A kultúra vége

Úgy vélem, az olyanok, mint a magamfajta, a legcsekélyebb tényezőként sem szerepelnek a csúcs-gyártók listáján, amikor egyszer-egyszer szóba elegyedik velem valaki, aki a márkát képviseli, már a folyosó végéről látja a zakóm eséséből, a járásomból, a táskából, ami nálam van, talán egyenesen a fejtartásomból, hogy ez a szerencsétlen soha, de soha nem kerül akár kilométeres távolságba ahhoz, hogy az ő termékét a célkeresztjébe vegye. De mivel újságíró vagyok, ami az Astorián cigit lejmoló, de a fényképezőgépemet megpillantva a sötétbe elhúzó hajléktalan és a hibátlan Armani öltönyben feszítő, ám a gazdagságát kerülő úton megszerző és az összetett mondatokba amúgy könnyen belezavarodó egyének közt húzódó teljes számegyenes mentén veszélyforrást szokott jelenteni, ezért inkább felveszi a pléhpofát.

Pedig a származásom dacára hiszek a jó modorban, az udvariasságban, és abban is, hogy egy kevés sznobéria felfelé húzza az embert, persze csak ha csipetnyinél többet sose használ belőle, és mellesleg akkor is csak röhög rajta. Mint afféle szép, kedves és elegánsan működő fantasztának, nyilvánvalóan homályos elképzeléseim vannak arról, milyen lehet egy gazdag ember ízlése. Egy olyané, aki például Rolls-Royce-ot vesz.

Mivel a RR közel annyira brit termék, mint az anyakirálynő, és sokkal inkább az, mint Rod Stewart, a Rolling Stones, vagy akár a Beatles, ezért az ehhez a névhez kapcsolódó elvárásaim is magasak - egy Rolls-Royce nem csupán valami illő flairrel viselt bőrszíjas Patek Philippe, hanem a britsége hozzáad némi mélységet is - valami olyat, mint a három- és a tízrétegű politúr közti különbség a tölgyfa komódon.

A sok száz éves gazdagságra visszatekintő, a jó ízlést már az ükanyja korában is az anyatejjel magába szívó egyén nem vesz Mercedest, mert az a bevándorló újgazdagok autója. Nem vesz BMW-t, mert az a lelkükben hülyegyerekek elmaszkírozott játékszere. Audi? Eszébe se jut, ne vicceljenek, a mögött mind új pénz lakik, ki tudja, honnan. Az Aston Martint futballsztárok veszik (közvetlenül a fekete Range Rover után), a Ferrarit a papírvékony kultúrájú bonvivánok, a Lamborghinit pedig azok, akikről még ez a papírhéj is hiányzik. A Bentley? Rég nem igazán elegáns márka, Paris Hiltonnak is olyan van...

Mielőtt minden luxusautó-gyártó vérdíjat tűz ki a fejemre (és az ilyen autók tulajdonosai is), sietném leszögezni, hogy mindezt nem én gondolom így, hanem olyan emberek, akiknek valóban akad elég pénze efféle járművekre, és mindezek ellenére (illetve miatt) egy Rolls-Royce-t visznek haza, vagy szállíttatnak le maguknak a kereskedésből. De azért még nekem, a témát csak a betonfalon kívülről szaglászó, bemutatókon olykor-olykor előfurduló senkinek is mást jelentett a Rolls-Royce, mint a többi, még talán sokkal többet is. És amikor a BMW bevásárolta magát a márkába, nekem is, mint sok idealista társamnak, összeszorult a szívem.

Eddig azonban minden flottul ment, bizonyítva, hogy a németek ha kell, óriási empátiával tudnak ilyen kényes témákhoz is nyúlni. Klassz volt a Seraph, még klasszabb a Phantom VII és a Dawn, a legklasszabb pedig valamennyi közül a Wraith (ejtsd: réjsz - az "sz" itt ugye, puha angol "th"). Zseniális kocsik, valamennyi feszegette kissé a konzervatív RR-világkép határait, de egyik se lépte azt át.

Fentiekkel felvértezve, amíg a Pistáékat vártam a délelőtt 10-es randira a Volvo-standon, úgy döntöttem, hogy a maradék negyedórámban végre megnézek egy Rolls-Royce-sajtóbeharangozót. Úgyis a szomszédban volt, és ilyet amúgy se lát mindennap az ember.

