Ha ezután a veterános társadalom kivet a testéből, nem fogok csodálkozni. A felületes szemlélőnek úgy tűnik majd – szembeköpöm önmagamat. Holott csak egy huszonnégy évnyi öregautózás során desztillált, árnyaltabb nézetet szeretnék megosztani önökkel. Ergo: akinek nem kenyere az árnyalt gondolkozás, kérem, ezt a cikket ne olvassa el.
Nem tudom, jártak-e már olyan kislakásban, amely tömve volt kétszáz éves stílbútorokkal. Amelyekre leülni nem volt szabad, mert ránézésre szét akartak esni, azon kevésen, ami pedig mégis használatban volt, nem esett jól a pihenés, hiszen a XIX. század elején még csak pajkos gondolatként sem létezett az ergonómia tudománya. De mivel a nagyapát/nagyanyát/üknagynénit kilakoltatták az ötvenes években a tízszobás villából, viszont említett rokon a testével védelmezve mentette meg ezeket az óriási értékeket (az aranyozott vitrinkulcsot egyenesen az ánuszában rejtette el a gaz ávósok elől), ezért azóta egyetlen generációnak nem volt mersze semmit eladni a hagyatékból.
Emlék, hőstett, szokás, óriási érték – e sok fogalom mind gúzsba köti az örökösök kezét. A biedermeier tálaló ezért szorong ötvennyolc négyzetméteren a már szintén viseltes, de még használható Réka modulszekrénysor mellett. Már görbül a fal, sebaj, mert van még kétféle újabb, meg öt régi, düledező fotel is a szobában, közvetlenül a páncéltőkés zongora irdatlan teste mellett. Élével azért még el lehet evickélni a hálóig, ahol metszett tükrös toalettszekrényen lakik két szecessziós éjjeliszekrényke, persze fejjel lefelé.
Az ágy sajnos modern, mert a szetthez való eredeti (szerencsére) nem fért be a telepi liftbe, az emiatt a nagyvázsonyi garázsban lakik, amit még a Trabinak épített a nagypapa a hatvanas évek végén. A Trabi is ott van valahol még hátul, az art deco ruhásszekrény-pár mögött, de sem a szekrényeket, sem a hatszázegyest nem látta már senki vagy tíz éve. Minek is nyitogatni a garázsajtót, úgyse látszik ott semmi a nyolcvanéves, szúette konyhaszekrény hátfalától...
Elég szörnyű, ha az ember a tárgyak rabságában él – mondom pont én, aki a tárgyak rabságában élek, igaz, antik bútorom nincs. Viszont legalább belülről látom, hogy baromság, amit művelek, nem szabad az ilyen. Nem hülye vagyok én, csak gyenge, ne értsenek félre. Nem tudok ellenállni a vásárlásnak, eladásra meg nehezen veszem magam, és ha igen, hamar eltántorodok tőle. Talán ezért is írok erről a jelenségről – persze az autók kapcsán.
Az autó a legszerencsétlenebb gyűjtenivaló. Nagy. Adót kell rá fizetni, meg biztosítást. Ha az ember kivonja a forgalomból, használhatatlanná válik. Visszaállítani nyűg, pénz. Sérülékeny is, rádől a létra, nekitolja a gyerek a biciklit. Ha nem használjuk, elöregszik minden gumialkatrésze. Meghülyül az elektromossága. Megsűrűsödnek a kenőanyagok, utána kopik, szorul, lötyög minden. Egy autó karbantartást követel – olaj-, fékfolyadék-, akkucserét, zsírzást, a gumijaiba légnyomást, rendszeres használatot. Ja, és a garázsban ácsorogva is rohad, érdemes tehát komoly párátlanító berendezést üzemeltetni, amit eleve nem olcsó megvenni, hát még működtetni.
A kint tartott old(young)timer néhány év alatt szétporlad. Erre sokan legyintenek, hogy úgyse. Dehogynem... Újkorukban is szétrohadtak (azért nincs már belőlük) ezek, és azóta átestek némi lakatoláson, ami miatt még sokkal rohadékonyabbakká váltak. Ha nem estek át lakatoláson és fényezésen, akkor már biztosan elindult a korrózió a felszín alatt, ha nem, akkor is csak percek kérdése, és el fog. És utána nincs az az üregvédelmi technika, ami öt-hat évnél messzebbre tudná nyújtani az épen maradásukat. Tehát garázs kell.
Egyetlen oldtimer is könnyen rabszolgává teszi az embert. Pláne három. Még inkább hat. A tíz már rettenetes teher, azok közül kettő-három még a legszeretőbb gazdi és a világ legszárazabb garázsa mellett is pusztul, hacsak nincs személyzet, ami karbantartsa. A sok veteránautó óriási nyűg.
