2018.03.26. 17:18 Módosítva: 2018-03-28 13:06:03

Látott már marmonkannás zsidót? Ott vannak mindenhol. Letenyénél tolják nyikorgó kordéikat, messzire hallatszik a víz lötyögése. Ferihegyen csekkolják be vízzel töltött birkabőreiket – a szándék nyilvánvaló: meg akarják szerezni az összes magyar vizet.

Megnyugtató, hogy vannak tartalékok, ráadásul épp nagy barátunk, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin fennhatósága alatt. A Bajkál-tó a világ második legnagyobb édesvíz-tartaléka, vízmennyisége az amerikai Nagy-tavak volumenjén van. 23 ezer köbkilométer, bár ez már ugyanolyan nehezen értelmezhető szám, mint Mészáros Lőrinc havi jövedelme. Érdemes mellétenni a Balaton víztérfogatát. Tehát Bajkál 23 ezer, Balaton 2. Nem kettő ezer, csak simán kettő, az is csak mert felfelé kerekítettem (a Bajkálét meg lefelé, igazából 23 620). Az amerikai Nagy-tavak területe sokkal nagyobb (244 ezer km²), így már kikövetkeztetni sem nehéz, hogy a Bajkál (31 ezer km²) nagyon mély: az átlagos vízmélység is majdnem 750 méter. A legalja 1600 méternél is lejjebb van.

Merültek már az aljára tengeralattjáróval, konkrétan ugyanazzal, amivel később a Titanic roncsainak megtalálását vették fel David Cameron megrendelésére. A Mir tengeralattjáróról van szó, melyet orosz, illetve akkor még szovjet megrendelésre építettek Finnországban, 1987-ben, két példányban. A CoCom-listás anyagok és alkatrészek miatt az elektronikájukat Finnországban fejlesztették, és a szigetelő műanyagokat is egy finn cégnek kellett legyártania, mert a 3M tartotta magát a nemzetköz megállapodáshoz, és nem adott el a gyártónak.

A 80-as években elég komoly hidegháborús feszkó lett belőle, hiszen előre tudni lehetett, hogy nemcsak a Bajkál 1600 méteres mélységét bírja, de abból a 3800-ból is feljön, ahonnan a Titanic sanszosan már nem nagyon. És ha bírja a négy kilométeres mélységet, meg van két karja, amivel tenni-venni lehet odalent, mi lesz, ha az oroszok szépen megkeresik a transzatlanti távközlési kábeleket, és lehallgatják? Az eszköz maximálisan alkalmas rá, a Titanicban meg is nézhettük, miket tud, a tulajdonosa pedig Oroszország – ki tenne rá egy ezrest, hogy tényleg nem vetették be lehallgató szerepkörben? Nem csoda, hogy a Titanicban sem igazán volt róla szó, hogy ez a hightech cucc itt egy orosz tengeralattjáró, ami annál a 450 bar nyomásnál is többet bír, amennyi a Titanic roncsaira nehezedik a tengerfenéken.

A Bajkálnak nem csak a mélysége betyáros, de a tisztasága is. 40 méter a látótávolság a vizében, amire a kristálytiszta inkább sértés, hiszen mutassanak már egy két méter vastag kristályt, amin át lehet mondjuk meccset nézni. Sok búvár vágyik oda, de célszerű a vastagabbik neoprént vinni, mert legjobb esetben is csak 12 fokos a víz, az is csak augusztusban. Rengeteg különféle kísérlet folyik Bajkál-szerte, meteorológiai méricskélésektől a tó mélyébe eresztett fizikusgömböcig, amivel a világűrt átszelő neutrinókkal kísérleteznek, de ezt én még a meteorológiánál is kevésbé értem.

A Mazda ellenben úgy érzi ezt a rendhagyó autóbemutató-műfajt, mint senki más. Az újságírók nincsenek életveszélyben, de az autók igen: előszériás autókat (1) újságírókkal vitetnek (2) Hiroshimából (3) egyenesen a frankfurti autószalonra (a sportértéket jelentő dolgokat számoztam). Az MX5-ös nem volt új, úgyhogy annak csak egy kis életmódos promókörutat szerveztek, hol másutt, mint a kabriózás mekkájában, a lágy, balzsamos szellőiről ismert Izlandon. És ha meg kéne tolni egy kicsit a CX5-ös sajtójelenlétét, hát mi is lehetne más, mint egy csapatás a világ legmélyebb tavának jegén. Hát nem? De!

