A Subarut tulajdonképp különcködése tartotta a felszínen az utóbbi évtizedekben – a boxermotor és az összkerék-hajtás, azaz úgy egyáltalán, hogy más autókat gyártott, mint a konkurencia – de ötven éve az első boxer-Subaru még nem számított szokatlannak. Csak egy újabb megoldása volt a régi problémának, hogy hogyan lehet működő fronthajtású autót építeni.
Akkortájt még nem terjedt el a ma lényegében egyeduralkodó keresztben álló motoros elrendezés, sőt, többen készítettek hosszmotoros fronthajtású autókat. Itt viszont örök probléma, hogy hogyan tartsák ésszerű határok közt az autó orrának hosszát, hiszen a motort általában az első tengely elé kellett beépíteni. A DKW és a Saab - meg persze a Wartburg - például ezért használt háromhengeres kétütemű motorokat, a Ford és a Lancia V4-est épített, de később az Alfasud és Alfa Romeo 33-as modellek a Subaru megoldásához hasonlóan boxer-négyhengeressel az orrukban készültek.
A Subarunál az első ilyen fronthajtású autó, a fantáziadús nevű 1000 1966-ban jelent meg. Ez volt az első fronthajtású Subaru a korábbi farmotoros miniautók után: egy 55 lóerős kis családi autó. A japánok aztán maradtak ennél az elrendezésnél, amelyhez nyolc évvel később illesztettek először összkerék-hajtást – akkor még csak egyszerű kapcsolható kivitelt, de ezzel is a műfaj úttörői közé tartoztak. A különbség a többi gyártóhoz – valahogy úgy, ahogy a Mazdánál is megmaradt a Wankel-motor, amelyről már évtizedek óta lemondott mindenki más – hogy a Subaru a mai napig kitart boxer mellett. Annak ellenére, hogy több alkatrészből áll, mint egy soros motor, nagyobb a tömege és nehezebb hozzáférni is, úgy tűnik, egyelőre nem is szándékoznak félretenni.
Manapság persze az sem egyértelmű, hogy meddig tart még a belsőégésű motor pályafutása, de az az érzésünk, a Subaru a végsőkig kitart az ötven éves autóépítési koncepció mellett, ha másért nem is, hát mert ez az egyik olyan sajátossága a márka autóinak, amely megkülönbözteti a többi tömeggyártótól.
