A Stop! vajon mi?

Leírom kerek-perec: én felbasztam az agyam. Nézem a felvételt először, nézem másodszor, majd harmadszor és mindannyiszor ugyanarra jutok. Ez a novemberi baleset Hajdúnánáson félelmetesen elkerülhető lett volna. Mindössze és kizárólag egyetlen információt kellett volna befogadni hozzá. Mégpedig azt, hogy aki kimegy a közútra, az nem egyedül van ott.

Az ügyészségi közlemény szerint a balesetet okozó furgonos hozzávetőlegesen 40 km/h tempóval érkezett egy olyan kereszteződésbe, ahol egy nyolcszögletű piros tábla várta egy marha nagy STOP felirattal a kellős közepén. Ezt figyelmen kívül hagyva, lassítás nélkül berongyolt a felvételen is látható kereszteződésbe, ahol kiütötte a Babettát egy 72 éves, szabályosan haladó férfi alól. Miért?

Miért feszítjük addig a húrt, ameddig nem következik be egy “valami” kategóriájú váratlan esemény? Lehet itt elemezgetni az anyakönyvezett nevén “Állj! Elsőbbségadás kötelező” táblát, de ennek a konkrét esetnek az elkerülési forgatókönyvéhez még csak azt sem kell megérteni, hogy a jelzés alapvetően arra adna lehetőséget a közlekedő feleknek, hogy legyen idejük felmérni egy várhatóan a megszokottnál bonyolultabb forgalmi szituáció kimeneteli lehetőségeit.

Nem, dehogy, ehhez csak azt kellene megérteni, hogy soha nem vagyok egyedül az úton. Mert ha ez a gondolat szöget ver, akkor egészen biztos, hogy bármilyen útkereszteződés előtt legalább leveszem a lábam a gázról. Megértem azt, hogy oda is benézek, ahol várhatóan nem jöhet más (mert mégis) és azt is, hogy adott esetben mások nem számítanak arra, hogy én érkezem. A bizalmi elv halott, a jövő megjósolhatatlan.