Nem mondom, én egy átlagos sajtóútnak is tudok örülni, amikor gyakorlatilag házi őrizetben vagyunk egy amúgy szép várostól 20 kilométernyi biztonsági távolságban lévő golfhotelben. Elférnek a tesztautók, és nem kell attól félni, hogy az újságírók megszöknek, hiszen ugye felnőtt emberek, megtiltani mégse lehet, hogy a citromfüves vajhalszorbéba szuvidált gratinírozott karobmártás helyett csak egyenek egy pizzát az óvárosban. És hát normális ember megszökik a molekuláris gasztronómia elől, ezt tudja nagyjából mindenki.

A Mazda már a disclaimerrel is jelzi, hogy nem babra megy a játék, és miután a résztvevők aláírják, hogy tudomásul veszik, súlyosan megsérülhetnek, meg is halhatnak, javaik pedig megrongálódhatnak és elveszhetnek, hiszen mégiscsak egy befagyott tavon autózunk, mely szempontból mellékesek is a Bajkál mélységi paraméterei. Plusz szarok az utak és hülyék a sofőrök – ínyencek kedvéért így fest mindez eredetiben:

Such risks include, but are not limited to, driving accidents, collisions, the negligence of other drivers, the inherent risks of driving on a lake, and the potential extra risk factors associated with Siberia such as the poor infrastructure, crime, corruption, extreme weather and increased road traffic risks. I fully acknowledge and understand that my Participation in the Event may result in serious bodily injury, illness and/or death to myself or others and that it might entail the risk of loss of or damage to property. Further, I acknowledge and understand understand that Participation in the Event may include strenuous physical exertion and potentially dangerous activities, including, without limitation, driving on a frozen lake as a passenger or as a driver.

... tehát mindenki számára világos, hogy utunk nem egy buzizsúr a műjégpályán?! Az én első komoly sérülésem, illetve egyben egy milliós kamera megsemmisülése lehetett volna, hogy Irkutszkból a Bajkálhoz érve az első parkolóban kis híján belesétáltam egy legalább tíz méter mély aknaféleségbe, ami csak úgy ott volt a hóbuckák között. Az irkutszki reptér előtt is olyan jégfoltok vannak, még lépcsőkön is, amiből egyértelműen következik, hogy itt ismeretlen fogalom az amerikai értelemben vett kártérítési per. Orosz ember méltósággal viseli a gerinctörést.

Rövid eligazítás közvetlenül a reptér melletti Krisztina bisztróban – Oroszországban nem lépjük át a záróvonalat, mert azért ugrik a jogsi, nem hajtunk gyorsan, mert sok a trafi, és zéró tolerancia van alkoholfogyasztásra. Kár, hogy a kétszázmillió orosz nem vett részt a rövid előadáson. Legalább igazoltan voltak távol, hiszen e pillanatban is épp hátborzongató dashcam-videókat forgatnak Oroszország-szerte. Mondjuk mi sem finomkodunk, de mi legalább nem tehetünk róla; csak követjük a felvezetőautót Irkutszktól Lisztvjankáig. A Mazda CX5-ösökön szöges gumik, de mivel az autóban semmiféle figyelmeztetés nincs a maximális tempóról, meg egyébként is egy felvezető Mazda mögött megyünk, konvojban, a záróvonalon és az alkoholon kívül nagyjából mindenben bűnösek vagyunk.

Párszor a 140-be is belenyalunk, miközben az utak, hát, az utak olyanok, amilyenek. Viszont a Mazda 3-as túrához képest sokkal jobb a vonalvezetés. Akkor volt olyan nap, amikor már reggel dörzsöltük a tenyerünket, hogy na, ma végre lesz egy kanyar, de csak egy enyhe balos volt. Itt a Bajkál körül talán a Himalája gyűrődése miatt is egész jó kanyarok vannak, nyomasztóan beláthatatlan bukkanókkal. Még egy rövid szakaszon is egyértelmű, hogy az orosz autós majdnem olyan veszélyes, mint egy rianás az olvadó Bajkálon: úgy sorolnak be százas tempó felett az elég tömören autózó konvojba, mintha valami biztosítási csalószoftver vezetné az autót. Egyszer egy háromtengelyes, megrakott Kamaz is szépen beállt tempóval, a jeges kásán csúszkálva.

A Mazda CX5 amúgy nagyon szerethető autó, csak épp tavaly írtam róla egy tesztet, ahhoz képest sok minden nem történt vele. Kalandvágyból, vagy egyfajta kispolgári punkságból szándékosan nem kodo-bordó tesztautót választottunk, hanem kéket, egyből keményebbnek is éreztük magunkat. A benzines Skyactive motor hangja szépen harmonizál a szöges gumik brummogásával, arra is rájövünk, hogyan kell kizoomolni a navin, közben lehetetlen volt nem észrevenni, hogy bár fényes nappal van, késő délelőtti verőfény, a hőmérséklet úgy tízpercenként csökken egy fokkal.

