Mongóliába? Ezzel?!

Budapest-Ulán Bátor egy 45 éves Opellel

2013.05.07. 05:38

Önök mivel indulnának Mongóliába? Repülővel? Expedíciós felszereltségű Landcruiserrel? Hummerrel? Vannak, akik erről másként vélekednek - itt van például Lehoczky Tamás és az ő kedvenc, viharvert Opelje.

Aznap éjjel a szabadban aludtunk egy lelakott, rettentő büdös és gyanús termálfürdőhöz közel, ahol a drótkerítésen belül tehenek legeltek és mindenféle idős emberek üldögéltek. A termálfürdőt egy lassan csöpögő csap képviselte, de azt mondták, másnap már fürödni is lehet. A Discovery Channel stílusában, lombokból készítettünk ágyat.

Nagyon hideg volt az éjjel, de én már vártam, milyen lesz az ég, hiszen errefelé egyáltalán nincs fényszennyezettség. Majdnem felgyulladtunk, a hálózsákomon még mindig van egy csomó lyuk a tábortűz szikráitól, de csodás éjszaka volt, ilyen eget európai ember soha nem lát. Másnap visszamentünk a gyógyfürdőbe, de nem változott semmi, a csap csak csepegett, áram sehol. Feladtuk, de szerencsére közben megtaláltuk magunkat a térképen, és megvolt az út is. Inkább elindultunk Erdenet felé, ahol a térkép pont a tó másik oldalán mutatta az utat, mint amelyik felén valójában vitt. És ott még legalább láttunk valamiféle utat. Bármilyet...

Innentől kezdett szörnyű lenni a haladás. Jó esetben földutakat találtunk, de azok annyira kátyúsaknak bizonyultak, hogy jobb volt mellettük hajtani a fűben. Sok helyen még csapást se lehetett látni, csak mentünk toronyiránt, és reménykedtünk, hogy talán nem akadunk majd el. Utólag meg is lep, hogy a használt Debica téli gumijaim kibírták az utat, még levegőt se kellett pumpálni beléjük. Baj is lett volna, ha bármelyik kilyukad, ugyanis később vettem észre, hogy a pótkerekem a szelepnél teljesen elrozsdásodott, ha azt felteszem, hamar kidurrant volna a belső.

Egyre nehezebb lett a haladás, kicsivel a Góbi fölött haladtunk, mindenütt patakokon kellett átkelni. És nem is az átjutás a nehéz ilyenkor, hanem hogy először gyalog meg kell találni a gázlót, majd kitalálni, hogyan jut el odáig az autó. Ha fordítva teszed, nem áll másból a napod, mind ásásból. Volt, hogy egész nap nem tudtam harmadiknál feljebb kapcsolni, főleg kettesben hajtottam a kocsit. Valamit elmond az útról, hogy Ulán Bátortól összesen talán 1500-1700 kilométert kellett megtennünk az orosz határig, és ez 12 nap alatt sikerült nekünk, pedig nem álltunk meg sok helyen.

Addigra már tényleg irgalmatlanul nehezen indult az autó, ki-kihagytak a hengerek. A gyújtásnál kezdtem a vizsgálódást, és megnéztem az elosztót. Nocsak, a fedél hajlított lemezrugós központi érintkezőjéből alig maradt valami, egyszerűen elégett. Még Ulán Bátorban vettem egy tábla Tibi csokit, jobb híján annak az alufóliájával javítgattam – egy-egy ilyen tákolás kibírt pár száz kilométert. Végül is, csokipapírom volt még bőven. A kipufogó is beleszólt a napi menetbe. A vége évekkel korábban leesett, de ezen a tájon a maradék is leszakadt, azt betettem az utastérbe, de onnantól nem hallottam a mechanikai zajokat. Pedig szükségem lett volna erre, mert az autó egyre betegebb lett, az utak meg teljesen eltűntek a kerekek alól.

Következett az a rész, amelyik tele van fennsíkokkal, valamennyikre meredek emelkedő vezetett fel – természetesen csak más autók vájta csapások jelentették a kapaszkodókat. Megesett, hogy hatodszorra tudtam felhajtani valamelyikre. Egy ilyen fennsík megmászása nem egyszerű átlagos autóval, hiszen még az összkerekes UAZ-ok és GAZ-ok is megküzdenek velük.