Amikor tizensok éve elkezdett rajtam elhatalmasodni az elmebaj, és már volt három darab DS50-es Puch mopedem, két kis Rometem, két ötvenes Hondám, egy BSA-m, egy állólámpás Mercim, meg egy romokban levő Autobianchim (no meg egy gyarapodó szalagosmagnó-, illetve fényképezőgép-gyűjteményem), Ocskay Zoli barátom annyit mondott – „Zsolt, idővel majd rájössz, hogy egy feneked van. Ennyi mindenre nem lehet ráülni.”
Valahol sejtettem, hogy baromira igaza van. De ha az ember szerelmes, nem lehet neki azt mondani, hogy a csaja egy rosszindulatú, irigy és önző dög, aki később kihasználja majd. Hát még, akit elkap a gyűjtőszenvedély (amit általában az első egy-két évben be se mer vallani magának) – az ölni is tud az elvei védelmében, sőt, ennél cifrább dolgokra is képes.
Mostanában mindenféle egyéb dolgok is eszembe jutottak ezzel az autógyűjtésesdivel kapcsolatban. Például egy régi barátom, Vörös Gyula, a Fiat-bontós. Gyula jó csávó volt, értett a veteránkereskedelemhez. Én, akkor, huszonegy-két évesen csak nála láttam nagy mennyiségben igazi oldtimert. Monoron, a háza előtt sorban állt a Peugeot 402, a Volvo PV544, a 170-es Mercedes, meg az óriási, de romos 500-as Mercedes még a háború előttről. Aztán megvette az üllői bontós nagy telepet, ahol még sokkal több helye lett, és elkezdett bevásárolni fecskefarkú Mercedeseket, mindezt olyan '87 környékén.
Egyik nap állunk ott vagy nyolc darab 220-as Fecske előtt, és feltettem a kérdést - „te Gyula, ezt mind meg akarod csinálni?” „Á dehogy” - így ő – „talán egyet majd az összes közül, a többit meg elbontom. „De akkor minek vettél ilyen sokat? Hiszen ezek nem olcsók” – folytattam. „Figyelj ide” – válaszolt, vontatott, mindig kicsit fáradt hangján – „amennyivel kevesebb van belőlük, annyival értékesebb lesz az enyém, érted?”
Hát hogyne. Bár világgazdasági dimenziókban talán nehéz lett volna annyit felvásárolni a nagyfecskékből, hogy érdemben változzon a katalógusár, de Magyarország akkor még zárt gazdaság volt, veteránautót importálni például közel lehetetlen feladatnak minősült. Ha ebből a kis pocsolyából kihalászott valaki nyolc darab fecskét, maradt benne összesen talán húsz másik, s ez tényleg képes volt megmoccantani az árakat.
Aztán már a Veterán Autó és Motornál dolgoztam, amikor az első Zsigulik OT-s korba léptek. Úristen, úristen, mi lesz, ha már mindenféle szottyadék Ladák, meg Wartburgok, meg Daciák is kaphatnak veteránvizsgát – rémüldözött mindenki. A roham azonban – akkor – elmaradt, károgtunk is, hogy a fene vigye el, meg kellett volna menteni legalább egy jó ezerkecskét, vagy kihúzni egy patika Dáliát a moldávok alól, még mielőtt lecsapnak rá a Nagykőrösin. Mert most nincs.
Dehogynem volt. Csak nem jött elő a lukból.
Ezt páran fel is ismerték, működésük nyomán azokban a hónapokban váltak a papás, nyolcvanezer forintos Zsigulik - a lenézett, zajos, nehézkes ruszki szörnyek - hatszázezer forintos, megbecsült, finom, „vótezekbeméganyag” veteránautókká. Ma is ezért kerül ilyen sokba egy Zsigulátor.
Mert pár év múlva kiderült, hogy azért nem tűntek el a megkímélt Zsigák. Egy csomó barátom vett azóta ilyen „alig túl a százezren, még épp csak foltozva volt kicsit” Zsigulit azóta, és csak egyre bukkannak fel a megkímélt, és még annál is megóvottabb darabok, egyik-másik órájában alig ötvenezer a kilométer. Az Oldtimer Expón is ott állt kettő egymás mellett, egyik hét-, a másik tizenegyezer kilométerrel... Szóval nagy volt a pánik, feleslegesen. Maradt belőlük, amennyi kell, csak lassan ébredeznek a régi gazdák.
