhetett létre egy olyan típus, amelyet aztán a kutya sem akart megvásárolni, és végül csak mélyen áron alul lehetett megszabadulni a legyártott mennyiségtől.
Az esetről Bob Lutz írt az amerikai Road and Track hasábjain, ahová rendszeresen ír, most, hogy már nem alkalmazza egyik detroiti autógyár sem. Lutz szerint nagyrészt az Azteknek köszönhette, hogy annak idején, már bőven nyugdíjas korban felvették a GM-hez – hogy több hasonló típus véletlenül se jöhessen létre. De ehhez a kétségtelenül alkalmatlan típusnak létre kellett jönnie, és át kellett jutnia számos akadályon a cégen belül, mielőtt a közönség szabályosan körberöhögte érte a teljes General Motorst.
Lutz szerint elsősorban a GM korabeli vállalati kultúrája tehet róla, hogy az Aztekről csak azután derfült ki, mekkora bukás is, miután már gyártani kezdték. A legfelső vezetők arra a kritikára, hogy a GM régimódi, egy egyszerű döntéssel reagált: a jövőben a kínálat 40%-át innovatív típusoknak kell kitenniük, bármit is jelentsen ez. Így aztán olyan modellek is zöld utat kaptak, amelyeknek soha nem kellett volna túljutniuk a vázlat-fázison. Emellett az Aztek fejlesztését egy olyan régimódi középvezető irányította, aki az első pillanatban leszögezte: aki kritizál, és ezzel hátráltatja a munkát, az repül. Így aztán egyetlen ember ízlése – illetve annak hiánya – határozta meg, hogy milyen legyen az autó. Meglepő módon még az sem változtatott semmit a helyzeten, hogy a közönségteszteken orbitálisat bukott a típus. A céltudatos, de szemellenzős és tekintélyelvű hozzáállás arrogáns magabiztosságba torkollt: az Aztek fejlesztői elhitték, hogy ők maguk jobban tudják, mi kell a közönségnek, mint a közönség maga.
Egyébként az az érdekes, hogy az Aztek a jó pillanatban érkezett, és érdekes ötleteket valósítottak meg benne, például a hűtött középkonzol-rekeszt, vagy a kigurítható csomagtérpadlót, amelyek vonzóvá tehették volna. Lutz azt mondja, ha odafigyelnek, és időben változtatnak a típus arculatán, hatalmas siker lehetett volna. De a fejlesztők egy része észre sem vette, hogy baj van. „Egy csomó autóiparban dolgozó ember egyszerűen nem érti, hogy egy autó több, mint néhány tulajdonság együtt. A feladat az ő fejükben annyiból áll, hogy az általuk készített modell meghatározott tulajdonságaiban felülmúlja a konkurenseket, és akkor megnyerték a versenyt. De nem értik, milyen lényeges az arculat” - mondja Lutz.
Az egykori termékfejlesztési vezető azt mondja, maga is meglepődött rajta, hogy az Aztek program vezetői milyen elkötelezettek voltak. Felidézi az egyikkel való beszélgetést: az illető azt mondta, egyenesen büszke az Aztekra, hisz minden kitűzött célt elértek vele, minden határidőt betartottak. Nyilván így is volt – csak a kitűzött céloknak nem volt semmi közük a valós piaci igényekhez.
