Amikor mi még azt értettük turn-by-turn navigáció alatt, hogy megkérdezünk egy járókelőt, hol kell jobbra fordulni, ha a Kossuth Lajos utcához akarunk kilyukadni, az angoloknál már volt műholdak nélkül működő, menetírós navigációs rendszer, amit szinte bármilyen autóba be lehetett rakni. Imádom, amikor kezdetleges, de korát megelőző technológiákra bukkanok a múltból.
A BBC archívumából elővett, 1971-es videó elején a kor szintjén ijesztő technológia látható: az 1962-es Volkswagen Bogárban egy korai navi mondja, hogy hány méter múlva, merre kell fordulni, akárcsak a mai leszármazottai. A különbség az, hogy míg az összes ismert, modern navigációs rendszer PNA-któl okostelefonokig ezt műhold-alapú pontos helymeghatározással csinálja, addig a fentinél ez nem volt meg.
Szöveg a kazettán, adatok a dobozban
De akkor mégis mi a működési elv? Az előre felolvasott útvonalakhoz tartozó instrukciók egy-egy különálló kazettán vannak a magnóban, az egészhez pedig tartozik egy vezérlőegység, ami elsősorban az autó sebességéből számolja ki, hogy mennyi idő múlva játssza le a következő hangutasítást. A felolvasott instrukció és a magnó között sípoló hangkód szinkronizál.
Az autó sebességét a kilométerspirálból veszik le, és az egységen belül is kis kerék forog. Az autóhoz tartozó fordulati értékeket egy ROM chip alapján számolja vissza, ami az autó típusához tartozik, látszik is a videón, hogy a VW Saloon típusú autóhoz tartozó kártyát csatlakoztat az autós a központi egységhez, persze ezt addig nem kell cserélni, amíg nem teszik át más autóba a rendszert.
![](https://kep.index.hu/1/0/4710/47109/471090/47109004_05be3f81a1b872246dc874294e3cff77_wm.png)
Mai szemmel komikusan pontatlannak hangzik a dolog, be is vallják, viszont a videóban büszkén említik, hogy hosszas tesztek után 32 kilométeren csak 27 méteres pontatlanságot halmoz fel a rendszer, ami akkor nagyon jónak tűnt. Mivel a fixen A-ból B-be programozott útvonalak önmagukban elég korlátozottá teszik a magánhasználatot, elsősorban autóbérlő cégeknek lehetett volna ez jó megoldás: ha például a reptérről a népszerűbb szállodákba vezető utak minden kazettája megvan az autókhoz több nyelven, és ezeket adják oda az ügyfeleknek a navigáláshoz; de a buszsofőröknek is jól jöhetett volna az új útvonalak megtanulásához; az autós túrák útvonalait szintén rá lehetett volna programozni.
![](https://kep.index.hu/1/0/4710/47109/471090/47109006_9f697d7082de34fca3dfd732b8579995_wm.png)
Ez egészen jól hangzik, de ha az úton bármilyen lezárás, felújítás van, vagy egyszer eltéveszti a kanyarodást a sofőr, a kazetta utasításai onnantól fogva értelmezhetetlenek, és csak úgy lehetett volna újraindítani az egészet, ha a sofőr visszamegy a kezdőpontra. Emellett pedig – ahogy minden számítástechnikai eszköz – korai technológiaként nagyon drága volt, ezért soha nem is tudott elterjedni.
A Honda is próbálkozott GPS nélküli navigálással
1981-ben a Honda és az Alpine közös, Electro Gyrocator néven futó inerciális navigációs rendszere volt az első térkép-alapú megoldás. Ez már jóval kifinomultabb volt, mint a menetírós, kazettás technológia, de műholdakat ez sem használt. A gyorsulás és a kanyarodás érzékelését egy héliumgázzal töltött giroszkóp valósította meg, a térkép áttetsző fóliáját pedig fizikailag a kijelző mögé kellett rakni – körülbelül úgy érdemes elképzelni, mint egy régi, iskolai írásvetítőt. A sofőr előre bejelölte magának a kezdő- és a végpontokat, a navigációs rendszer pedig jelölte, hogy éppen hol járunk az úton.