Negyvennel nekirongyolsz, természetesen egyesben, üvölt a motor, gáz a padlón, ég a kuplung, és mindezt egy olyan autóval teszed, aminek jó, ha a fele teljesítménye megvan, és igazából nagy károkat tesz benne mindenféle erőltetés, olyan az állapota már. Végre, az ötödik alkalommal már úgy látod, hogy feljutottál, de ekkor utadat állja egy akadály. A mongol elakadásjelző ugyanis a nagy kő. Ha a helyi embernek elromlik az autója, nagy sziklát gurít mögé, nehogy nekimenjenek. Aztán, amikor megjavította a kocsit, egyszerűen elhajt, és a követ otthagyja.

Estefelé már az ország keleti részében jártunk, de csak sejtettük, hol lehetünk. Találtunk egy motort, feldőlve, de még pöfögött, nem túl rég történhetett a baleset. Mellette egy ember, körülötte vér. Élt, de az arca felismerhetetlen volt a homoktól, a lehelete bűzlött az alkoholtól, nem tudtuk, hogy a részegségtől, vagy a balesettől van-e önkívületben. A telefonunkon nincs vétel, az illető a kocsiba nem fér be, azt se tudjuk, hol vagyunk.

Ekkor jön egy UAZ, integetünk, nem áll meg. 10-15 perc múlva egy traktor érkezik két tagbaszakadt csávóval. Egyikük odamegy a motoroshoz, a hajánál fogva felhúzza a fejét, majd visszadobja, s még jó nagyot belerúg. A másik közben beindítja a motort, ráül, elhajt az estébe. A traktoros meg utána.

A német útitárs lány ezen a ponton nem igazán értette a szitut, azt hitte talán, hogy hívják a Medicoptert. Aztán, amikor csak a csend maradt és a nyöszörgő ember, rá kellett jönnie, hogy egy részeg, balesetes motorost épp kiraboltak a szeme láttára. Alig bírtam neki elmagyarázni, hogy nem tehetünk semmit, mert a végén még ránk fogják, hogy mi ütöttük el, vertük meg, loptuk meg a szerencsétlent. Vártunk egy darabig, majd leintettünk egy másik UAZ-t. Az alatt, amíg ők élesztgették a motorost, mi elhúztunk.

Tsetserleg magasságában járhattunk, de egy óriási kereszteződést meg se találtunk. Mint mondtam, utak nincsenek, a térképem pedig grafikus szülte képzelet műve volt csupán, ez addigra kiderült. Az okosan kitalált Lonely Planet alapján tájékozódtunk, mert abban előrelátóan koordináták és távolságok vannak egyéb referenciák helyett.

Ulangomban elbúcsúztam a németektől. Hálás voltam nekik, mert sokszor segítettek kiásni az Opelt. Nem csekély elsüllyedések voltak ezek: a kardán, a differenciálmű és a padló alól mind ki kellett lapátolnunk a homokot, ami még ilyen segítséggel is 1-2 órán át tartott. Ráadásul már nagyon rossz állapotban volt a Rekord, a hengerfej megrepedt (szerencsére nem a víztér felé), általában 2-3 hengerem működött, a gyújtást is állandóan tákolni kellett, kipufogóm sehol.

A helyiek is egyre pofátlanabbak lettek. Ebben az országban nem ismerik a privát szférát. Ha a mongolnak tetszik a kocsid, kérdezés nélkül kinyitja, beül, tekerget, mindent kivesz, megnéz, ledob a földre. Ráadásul ennyi alkoholistával az életben nem találkoztam sehol. Az oroszok hozzájuk képest absztinensek, ebben az országban tényleg minden tele van eldobott vodkásüvegekkel.

