Tényleg leírtam, hogy a Z4 gyönyörű? Anyám. Biztos a klasszikus kupéforma teszi, a testmagasságomból nem látszik az autó zavaros tekintete, csak a keményen előreívelő, az autó kábé 90 százaléket kitevő motorháztető. Oldalt és hátul M plakettek, négy tömzsi kipufogóvég, keret nélküli húsos ajtók. A feneke 50-es évekbeli kacsafarokfrizura.
Tényleg leírtam, hogy a Z4 gyönyörű? Anyám. Biztos a kognitív disszonancia teszi. A mérföldes motorháztető alatt ugyanis a kifutó M3 németesen költői nevű, soros hathengeres S54B32 szívómotorja van, ami 2001-ben az Év Motorja volt, azóta meg hatszor a Világ Legjobb 3–4 Literes Motorja. 343 ló, 3,2 literből nem rossz, a hangja hátborzongató, képzeljünk el ogrékat, ahogy versenyt gargalizálnak csavarokkal egy üres szobában, na olyan.
Versenycipő házilag
Joanna a CNBC riportere, Angliából érkezett. Magassarkúban. A táskájából előtúr egy papucsot, kiderül, hogy az se jó, aztán öt perc múlva megjelenik egy nagy tekercs ragasztószalaggal, féllábon ugrál és ollót keres. Hozzáragasztotta vele a lábához a papucsot, a lábközépcsontok magasságában.
Paolo egyik kollégája elismerően konstatálja a brit innovációt, aztán lerúgja a cipőjét, hogy figyelj Joanna, inkább ebben, mert a lábujjaidat változatlanul nem tartja semmi, meg aztán lejön a ragasztó, és a pályán nem lesz időd matatni vele.
Fél óra múlva feltűnik a pályán az M5, zseniális kerepelő hangja van a célegyenesben. Három kör után bejön a boxba, Joanna kiszáll, vagányan elvonul, a mellvédet támasztó férfiak elismerően hümmögnek.
– Te, tudod hogy mi van ebben? – kérdezem tőle később.
– Nem, de nagyon ment.
– Ötszáz lóerős V10.
Joanna szeme elkeredik. „Hú” – mondja.
A hűvös gazdasági analízisek írói, a globális nagyvállalat píárosai vigyorgó, hadonászó gyerekekként szállnak ki az autókból három kör után. Paolo int. Idő van.
„A harmadik lyukba a jobboldalit, a felső kettőt meg a felső kettőbe” – mondja Paolo, és friss kazettát tesz a telemetriai doboz magnójába. A két ülés közti kamera vesz majd minket. A Sabelt nehéz fémcsatján a helyeikre kattannak a nyelvek. Kapaszkodok.
Paolo profi, sok éve csinálja ezt, én viszont nem tudom, hogy az „ez” pontosan micsoda. Ültem már gyors autóban, egyszer 240-nel egy dubaji autópályán, bele a sivatagba. De egyenesen.
Mélyen ülünk, a szélvédő sisakrostély, a motorháztető fenyegetően görbül.
Startgomb.
Nehéz, fémes torokköszörülés. Elindulunk kifelé a boxutcán. A gyomrom citromlében úszik.
A többiek egy lassú első körrel kezdték, de Paolónak erre nincs szüksége. Belemegyünk az 1.–2.–3. hármas kanyarkombinációba, össze-vissza rángatnak eddig ismeretlen erők, Paolo közben elmondja, hogy látod, erről beszéltem az előbb, hogy itt nem lehet padlógázon és padlóféken közlekedni, cseles, cseles, én meg bólogatnék, ha a fejbiccentő izmaim kétszer ilyen erősek lennének. Elérjük a negyedik kanyart, vissza kettesbe, aztán padló.
A sebességélmémény impozáns, de korántsem döbbenetes. Kétszázzal Le Mans-ból hazafelé a Citroën C4 Picassóval is mentünk, amitől nem lett kevésbé csendesen úszó üvegfóka. A Z4M egyrészt rettenetesen gyorsul (0–100: 5,0 s), másrészt ennél sokkal rettenetesebben lassul, és közben kanyarodik, megyünk bele a nyolcadikba, és kizárólag a Sabelt akadályoz meg abban, hogy egy, a Föld felszínére merőleges irányú gravitációs mező magába szippantson. Look Ma, no hands!
Paolo közben csendesen kormányoz. Megint kétszáz, elérjük a hátsó egyenes gyors jobbkanyarját, egy pillanatra elveszi a gázt, ebből annyi érződik, hogy a bal vállam meteorként fúródik a sportülés támaszába. Lassú hajtű, aztán rá a célegyenesre, na ez volt egy kör, elsuhannak balra a társak a zöld mellvéd mögött.
Aztán még egy kör. Vastag, forró rétegben borít a verejték, minden létező testfelületemen.
És még egy kör. Kezdem megszokni a permanens hányingert, a hullámzó, folyamatosan érkező rángatást. Ez igazából szuper. Mint amikor a Kengyelfutó Gyalogkakukkban a prérifarkas Acme márkájú rakétára kötötte magát.
A harmadik végére vigyorgok, mint a vadalma. „Megyünk még egy lassú kört, hogy lehűtsük a fékeket” – mondja Paolo, és szükség is lesz rá, mert penetráns, égett fékszagban úszunk. Próbálom a gyomrom fülébe súgni, hogy figyelj, visszaülhetsz a rekeszizom alá, de egyelőre bizalmatlanul forog. A domb mögött lemegy a nap.
Aztán remegő kezekkel kiszállok, a fényképezőgéppel elcsattogok a mellvédig és végignyúlok rajta. Fúj a szél. És milyen jó lehet ez, amikor a belszervek már megszokják a g-t, az agy rekonstuálja a pálya apró íveit, és el lehet kezdeni haladni a köridő faragásának hiperboláján.
Nem tudnék hirtelen öncélúbb és értelmetlenebb dolgot mondani, dehát van értelme kimért tápanyagkapszulák helyett jófajta marhasültet falni? Nemi életet élni a fajfenntartáson túl? Rohanni a tengerparton a víz és a homok határán?
Felnézek. Paolo az. Az iPodom van a kezében, kiszívta a zsebemből a gyorsulás. Egy oklevéllel (lol!) együtt a kezembe nyomja, turistásan vigyorgok, aztán lassan kimegyek az alkonyattól halványkék parkolóba.