A megtett út hosszát persze ez is a sebességmérőre kötve számolta ki, ennél pontosabb módjuk nekik sem volt erre, viszont tévesztés esetén sem kellett kétségbe esni. A sofőr akár egy filctollal szerkeszthette az útvonalat, a rendszer pedig magától mozgatta a fóliát a 6 colos CRT megjelenítő előtt. Ez sokkal vizuálisabb és megbízhatóbb, de a sofőr aktív figyelmét igénylő kütyü volt, ami pedig igazán nagy baj volt vele, az az ára: a japán belpiacos Accord és Vigor modellekbe 300 ezer japán jenért lehetett megvenni, ez körülbelül az autó értékének negyede volt.
![Honda Electro Gyrocator](https://kep.index.hu/1/0/4710/47109/471091/47109116_599f8026138ce66d93204c8fcfbb2ed0_wm.png)
Pontos szám nincs arról, hány darabot adtak el belőle, de valószínűleg elég keveset, így egy év után le is állították a gyártást. Ekkorra már a Bosch és a VDO is próbálkozott hasonló elven működő eszközökkel, pár évvel később pedig már digitális térképekkel honosodtak meg ezek a rendszerek, viszont a pontatlanság még mindig hatalmas probléma volt - a fájó árcédulák mellett.
GPS nagyon régóta létezik, csak nem a lakosság használta először
A műholdas navigáció lehetőségét már az ötvenes években felfedezték, de elsőként a hadiipar használta a megoldást. Az amerikai haditengerészet már 1964-ben működtette a Transit rendszert, ami négy műhold segítségével adott pontos helymeghatározást tengeralattjárók és felszíni hajók helymeghatározására. A műholdak nagyjából 1000 kilométeres magasságban keringtek, a kalkulálást pedig a Doppler-effektus kihasználásával oldották meg, egy tengeralattjáró helyzetét sokszor 10-15 perc alatt, de nagyon pontosan meg tudták határozni. Ha épp nem voltak zavaró jelek a rendszerben.
A mai GPS rendszer alapjait 1973-ban fektették le 24 Navstar műholddal, amelyek mindegyike naponta kétszer kerüli meg a Földet 20 ezer kilométeres magasságban. Alapjaiban ez már nagyon hamar jól működött, mert úgy lőtték fel őket, hogy minden pillanatban a Föld bármely pontjáról legalább négy látszódjon egyszerre, viszont a hidegháború ideje alatt az amerikaiak nem akarták, hogy ez mindenkinek túl jól működjön, ezért zavaró jeleket is sugároztak, korlátozandó a rendszer pontosságát, tehát normál közúti navigációra ez akkor még direkt nem volt alkalmas.
Később azért finomodtak ezek a technológiák, az első, kereskedelmi forgalomban kapható igazi navigációs rendszer pedig az Etak Navigator volt, ami digitális iránytűs megoldásával 1500 dolláros ára ellenére is elég népszerű lett, ez a maga módján már elég jól használható is volt. A legfőbb gond ekkor már a megfelelő kapacitású adathordozó hiánya volt, a kazettákon és a floppykon nagyon kevés adat fért el, egy nagyobb városban akár többször is cserélni kellett. Végül ezt a problémát is a japánok oldották meg: 1987-ben az akkori Crown Royal Saloon G-hez már CD-alapú navigációs rendszert kínáltak, erre már egy egész ország térképe felfért.
![Etak Navigator 1985-ből](https://kep.index.hu/1/0/4710/47109/471091/47109128_549e85a4a5d96d021ddbdd69c50c7c11_wm.png)
Végül, 1990-ben a Mazda rakott először autóba gyári, lakossági GPS-alapú navigációs rendszert. Hogy tökéletes volt-e? Korántsem, de a GPS korszak hajnalát majd egy következő cikkben dolgozzuk fel.
Ilyen és ehhez hasonló tartalmakért kövesd a Totalcar TeChno Facebook-oldalát is!
![](https://indexadhu.hit.gemius.pl/redot.gif?id=0thA4uchz4z8jgoCRrjw6uUUnKQFaphXhF49ybHqN0r.B7/stparam=uafodmjgku/fastid=gvsizggmkyvgllaijwbcnbspdnle/nc=0)