Amikor leadtam a németeket, behajtottam Ulangom központjába, mert ki akartam végre cserélni a légszűrőt, egy jó autószerelővel együtt átnézni a kocsit, hátha kicsit össze tudjuk lapátolni. Kérdezősködés közben találtam egy embert, aki elvette tőlem a szűrőt, és megígérte, hogy elvezet egy szervizbe, ahol lesz hasonló. Átvezetett a városon, de már annyira elhagytunk a civilizáltabb részt, hogy látszott, erre nem lesz szerelő.

Lefékeztem, visszakértem a szűrőt - alig bírtam elszedni tőle – kitessékeltem, a végén már kiabáltam vele. Erre végre kiszállt, felkapott két követ, hogy beveri a szélvédőmet. Ott posztolt egy rendőr, mutatom neki, problem, mire ő megvonta a vállát és elfordult. Inkább nagy gázt adtam, és elhúztam.

Aztán kerestem egy bankautomatát. Mongóliának ezen a részén az ATM-ek ilyen telefonfülkényi fabódék, bennük a géppel. Sor azért nincs, mert egyszerre négyen mennek be, bent marakodnak. Én normális esetben mindig nagyon diplomatikus vagyok, de Mongóliában túl kellett lépnem ezen. Kettőt szájba vertem, kilökdöstem, majd ordítottam, hogy én most egyedül leszek, oké? Aki utána is rángatta az ajtót, abba meg belerúgtam.

Elmaradt a városi szerelés, de szerencsére 100 kilométernyit még tovább tudtam hajtani, annyit bírt még az autó. Ezen a távon civilizációnak nyomát se láttam, se jurtát, se embert, se autót. Megálltam egy szép tó partján, letelepedtem egy hosszabb szerelésre. Teljesen szétszedtem a benzinpumpát, kitakarítottam, majd levettem a karburátort, miszlikre szedtem, de az nem volt túl piszkos. Sajnos a helyzet nem lett jobb, az autó továbbra se indult, kis híján lemerítettem az akkumat. Mivel egy fennsík szélén voltam, azt jól láttam, hogy előrefelé vagy 50 kilométerre nincs semmi. Nem tudtam mit tenni, rám esteledett, lefeküdtem inkább aludni.

Hajnali kettőkor arra riadtam fel, hogy valaki kopog az ablakomon. Egy elemlámpa csóváját kaptam az arcomba. Szerencsére nekem volt kéznél egy még erősebb, vakueffekttel. Ráadásul mindig úgy aludtam, hogy volt nálam zsebkés, az ülés alatt balta, plusz a legjobb védelem, a hidegindító szpré, öngyújtóval összekötözve. Kiszállok, a csávó egyedül van, persze teljesen részeg. Magyaráz valamit, közben fel se fogja, hogy külföldi vagyok. Mutogatja, hogy motorral jött, azonnal el kell vinnem el benzinért. Mondom neki, nem tudlak elvinni. Hiába volt egyértelmű a testbeszédem, nem akarta érteni. Magyarázott valamit, kicsit odébbállt, de ott maradt a környéken, hallottam, hogy telefonál. Neki persze volt vétel a telefonján.

Gondolkodtam. Ő pontosan tudja, hogy egyedül vagyok, lehet, hogy a haverjait hívja éppen, hogy verjenek meg, mert nem segítettem. Azt viszont nem tudja, hogy a kocsim nem működik. Első ijedtemben elbújtam egy szikla mögé, figyeltem, láttam a cigijét, még mindig mobilozott, lehetett vagy mínusz tíz fok. Megvártam, míg elsomfordál, akkor belopóztam a kocsiba, jól felöltöztem, magamhoz vettem a kisbaltát, a hidegindító-napalmot, a köveket elvittem a környékről, nehogy fegyvernek tudja használni őket, majd elbújtam kint. Két óra múlva visszajött, nekiesett az ajtónak, de erről már szó volt a sztori elején. A sötétből rákiabáltam, beindítottam a lángszórómat. Hanyatt esett, majd felkelt és elmenekült.

Hajnalban nagy nehezen beindítottam a Rekordot, vagy ötven kilométernyit elvánszorogtam vele onnan, s akkor jöttem rá, hogy valószínűleg a Tibi csoki ment megint szét az elosztóban. Újat készítettem, az autó valamennyire működni kezdett, folytattam az utamat. Igen ám, de arrafelé már négyezer méteresek a hegyek, mint az Alpokban, a hágók is 2500 fölött vezetnek át rajtuk. Mindent borotvaéles lávakő borít, és itt, a mongol-orosz határ közelében ágazik ötfelé a Dönöpögol folyó.