Irkutszkban -2 fok volt, ment is a poénkodás, hogy na, itt melegebb van, mint otthon, de mire a tóhoz érünk, már -7 van, igazi szemét, szeles, csontig ható -7. A Bajkál egyéb funkciói mellett óriási puffertartály is, csak januárban fagy be, pedig akkor már régóta farkasordító a hideg, és májusra olvad fel. Láttam ilyenből az ellenkező végletet is, a Duoro völgyét, ahol a portói bornak való szőlőt termesztik, mert ott még októberben is 30 fokok vannak az ott ragadt nyári forróságtól. Le is bukott a BMW, hogy az új, környezetbarát hűtőközeg nem igazán tudja hűteni a klímát.

Hogy miért van itt ilyen kurva hideg, nem igazán értem: tudtommal a sarkokon van hideg, ez egyenlítőn meleg, a kettő között meg helyi viszonyok függvényében alakul az átmenet. Van, amit a Golf-áramlat melegít, illetve hűt, hiszen Rióban ugyanazért nem lehet úszni a hideg tengerben, ugyanez enyhíti Izlandot meg Angliát. Persze, Szibéria geológiailag nyitott, akadálytalanul áramlanak ide az északi-sarki hideg légtömegek, így lesz aztán a Bajkálnál telente simán -40 fok. Ennél hidegebb viszont a sarkokon is ritkán van, és ha azt vesszük, hogy oké, az összes sarki levegő idejön Szibériába, mi marad a sarkon?

Vákuum biztos nem, az feltűnne, de akkor miért nincsenek az Északi-sarkon pálmafák? Ráadásul nem csak Szibéria nyitott a sarkvidék felé, hanem az Atlanti-óceán is, ott mégse fagy be a segged március végén. Vagy igen, de nem szó szerint, mint itt. Háromezer kilométerrel északkeletre, Jakutszkban simán van telente -60 fok is. Nem véletlen, hogy az alkohol Oroszország-szerte ennyire közkedvelt: a higany -39 fokon megfagy, az alatt már a hőmérő is csak akkor működik, ha alkohol van benne.

Pillanatnyilag az a poén, hogy a szibériai hideg, ami ugye eredetileg sarki hideg, valami meteorológiai mandinerrel Magyarországra jött, és így pillanatnyilag Budapesten egy-két fokkal hidegebb van, mint akár Irkutszkban, akár Ulan Udében. Az olasz kolléga sajnos kiábrándított, hogy Rómában ez idő tájt melegebb van, viszont biztosított kétségbeeséséről: fogalma sincs, mit ír ebből a La Repubblicának. Majd összekalapál valami útleírást, mert ő inkább afféle életmódos újságíró, nem autós.

Engem inkább az aggaszt, hogy a török szekció elég népes, és bár nem tudom, életmódosok-e, de lehet, hogy azok is szakújságírók voltak, akik a Porsche Winter Driving Trainingen kis híján felborítottak egy Boxstert egy tó jegén, amihez azért, khm, már ott kell lenni a szeren. Egyelőre viszont a törökök rendesen viselkednek, és mintha valami francia életmódgéniusz akadt volna el - miért kellett beletolatnia az út melletti hófalba, talán még René Descartes sem tudná megmagyarázni. A második vontatókötél már nem szakad el, és a kísérő CX9 kihúzza. Sokkal jobb buli volt, amikor az elakadt Uazt mentettük. Oké, nem mi húztuk ki, csak az Uaz csörlőjét horgonyozták egy Mazdához, de egy magyarnak, aki kisgyerekként megtanulta, hogy a ruszki technika az bezzeg a világ királya, fantasztikus, felszabadító élmény.

Este passzolom a vacsorát, pedig érdekelne, de az utazáskor egy éjszaka kimaradt, már alvási értelemben - két órára lekapcsolták a villanyt a Moszkva-Irkutszk légi járaton, és ennyi. Úgyhogy elteszem magam holnapra, mert korán kell kelni, hogy megtudjuk, szükség lesz-e a felelősségvállalási nyilatkozatra.

Az út további epizódjai:

Száraz autómosás Szibéria szívében
Rondák az autók és szépek a nők, ráadásul Ulan-Ude nem csak a transszibériai vasútról szól.
Átkelés a Bajkálon – 2. rész
Kapunk egy-egy Győzike mintájú övcsipogásgátló műanyagot, mert a Bajkálon nem csatoljuk be a biztonsági övet. Elmondják, hogy nem kell félni, ha beszakad a jég: az autó elég lassan süllyed el, bőven van idő kijutni. Hahaha!