Úgy véltem, lesznek majd elegáns, nagyon vékony, nagyon brit akcentusú nagyon brit emberek, akik majd finom gőggel, de néha egy-egy finoman laza és rettentő találó poént elhelyezve, zseniális tömörséggel elmondják nekünk, a pórnépnek, hogy mit is kell látni egy ilyen autón. Mindezt szinte bocsánatkérően, hiszen tudják, hogy a termék és a rang magáért beszél - ilyen helyzetben a szerénységnél nincs elegánsabb eszköz. Az angolok úgy nevezik ezt: understatement. Érdemes megtanulni, mert mostanában mi magyarok sem nagyon ismerjük ezt a stílust. És valahogy az egész világ sem.

Úgy véltem, a rendezvény után három-négy olyan csaj fogja meg a lepleket, akiket normálisan a Cote d'Azurre képzel az ember egy Sacha Distel sláger hangfoszlányaival körülvéve, leheletnyi Chanel kosztümben, de amúgy meg soha nem kerül olyan közel hozzájuk, hogy akár a parfümjük illatát érezhetné, mert kitérő egyenesek mentén mozog az élete azokéhoz képest.

Úgy gondoltam, a parti végén Veuve Cliquot pezsgőt szolgálnak fel kristálypoharakból - megtehetnék, most, hogy a BMW pénze van a márka mögött, nem pedig foltos könyökű, széplelkű angol vállalkozóké. Hiszen még a mi Év Autója választásunk után is számolatlanul ömlött - ha nem is a Veuve Cliquot, de - a Moet Chandon.

Aztán kijózanodtam. Pontosabban felébredtem 49 évnyi álomból. Mert nagyon más történt. Az autókultúra ezen egyik utolsó szigetére lesújtott a felemelt (azaz felemelkedő) görcsös bunkó Genfben, te dráhááá-ga, segíts most. Nyilván jól csinálják ott a Rollsnál, ezt így kell, de én konkrétan hánytam a beszéd végére.

A jó vágású, finom humorú, a szájában forró krumplival zsonglőrködő, és egy mondatban a létező összes angol igeidőt megcsillantó brit úriember helyett egy erősen baltaarcú, szögletes állú, szűk szemű, a zöngés mássalhangzókat erősen zöngétlenítő, zömök ember állt ki a színpadra, abban a fajta, metálszínű öltönyben, ami drága ugyan, de tudjuk, hogy ilyet a régi kultúrákból származó illetők nemigen vesznek fel, ha nem az a napi viseletük. Masszív vonásai, elszánt tekintete, összeszorított szája alapján ez a férfi illett volna a Halál ötven órája című örökbecsűbe, egy tank kormánya mögé – de nem egy Amerikától kölcsibe kapott Sherman botjai, hanem az olajoshordókra hajtó Tigris kezelőszervei mögé, ha értik.

És ez a jóember villámló szemmel, hosszú hatásszüneteket követő kemény intonációkkal a dobhártyánkba döngölte: itt a fekete Rolls-széria, a Black Badge. A Mindent Vivő Ultrabrutál, az Autó, Amely Egy Másik Világot Képvisel. Anno a britek is nyilván így gondolták, de nemhogy ilyen nyersen, hanem sehogy nem mondták volna ki. Akinek kell – legyen az tulajdonos vagy pórnép fia – úgyis érzi majd. A szavak is tudnak elegánsak lenni, ha fontos a helyzet.

Felsorolta az összes olyan Rolls-Royce-tulajdonost – és keveset, akik nem okvetlenül ebbe a körbe tartoznak – akiket a régi RR-nomenklatúra elfogadott ugyan, mert ők nem voltak Enzo Ferrari, aki kézzel válogatta a vevőit, de nagyon nem voltak rájuk büszkék. Muhammad Alit, Howard Hughest, Keith Moont (aki a sajátjával egy medencébe hajtott) például. Embereket, akik hirtelen gazdagodtak meg és gyerekkorukban biztosan nem a könyvtárszobába zárta őket büntetésből a nevelőnő, amikor lekakaózták a damaszt abroszt. És ezzel nem szeretnék olyan rosszindulatú lenni, hogy azt mondjam: azok az emberek már fiatalon is közelebbről ismerték a kokót, mint a kakaót.

„Black Badge is an attitude to life, an aspect of the Rolls-Royce brand that appeals to those people who are elusive and defiant, the risk takers and disruptors who break the rules and laugh in the face of convention. They are driven by a restless spirit. They play hard and they change the world...”...

