Hitében közveszélyes zseni

2006.11.01. 08:12
Ayrton Senna da Silva 1960. március 21-én született Sao Paolóban. A da Silva nevet jó húsz évvel később hagyta el. Brazíliában rengeteg embert hívnak így, Ayrton ezért döntött úgy, hogy inkább édesanyja leánykori nevét használja. Ekkor már komoly versenyzői karrier és tapasztalat volt mögötte, hiszen 13 évesen már a gokartpályákat nyüstölte.

Senna ’81-ben jött Európába. A brit Formula Ford 1600-as bajnokságban mutatkozott be, és ha már elindult, meg is nyerte a sorozatot. ’82-ben megnyerte a Brit és az Európai Formula Ford 2000 bajnokságot is, nem csoda, hogy két évvel később, 24 évesen már Formula-1-es autóval versenyezhetett. A Toleman-Hart csapat költségvetése messze elmaradt a nagy istállókétól, Senna azonban a gyengébb képességű autóval is ütőképesnek bizonyult: második versenyén, a Dél-afrikai Nagydíjon hatodik lett, és ezzel megszerezte élete első Formula-1-es világbajnoki pontját.

Két hónapot sem kellett várni, hogy a dobogóra is felállhasson. Senna Monacóban a 13. helyen kvalifikálta magát. Köztudott, hogy esőben versenyautót vezetni nem könnyű dolog, Monacóban pedig szinte lehetetlen előzni, Senna ennek ellenére úgy hagyta maga mögött versenyzőtársait, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A 19. körben megelőzte az akkor már kétszeres, később háromszoros világbajnok Niki Laudát, és ha később az egyre jobban zuhogó eső miatt nem szakítják félbe a versenyt, minden bizonnyal az élen autózó Alain Prostot is maga mögé utasította volna.

Sennát kétéves szerződés kötötte a Toleman-Hart csapathoz, de ő kivásárolta magát, hogy 1985-ben már a Lotusnál versenyezhessen. A jó eredmény nem is váratott magára sokáig, Senna a második versenyen, Estorilban, Portugáliában, szakadó esőben megszerezte élete első Formula-1-es futamgyőzelmét. A bajnoki címre azonban még várnia kellett, a sok technikai hiba miatt Senna a bajnokságban csak a negyedik helyet szerezte meg 1985-ben.

1988-ban a brazil pilóta a McLaren-Hondához igazolt, és „a professzor”, Alain Prost csapattársa lett. Az egész év, és a soron következő kettő is a két versenyző csatájáról szólt. Senna nyert ’88-ban és ’90-ben, Prost ’89-ben lett világbajnok. Rengeteg izgalmas párharcot és vitatott balesetet láthattunk ezekben az években. Senna erőszakossága többször mindkét McLaren versenyének idő előtti befejezéséhez vezetett. Több versenyző nyilatkozta Sennáról, hogy istenbe vetett erős hite a versenypályán közveszélyessé teszi, és ebben volt is némi igazság. Senna valóban nagyon optimistán állt a versenyszituációkhoz, aminek bizony nemegyszer baleset lett a vége. Igaz, máskor olyan zseniális előzéseket produkált, amilyeneket azóta sem láthattunk, még a hétszeres világbajnoktól sem.

A sors iróniája, hogy Senna nem klasszikus versenyszituációban történt karambol, vagyis nem a hite áldozatául esett, egy különös, és különösképpen szerencsétlen baleset vetett véget az életének 1994. május 1-jén, Imolában. Senna ekkor a Williams-Renault-nál versenyzett, nem túl sok sikerrel. Élete utolsó versenyét pólpozícióból kezdhette, de nem örülhetett felhőtlenül, hiszen abban az évben az első két versenyen is az élről rajtolhatott, de nem ért be a célba.

Mégsem ez volt akkor Senna legnagyobb problémája. Rubens Barichello, a háromszoros világbajnok kicsiny, zöldfülű pártfogoltja ugyanis balesetet szenvedett a péntek délelőtti szabadedzésen, és kórházba került, szombaton pedig az osztrák Roland Ratzenberger elhagyta a pályát, megsérült az első vezető szárnya, és ezért a Villeneuve-kanyarban 300 km/h fölötti sebességgel a falba csapódott, eltört a nyaka és azon nyomban meghalt.

Senna állítólag sokat gondolkodott rajta, hogy nem indul el a versenyen, az azonban bizonyos, hogy a verseny előtti délelőttön összehívta a versenyzőtársakat, és megbeszélték: küzdeni fognak azért, hogy a jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt fektessenek a pilóták biztonságára.

Az imolai verseny balesettel kezdődött; a biztonsági autó felment a pályára. Amikor a futamot újraindították, Senna a Tamburello-kanyarban kiszáguldott a pályáról. A telemetria adatai alapján 318 km/h-s sebességgel hagyta el az aszfaltcsíkot, a betonon két másodperc alatt 218 km/h-s sebességre tudta lassítani a versenyautót, ezután csapódott a betonfalba.

A baleset technikai részleteivel kapcsolatban két teória áll, egyik sem bizonyított. Az első szerint a módosított kormányoszlop tört el, a másik szerint a biztonsági autó mögött lassan haladó versenyautó guminyomása csökkent, ettől valamivel közelebb került az alja a földhöz, és ezért egy pillanatra leért, amitől hirtelen megszűnt a leszorító erő, és a versenyautó irányíthatatlanná vált.

Sidney Watkins professzor, aki a Sennát a balesete után ellátó orvosi csapat főnöke volt, az idegsebész, aki a helyszínen gégemetszést hajtott végre a pilótán, a következőket mondta: Békésen nézett. Felemeltem a szemhéjait, és láttam a pupilláin, hogy komoly agysérülést szenvedett. Kiemeltük az autóból és lefektettük a földre. Ahogy letettük, sóhajtott, és bár teljes mértékben agnosztikus vagyok, meg vagyok győződve róla, hogy éreztem, ahogy a lelke távozott.

Nem sok hiteles információnk van, annyit azonban lehet tudni, hogy a végzetes ütést egy a kerékkel együtt elszabadult törött lengőkar mérte Senna fejére. A sisakon lévő sérülésből is jól látszik, hogy az alkatrész a pilótát a jobb szeme fölött találta el. Ha nem üti meg a lengőkar, Senna ma is élne, a becsapódás nem ölte volna meg. Az FIA és az olasz hatóságok a mai napig azt állítják, hogy Senna nem halt meg azonnal, csak a kórházban, ahová helikopterrel szállították. Valószínűleg azért, mert az olasz törvények szerint, ha sporteseményen történik a tragédia, a hatóságoknak ki kell vizsgálni a körülményeket, és az esetleg ahhoz vezetett volna, hogy törlik a San Marinó-i Nagydíjat a versenynaptárból.

Hogy isten elhagyta, vagy magához szólította Ayrton Sennát, nézőpont kérdése, de hogy a világ tragikus módon elveszítette az egyik legtehetségesebb autóversenyzőt, aki valaha élt, és Senna pótolhatatlan űrt hagyott maga után, nem kérdés. Szülő városában, Sao Paolóban temették el, a Cemitério do Morumbiban. Nyugodjék békében a háromszoros világbajnok.