Öt év alatt hatszáz példányt építenek a Ford motoros karbon-csodából, amely minden paraméterében hibátlan, csak a karakter maradt ki a konstrukcióból.
A Dallara elképesztő sikertörténet: az 1980-as évek közepe óta egyre több versenysorozatban dominálnak a cég együléses gépei. Először a Formula 3-ból szorítottak ki minden versenytársat, de mostanra a Formula 2-ben, az Indycarban, a WSR-ben, a GP3-ban és még tucatnyi kisebb szériában egyeduralkodó a cég. Az utcai autók építésével sem most próbálkoznak először: részt vett a cég a KTM X-Bow, az Alfa Romeo 4C és a Bugatti Veyron fejlesztésében is, viszont ez az első alkalom, amikor a Dallara név kerül egy utcai autóra.
Az utcai jelző persze csak a cég többi termékéhez viszonyítva igaz, hiszen bármilyen közönséges autóhoz képest extrém versenygépnek tűnik a Stradale. Az alapja egy karbonszálas önhordó struktúra, amelybe a lehető legalacsonyabbra került a két ülés. Természetesen a karosszéria áramvonalas burkolata is műanyag, és a 2,3 literes turbós Ford négyhengerest is azért választották, mert amellett, hogy viszonylag olcsó és egyszerűen tuningolható, kifejezetten könnyű. Az Ecoboost motor itt 400 lóerős, a csúcsnyomatéka pedig 500 Nm, ugyanakkor az autó tömege mindennel feltöltve 855 kilogramm, aminek fantasztikus dinamika az eredménye.
Mindössze 3,25 másodpercet vesz igénybe a gyorsulás 100 km/h-ra, 80-ról 120-ra 3,49 másodperc alatt ugrik ötödik sebességi fokozatban, a 200 km/h-t 8,5 másodperc alatt éri el, a végsebessége pedig 280 km/h. Már az adatokból is sejthető, hogy a tervezők nem a számháború megnyerésére hegyezték ki az autót, hanem olyan autót igyekeztek összehozni, amely utcán és pályán egyaránt élményszámba megy.
Ha akad hiányossága a Dallara Stradalének, az a formaterv: olyan, mintha ezzel a kérdéssel egyszerűen nem foglalkoztak volna. Rajzoltak neki szépen hullámzó övvonalat, vannak lámpák elöl-hátul és szép nagy légterelő a karosszéria végén, de nincs egyetlen olyan részlet sem, amely alapján megjegyezhetnénk az autót. Nehéz eldönteni, hogy ez hiba-e vagy sem: a Stradale egyértelműen alkalmatlan a figyelem felkeltésére, viszont a célszerű visszafogottságnak ez a szintje sokak számára teheti vonzóvá. Az egyetlen érdekes formai megoldás az eltávolítható tetőmodul: a sportkocsi használható szélvédővel, szerelhető rá T alakú karbonszálas tetőkeret és felfelé nyíló ajtó is, igaz, ezek önmagukban is 31 600 eurót adnak az alapárhoz.
Az ár és a tervezett gyártási mennyiség alapján az az érzésünk, a Dallaránál tudják, hogy csak egy igen szűk réteg érdeklődésére számíthatnak: olyan megszállottakéra, akik 155 ezer euróért nem valamelyik közismert villantós sportkocsit – Porschét, Ferrarit, Lamborghini, McLarent vagy Aston Martint – vesznek, hanem valamit, ami gyorsabb és észrevétlenebb. Akik ismerik és elismerik a Dallara legendát. Valószínűleg a KTM példáját látva lőtték be a gyártást is: az osztrákok hasonló koncepciójú modelljükből évi ezer példányt terveztek eladni, aminek a közelébe sem ért a termelés. Az olasz versenyautó-gyártó hatszáz autó elkészítését tervezi, öt év alatt. Ennyi vásárló pedig biztosan akad majd.
A Stradale bemutatására egyébként olyan alkalmat találtak, amely tökéletesen illik az autó karakteréhez: Gian Paolo Dallara 81. születésnapján rántották le a leplet a típusról, amelynek a megalkotásában állítólag maga a cégalapító is részt vett.