...azaz „a Black Badge egyedi hozzáállás az élethez, a Rolls-Royce márkának az az oldala, amelyet a ravasz és dacos emberek ölelnek keblükre, azok, kiket nyughatatlan lelkük kemény játékokba visz bele, s a végén ők változtatják meg a világot - köpködte a tömeg felé Torsten Ötvös-Müller, akinek ha jól tudom, csak a neve magyar és az is csak részben. E súlyos szavak hallatán pedig nekem diktátorok arcképei úsztak el a szemem előtt, de bevillantak a James Bond filmek világuralomra (-pusztulásra) törő jól vasalt szörnyetegei, az ábécét kevéssé, a kurvák világát viszont annál közelebbről ismerő alvilági arcok és a többi, hasonló figura, akikkel magára valamit is adó ember nem szívesen barátkozik.

„With Black Badge we have created the most commanding presence on the super-luxury landscape”,...

...azaz „a Black Badge-dzsel létrehoztuk a legfelsőbbrendűbb jelenlétet a szuperluxus tájképében” - folytatta az ékszerész nevű. Egy masszív verejtékcsík jelent meg a szája fölött, és onnantól csak azt tudtam figyelni a kivetítőn, mikor cseppen le. De aki Rolls-Royce-ok közelében mozog, annak a testnedvei is sűrűbbek, még nyolc percen át nem cseppent az onnan sehova. Csak csillogott, rezzenéstelenül. E mondat önmagában is érdekes, mert azon túl, hogy egy olyan képzavart tartalmaz, amit egy Oxforban vagy Cambridge-ben tanult illető álmában sem ejt ki a száján, benne van egy fontos, nagyon germán újságírói terminus technicus is, amit a magyar újságírók is előszeretettel használnak, és amit egy korábbi főszerkesztőm, amikor még magam is tudatlan voltam, és bevetettem olykor, kitiltott a cikkeimből. Igaza volt, visszamenőleg én is szégyellem azokat az írásaimat, de sajnos kitörölhetetlenek, mert még papírra nyomtatták őket. Említett szó a „felsőbbrendű”, amelynek a második világháború óta van egy különösen fémes ízű mellékzöngéje, és amit leginkább frusztrált illetők használnak, amikor valami zűrös dologra büszkék szeretnének lenni, legyen az modor, hadsereg..., vagy éppenséggel autó.

Sajnos ez a Black Badge, a fekete Emily-jével, a lilás-hupipiros belső színeivel, a csiricsáré, „ambient” belső fényeivel, s ezzel az egész ideológiával mögötte, miszerint a széria azoknak való, akik szabályokat szegnek, szétrobbannak az önbizalomtól, nem tűrik a kompromisszumokat, masszívan kitapossák maguknak az érdekeiket... majd amikor vége a napnak, ezek a felsőbbrendűen magabiztos illetők bevetik magukat az éjszakába, és a keblükre ölelik a sötétséget, nos, ez a Black Badge dolog nem a továbbvitele, hanem a sírásása a Rolls lényegi valójának.

Pedig aknázták már alá ezt az építményt korábban is, nem keveset, de a cégtulajdonosok masszív ízlésének és erős kulturális hátterének hála, meg se rezzent. De a Black Badge? A BB-RR? Már látom is BEAST-1 rendszámmal keresztben parkolni a sürgősségi klinika mentőbejárata előtt, éjjel - hiszen erre készült, mondhatja innentől a tulajdonos, aki egy normális ember szimpátiaskálájának legalsó fokára sem tud fellépni ólomlábain, ahogy már ezt tudjuk az Indextől is akár. Hallom, amint Darth Vader is elismerően szusszant egyet a maszkjába, és elképzelem, amint St. Pauli feltörekvő királyjelöltje kinyitja a rózsaszín csecsemőbőrrel borított íróasztalán a legfrissebb Black Badge-brosúrát. Amit ő persze nyilván brossúrának ír. Végre itt a Rolls, amely céleszközként csak arról szól - LENÉZLEK ÉS MEGVESZLEK TITEKET KILÓRA, NYOMORULT, ÉLET NÉLKÜLI PONDRÓK.

Tudom, ezt a trendet a világ diktálja. A rossz ízléssel karöltve érkező új pénz a kínaiaknál, az oroszoknál, a gettókból szemvillanás alatt a reflektorfénybe csöppenő sztároknál, illetve a különféle alakuló diktátorságokat irányító kisállamok vezetőinek svájci bankszámláján van. Kultúrára, hagyományra, szerénységre nem szabad számítani ebben a körben, csakis agresszióra, a dolgok mérhetetlen egyszerű felfogására, az emberiség több ezer éves szellemi csiszolódásának telibe szarására.