Az első kis ágon áthajtasz, beérsz egy kis szigetre. Aztán nagy nehezen megint találsz egy gázlót, újabb sziget, de ez már mocsaras, az autó minduntalan be akar süppedni. Egy UAZ is jött arra, amerre én, és őt meg is fogta a laza talaj. Én tudtam, hogy nem veszíthetem el a lendületemet, padlógázon toltam a beteg autót, árkon-bokron, mindenen át, ez a szakasz rendkívül kimerítő volt. Amikor újabb ágon kellett áthajtanom, leparkoltam az autót egy szilárdnak tűnő folton, majd volt, hogy órákat gyalogoltam, hogy találjak egy megfelelő újabb gázlót. Ráadásul nagy volt a hőingadozás is: nappal 20 fok körül lehetett, de éjszaka a mínusz tizenöt volt inkább jellemző – ez sem volt épp kellemes. Hogyan tudtam fürödni ilyenkor? Az ember mindig megoldja valahogy – ha máshogyan nem, hát a négy fokos tóban mártózik meg...

Átverekedtem magam ezen a részen, ami az utazás talán legpocsékabb szakasza volt. Már nagyon közel voltam az orosz határhoz. Az ellenőrzésnél persze már kint állt az összes őr, hallották, hogy valami durrogó, füstölő szörnyűség közeledik. Meglátták a kocsit, a fél évszázados magyar-orosz szótárat, röhögtek, és ezzel el is maradt a vámvizsgálat. Nagyon rendesek voltak, minden papírt elintéztek helyettem, utána ott bütyköltük együtt vagy tízen az autót, és a végén ők is tolták be. Búcsúzóul kaptam tőlük egy telefonszámot, hogy a következő nagyvárosban melyik autószerelőt érdemes megkeresnem.

Ekkortájt kezdtem feladni, hogy ezen az úton eljutok Kazahsztánba. Tengernyi meglevő hibája mellett a motor kétszer már amiatt is megállt, hogy víz ment bele. Ha még maradt is volna bennem elszántság, azt letörték az olaszok, akikkel a határ felé találkoztam, akkor jöttek Kirgizisztánból. Nem volt rózsás a hangulatuk. Két féltengelytörésen voltak túl, s hozzátették, arra 5000 méter magasan mennek az utak, ráadásul rengeteg a sár. Kirgizisztán tehát kihúzva. Észak-Kazahsztánba még bemehettem volna, de az nagyon hasonlít Oroszországhoz, és a vízummal is lett volna probléma, ezért feladtam az eredeti terv utolsó, – isztános szakaszát – akkor majd legközelebb megyek végig a Pamír highway-en.

Az Ural-hegység lábánál találtam egy kis garázst, állt előtte két tuning-Lada, körülöttük fiatal csávók, pont ilyen helyet képzeltem el, hogy kicsit életre leheljük az Opelt. Az persze nem fért be a garázsba, elkezdtük hát kint szerelni, először is mértünk kompressziót. Semmi, semmi, minimális, jó – ez volt az eredmény. Hát, ezzel nem sokat lehet kezdeni gyorsban. De legalább a Tibi csokit lecseréltük igazi lemezre, ettől kicsit megint javult a helyzet. Ki akartam fizetni nekik a munkát, de nem engedték. Magyaráztam, hogy elment jó pár órájuk, együtt ittuk a vodkájukat – a végén, nagyon nehezen egy kevés rubelt elfogadtak.

Innentől az autó fogyasztása beállt stabil tíz literre, viszont olajból már fél litert evett száz kilométeren. Azt a tervemet, hogy Görögország felé térek haza, semmiképpen sem akartam feladni, az autó is jobban érezte magát, ezért elkanyarodtam Volgográd felé, onnan Krasznodar, Szocsi, a Fekete-tenger széle jött, majd a Krím-félszigetről komppal mentem Pheodosiába. Ekkor már októbert írtunk, a tenger viszont még tartotta a 25 fokot. Óriásit fürödtem, végre megint jót kajáltam, siklóernyőztem is.

