Amikor mi még azt értettük turn-by-turn navigáció alatt, hogy megkérdezünk egy járókelőt, hol kell jobbra fordulni, ha a Kossuth Lajos utcához akarunk kilyukadni, az angoloknál már volt műholdak nélkül működő, menetírós navigációs rendszer, amit szinte bármilyen autóba be lehetett rakni. Imádom, amikor kezdetleges, de korát megelőző technológiákra bukkanok a múltból.
A BBC archívumából elővett, 1971-es videó elején a kor szintjén ijesztő technológia látható: az 1962-es Volkswagen Bogárban egy korai navi mondja, hogy hány méter múlva, merre kell fordulni, akárcsak a mai leszármazottai. A különbség az, hogy míg az összes ismert, modern navigációs rendszer PNA-któl okostelefonokig ezt műhold-alapú pontos helymeghatározással csinálja, addig a fentinél ez nem volt meg.
Szöveg a kazettán, adatok a dobozban
De akkor mégis mi a működési elv? Az előre felolvasott útvonalakhoz tartozó instrukciók egy-egy különálló kazettán vannak a magnóban, az egészhez pedig tartozik egy vezérlőegység, ami elsősorban az autó sebességéből számolja ki, hogy mennyi idő múlva játssza le a következő hangutasítást. A felolvasott instrukció és a magnó között sípoló hangkód szinkronizál.
Az autó sebességét a kilométerspirálból veszik le, és az egységen belül is kis kerék forog. Az autóhoz tartozó fordulati értékeket egy ROM chip alapján számolja vissza, ami az autó típusához tartozik, látszik is a videón, hogy a VW Saloon típusú autóhoz tartozó kártyát csatlakoztat az autós a központi egységhez, persze ezt addig nem kell cserélni, amíg nem teszik át más autóba a rendszert.
Mai szemmel komikusan pontatlannak hangzik a dolog, be is vallják, viszont a videóban büszkén említik, hogy hosszas tesztek után 32 kilométeren csak 27 méteres pontatlanságot halmoz fel a rendszer, ami akkor nagyon jónak tűnt. Mivel a fixen A-ból B-be programozott útvonalak önmagukban elég korlátozottá teszik a magánhasználatot, elsősorban autóbérlő cégeknek lehetett volna ez jó megoldás: ha például a reptérről a népszerűbb szállodákba vezető utak minden kazettája megvan az autókhoz több nyelven, és ezeket adják oda az ügyfeleknek a navigáláshoz; de a buszsofőröknek is jól jöhetett volna az új útvonalak megtanulásához; az autós túrák útvonalait szintén rá lehetett volna programozni.
Ez egészen jól hangzik, de ha az úton bármilyen lezárás, felújítás van, vagy egyszer eltéveszti a kanyarodást a sofőr, a kazetta utasításai onnantól fogva értelmezhetetlenek, és csak úgy lehetett volna újraindítani az egészet, ha a sofőr visszamegy a kezdőpontra. Emellett pedig – ahogy minden számítástechnikai eszköz – korai technológiaként nagyon drága volt, ezért soha nem is tudott elterjedni.
A Honda is próbálkozott GPS nélküli navigálással
1981-ben a Honda és az Alpine közös, Electro Gyrocator néven futó inerciális navigációs rendszere volt az első térkép-alapú megoldás. Ez már jóval kifinomultabb volt, mint a menetírós, kazettás technológia, de műholdakat ez sem használt. A gyorsulás és a kanyarodás érzékelését egy héliumgázzal töltött giroszkóp valósította meg, a térkép áttetsző fóliáját pedig fizikailag a kijelző mögé kellett rakni – körülbelül úgy érdemes elképzelni, mint egy régi, iskolai írásvetítőt. A sofőr előre bejelölte magának a kezdő- és a végpontokat, a navigációs rendszer pedig jelölte, hogy éppen hol járunk az úton.
A megtett út hosszát persze ez is a sebességmérőre kötve számolta ki, ennél pontosabb módjuk nekik sem volt erre, viszont tévesztés esetén sem kellett kétségbe esni. A sofőr akár egy filctollal szerkeszthette az útvonalat, a rendszer pedig magától mozgatta a fóliát a 6 colos CRT megjelenítő előtt. Ez sokkal vizuálisabb és megbízhatóbb, de a sofőr aktív figyelmét igénylő kütyü volt, ami pedig igazán nagy baj volt vele, az az ára: a japán belpiacos Accord és Vigor modellekbe 300 ezer japán jenért lehetett megvenni, ez körülbelül az autó értékének negyede volt.
Pontos szám nincs arról, hány darabot adtak el belőle, de valószínűleg elég keveset, így egy év után le is állították a gyártást. Ekkorra már a Bosch és a VDO is próbálkozott hasonló elven működő eszközökkel, pár évvel később pedig már digitális térképekkel honosodtak meg ezek a rendszerek, viszont a pontatlanság még mindig hatalmas probléma volt - a fájó árcédulák mellett.
GPS nagyon régóta létezik, csak nem a lakosság használta először
A műholdas navigáció lehetőségét már az ötvenes években felfedezték, de elsőként a hadiipar használta a megoldást. Az amerikai haditengerészet már 1964-ben működtette a Transit rendszert, ami négy műhold segítségével adott pontos helymeghatározást tengeralattjárók és felszíni hajók helymeghatározására. A műholdak nagyjából 1000 kilométeres magasságban keringtek, a kalkulálást pedig a Doppler-effektus kihasználásával oldották meg, egy tengeralattjáró helyzetét sokszor 10-15 perc alatt, de nagyon pontosan meg tudták határozni. Ha épp nem voltak zavaró jelek a rendszerben.
A mai GPS rendszer alapjait 1973-ban fektették le 24 Navstar műholddal, amelyek mindegyike naponta kétszer kerüli meg a Földet 20 ezer kilométeres magasságban. Alapjaiban ez már nagyon hamar jól működött, mert úgy lőtték fel őket, hogy minden pillanatban a Föld bármely pontjáról legalább négy látszódjon egyszerre, viszont a hidegháború ideje alatt az amerikaiak nem akarták, hogy ez mindenkinek túl jól működjön, ezért zavaró jeleket is sugároztak, korlátozandó a rendszer pontosságát, tehát normál közúti navigációra ez akkor még direkt nem volt alkalmas.
Később azért finomodtak ezek a technológiák, az első, kereskedelmi forgalomban kapható igazi navigációs rendszer pedig az Etak Navigator volt, ami digitális iránytűs megoldásával 1500 dolláros ára ellenére is elég népszerű lett, ez a maga módján már elég jól használható is volt. A legfőbb gond ekkor már a megfelelő kapacitású adathordozó hiánya volt, a kazettákon és a floppykon nagyon kevés adat fért el, egy nagyobb városban akár többször is cserélni kellett. Végül ezt a problémát is a japánok oldották meg: 1987-ben az akkori Crown Royal Saloon G-hez már CD-alapú navigációs rendszert kínáltak, erre már egy egész ország térképe felfért.
Végül, 1990-ben a Mazda rakott először autóba gyári, lakossági GPS-alapú navigációs rendszert. Hogy tökéletes volt-e? Korántsem, de a GPS korszak hajnalát majd egy következő cikkben dolgozzuk fel.
Ilyen és ehhez hasonló tartalmakért kövesd a Totalcar TeChno Facebook-oldalát is!
