Pár óráig még bizonytalan voltam, mert nem rémlett, hogy a Peugeot-stand határán bélyeget osztogattak volna. Aztán később visszanéztem és megnyugodtam, hogy nem nyalattak fel velünk semmit, ők szemen át küldik meg az ember agyát. Már tiszta fejjel mondom: pszichedelikus szer nélkül még nem volt részem afféle tripben, mint abban a sötét sarokban ott a kilences halléban.
Fractal a neve. A matematikában ez végtelenül komplex geometriai alakzatok gyűjtőfogalma, de itt inkább csak arról lehet szó, hogy ez esett ki a tanulmányautós fantázianév-generátorból. Valójában nagyon is egyszerű ez az egész. Csak végtelenül brutális és kell idő megemészteni. Szóval ez itt a Fractal, a jövőre várható új 3008-as formanyelvi előképe. Hát, a Peugeot-nál is messzire gurult gyógyszeresdoboz; a Citroennel együtt egy ideje már csak ilyen extrém koncepciókkal képesek magukhoz vonzani a nemzetközi szalonok népét.
Tudják, a mai ötvenes generációnak van egy furcsa hiányérzete. A hetvenes-nyolcvanas évek űrhajós sci-fijei hagytak bennük mély nyomokat, sokan mélyen belül egy soha el nem jött kor hiányát szenvedik ma is. Az az ő bajuk, hogy gyerekként még úgy képzelték felnőtt éveiket, amelyekben már az űrsiklók kormányát tekergetve maguk kerülgetik a Kuiper-öv szikláit. Az űrkávbojok kora azonban sosem jön el. Talán előbb kellett volna feltalálni a tömeggyártású űrsiklót a robotikánál, mert így már nem lesz biomassza a kormány mögött, mire belakjuk a világűrt. A hiányérzet viszont egyeseknél a sírig tart majd.
Jól nézzék meg a Fractált, mert annyira újhullámos, hogy az már túlzás. Itt van mindjárt ez a fekete-fehér külső borítása, a méterben mérhető ledes fényjáték minden sarkában. A beltér még durvább, annak bő háromnegyedét 3D nyomtatóval hozták össze. Hogy miféle anyagokkal dolgoztak, nagyrészt talán épp ezért beazonosíthatatlan, de ha ez az autóipar jövője, a karosszérialakatosok és kárpitosok jobb, ha most elkezdik átképezni magukat. Mondjuk 3D nyomtató-kezelővé, efféle megoldás ugyanis szalonról szalonra egyre több gyártónál tűnik fel.
Azt mondtam már, ki tervezte? Amon Tobin zenei producer, DJ. Ez a brazil zenész szerezte Pálfi György zseniális Taxidermiájának a filmzenéjét is, de van a munkásságában a drum and bass-től a szambáig minden. Állítólag a külsőhöz is van köze, de az érdemi munkát bent végezte. A küldetése röviden annyi volt, hogy a tanulmányba került 9.1.2 hangrendszer számára a lehető legjobb körülményeket teremtse. Tobin egyszerűre vette a megoldást: ahol tudta, kitömte kis csúcsos anechoic, azaz visszhangmentes anyagokkal a belteret.
Koncepció, az ilyeneknél ritkán van alkalmad magadra csukni az ajtót, nyitottnál viszont a szomszédos négy stand mindenféle zaja csapja képen az élményt. Valami űroperát ordíttattak a Fractalban, de így nincs értelme, oda a mester műve, semmi nem jön át a tökéletesnek ígért akusztikából. Talán ezért is volt, hogy a látvány maga foglalta le teljesen a látogatók figyelmét, mert golflabdányira dagadt minden pupilla az ajtóból kihajolva, annyira űrtechnika a szó inkább parasztvakító, mintsem mérnöki értelmében. És ebben van legalább egy sejtnyi új 3008? Ugyan már, ócska hülyítés. Bár az, hogy a háttérben vetített videók szerint ez akár lábon is idejöhetett, más megvilágításba helyezi.
Elektromos kis városi kupénak mondják, két 102 lóerős elektromotor hajtja külön-külön a tengelyeit egy 40 kWh-s akkumulátorról. Tömege alig egy tonna, adaptív légrugók dolgoznak benne, 450 kilométeres a hatótávolsága és kivehető a keménytetője - elvileg mindent tud, amit általában egy tanulmány gyakorlatilag nem kéne, hogy tudjon. Pont ezért nem kell feltétlen eltemetni egy múzeum sötét sarkába, aztán évek múlva letagadni minden szándékot, ami mostanság elhangzik róla. A helyükben nem csinálnék mást, mint úgy, ahogy most van, kicsapnám a piacra. Egyrészt maradandó hatás nélkül nyújt fekete-fehér LSD-élményt, másrészt kívül-belül olyan ez, mint egy-egy bénácska űrhajó egy technológiailag optimistább kor képregényvilágából. Egész biztosan lenne néhány soft sci-fiken felnőtt felnőtt, aki már csak ezért megfizetné.