Így utólag már sokkal szebbnek látom a mongol szakaszt. Ez az ország vegyes érzéseket hagyott bennem, de összegzésként inkább jókat. Hiába volt veszélyes, mégis, életem egyik legnagyobb élménye volt ott túrázni. A jurtákat kifejezetten élveztem, de amikor egyedül, a legnomádabb stílusban mentem, az volt talán a legjobb. A semmi közepén, teljesen egyedül, lehetetlen helyzetben, mocskosan, a kocsid az utolsó rekeszéig porosan haladsz, de talán pont ettől tökéletesen szabadnak érzed magad. Van alattad egy autó, amelyik megvéd az esőtől, széltől, van kajád, nem kell hajnalban munkába indulni, egyetlen dolgod, hogy aznap még 100-200 kilométernyit menjél.

Ukrajna jött, sok rendes emberrel, majd a szörnyű Moldva, ahol csak 600 métert kellett megtennem, de azt is elátkoztam. Négy órát rostokoltam a határon, útadót is fizetnem kellett. Aztán a románokhoz átérve már teljesen elfelejtettem az útadót, ezért ott 800 euróra akart megbüntetni emiatt a rendőr. Megmutattam neki: 5 euróm van, vagy elfogadja azt, vagy letáborozok egyheti élelemmel, s közben felhívom az összes magyar médiumot, és megtudja, milyen szemetek a rendőrök Romániában. Ő elfogadta, de a másiknak Románia túlsó felén már csak néhány rubellel tudtam kiszúrni a szemét, amikor ő kezdte követelni rajtam az útdíjat.

Görögországban, Kavalán van sok ismerősöm, a volt barátnőm is ott él. Mivel épp haza akart költözni, felajánlottam neki, hogy elhozom. Albánián át jöttünk – ott kiváló a közbiztonság, békés, olcsó, szép a tengerpart, jók az utak, egészen más, mint az a lepukkadt ország, amit vártam. Albániában kellett megmásznunk egy nagy hágót, annak a tetején találtunk egy kilátópontot, ott parkolt egy régi Mercedes kisbusz és egy átalakított Toyota Landcruiser. A Merciben egy szőke német csaj utazott, ő épp Makedóniát és Albániát járta. A két toyotás srác viszont útban volt az afrikai Jóreménység foka felé. Ha már mesélgettünk egymásnak, én rámutattam az Opelre, ami éppen akkor plafonig volt cipőkkel és női kellékekkel – most jövök Mongóliából meg Szibériából. Ezzel? – hangzott a hitetlenkedő kérdés. Hát persze. Az, ott, egy nagyon furcsa egybeesés volt.

Az Opel 80-90-es tempót még bírt tartani, október 19-ére haza is hozott minket, itthon ráadásul járnom kellett még vele, mert lett egy csomó elintéznivalóm. 49 napot töltöttünk együtt odakint, 23 970 kilométert tettünk meg. Megérdemelte, hogy elvigyem végre a szerelőmhöz. Csúnya lista jött össze: repedt hengerfej, elégett szelepfészkek, egyik dugattyún széttörtek a gyűrűk, másiknál az egyik olajlehúzót még nagyon régen fordítva tették fel, ezért köpte ott be már hét éve mindig a gyertyát. A kardántengely középcsapágya leszakadt, a kuplungtárcsa is fordítva volt fent, a váltóban pedig már iszonyú régóta nem volt olaj.

De most jól van, még az alját kell újra rendbe tennem, amit teljesen szétvertek a sziklák, egy szem festék nem maradt rajta. Közben megkaptam az ausztrál vízumot is, pedig már készen állt az újabb terv: vagy a Pamír highwayt próbáltam volna meg, vagy – ami még sokkal izgalmasabb lett volna, a világjáró roburosokkal tartok, hogy Alaszkától Tűzföldig átszeljük Amerikát. Mindegy, az még odébb van, és semmi sem lehetetlen, még Ausztráliából sem...