Csoda, hogy a Rolls-Royce ebben a környezetben fent tudott maradni eddig is, még nagyobb csoda, hogy még mindig veszik az autóit. Talán azért, mert még a legbutább orosz olajmilliomos, vályogházból kicsírázott, újdonsült óriásbirtokos is, ha máshogy nem, legalább a maga kérges, csomós, egyszerű agyával érzi, hogy a pöcegödör mélyén illatozó ízlésvilágával nem szerez elismerést magasabb körökben, ezért olyasféle tárgyakkal veszi körül magát, amik legalább a brandingben és a jellegükben hasonlítanak azokhoz, amiket a valódi kultúremberek használnak. Csak Elvis Presley volt annyira egyszerű, hogy mindezt képtelen volt felfogni. De ő legalább zenélni tudott.

Akkor is, köpjenek le, kiáltsanak ki konzervatívnak, maradinak, begyöpösödöttnek, esetleg egyszerűen csak irigynek, de nekem fáj, ami történik. Tudom, hogy Lennon is színesre festtette a saját Rollsát (de Lennon egy progresszív, intellektuális figura volt), tudom, hogy sok hernyópartit és LSD-tripet láttak már az elmúlt fél évszázadban a Rolls-Royce-ok Connolly-bőrülései, de ott nem maga a Rolls-Royce-vezetőség buzdította a tulajokat arra az életformára. Fáj, hogy az autós magas kultúra számomra legerősebbnek tűnő bástyája, a legnemesebb brit autómárka így omlik össze a szemem előtt. Szándékosan, metálöltönyösen, német akcentussal, villogó szemmel, verejtékezve. Ötvös-Müller könnyen lehet, hogy példás családapa, érzékeny cégvezető a Rolls-Royce-nál, isteni humorú egyén, akinek most én magam, ügyetlen rosszindulatommal kigúnyolom a közel sem tökéletes, német áthallásoktól nem mentes angol akcentusát, különben pedig a legfinomabb angol ízlés szerint öltözik, de a céges sztájliszt beleerőszakolta ebbe a csúnya hacukába. Lehet, még el is hiszem, simán, s borítékban elnézést is kérek a durvaságomért.

De az biztos, hogy egy genfi nagy bemutatón nem ilyen illetőnek kellene állnia a Rolls-standon. Ha Rolls-Royce lennék, rég felvettem volna valami tősgyökeres angolt valami szépen hangzó, de langyos vízzel felérő szerepbe, hogy ilyen exponálásoknál valaki méltón képviselje a brit hagyományokat. Hogy legalább egyetlen angol név előforduljon ezen a németek által tisztára nyalt kelta tányéron. Ne szenvedjünk már németül beszélő, gesztikuláló, kinéző, amúgy viszont mélyen művelt és magas ízlésű, kedves és aranyos emberekkel - mert egy ilyen bemutatón csak az utóbbiak nem derülnek ki róluk. Hiszen a RR-standról már csak a karlengetés és a feketébe öltözött, kigyúrt testőrsereg hiányzott - húsz, efféle barátságos ember nagyjából jól is mutatott volna a standon, akár importálni is lehet ilyeneket, óccsóé.

Elegem volt, nem szeretem már ezt a márkát és vele a világ egy eddig nekem kedves és távoli szeletét sem. És erre a Rolls-Royce standján jöttem rá, Genfben, 2016 telének utolsó napján. Köszönöm Torsten, sok sikert az eladásokhoz.

Ui:

Az új Black Badge Wraith és Ghost fekete maszkkal, fekete Emily-vel, 44 rétegből sütött karbonfelnikkel, alu-kevlár szövet műszerfalborításokkal készül, az alapverziókhoz képest sportosabbra hangolt váltókkal, keményebb (de még mindig varázsszőnyeg-hatású) rugózással, erősebb motorokkal. Régen távol állt volna efféle nyers vulgaritás a vállalattól, de ma már lóerőadatokat is közöl a cég, látom is őket, itt vannak a sajtóanyagban. De én csak azért sem írom meg ezeket. Hogy legalább ebben a beszámolóban legyen egy szösszenetnyi a régi eleganciából. Egyébként is: aki Rolls-Royce-ot a lóerők számáért vesz, az tényleg a szlovák kettőt nézi. Esetleg a Senzeng 4-et, de biztosan nem a BBC 2-t.