A VLF Automotive-ról eddig nemigen hallhattunk, de a háttérben ismert figurák állnak. A formatervet Henrik Fisker rajzolta, a pénzt az egykori Chrysler és General Motors vezető, a Dodge Viper atyja, Bob Lutz adta – és őt ismerve biztosan beleszólt az autó tervezésébe is – a fejlesztésben pedig a közel tíz éve Viperrel versenyző Ben Keating is részt vett.
A Force 1 leglátványosabb része persze a formaterv: Fisker, ha autógyár-tulajdonosként nem is tündökölt, tervezőnek elsőrangú. A Viperénél sokkal drámaibb burkolatot rajzolt a VLF sportautó számára, több határozott éllel és látszólag kivételesen rövid utastérrel. Az orr-rész a rengeteg kis légbeömlőtől talán nem elég tiszta, de ezekre nyilván szükség van a gyárinál is erősebb 8,4 literes V10-es motor miatt. A motort egyébként nem hegyezték ki nagyon, a csúcsteljesítménye 745 lóerő, százzal több, mint gyári állapotában, és mivel az autó száraz tömege sem változott érdemben – a VLF 18 kilóval nehezebb, mint a Viper, összesen 1538 kilogrammot nyom – nem is megy lényegesen jobban az új sportkocsi. Három másodperc alatt gyorsul 100-ra, a végsebessége pedig 350 km/h, ami fél másodperc és 19 km/h előnyt jelent a Viperrel szemben – nagyjából ennyit is indokol a száz lóerő többlet-teljesítmény.
Az árcédulát viszont épp ezért nem könnyű megindokolni. A Force 1-et áprilisban kezdik gyártani Auburn Hills-ben, és egy-egy példány 268 500 dollárba, vagyis átszámítva 78,2 millió forintba kerül majd. Ez pedig bő háromszor annyi, mint amennyiért Vipert lehetett venni – márpedig a kompresszoros Corvette miatt, ami alig gyengébb és még olcsóbb, abból sem fogyott elegendő, hogy megérje fenntartani a gyártást. Így aztán erősen kérdéses, hogy az egész projekt mennyire életképes, különösen azt tudva, hogy 2017-től a Chrysler már nem tervezi gyártani a Force 1 alapjául szolgáló Vipert.
