Szlovák rendszám – szívsz vagy fizetsz?

A szomszédos szlovákokhoz sem ok nélkül viszünk annyi autót – ha csak a paragrafusokat nézzük, valóban ideálisnak tűnnek az ottani viszonyok. Most azonban a sok gyalázkodás után szeretnék végre egy dicséretet is kiosztani a magyar hivataloknak. Meglepő, ugye?

Néhány napja egy furcsa ötlet nyomán a Vaterán leütöttem egy motort. Robogót néztem, valami félelmetesen olcsó vackot, amivel munkába járhatok majd tavasszal. Bár ötven kilométerre lakom az irodától, de még egy ötvenes akármivel is ugyanannyi idő alatt vagy akár hamarabb beérek az irodába, mint ha autóval ingáznék.

Valahol százezerben húztam meg a határt, gondoltam, akkor még marad annyi, amivel üzembiztossá tehetem a megvásárolandó eszközt. A négyszázas Yamaha teljesen véletlenül maradt benne a szórásban: annyira patkány volt és annyira olcsó, hogy muszáj volt megvenni, ha másért nem, viccből, meg a papírjai miatt. Nyolcvanezer egy motorért, ami így-úgy működik és rendben vannak az okmányai? Simán. Tény, hogy műszakija nincs, de tavaszig majd gyógyul, nem lesz hiba a biztonságos üzemben.

Éppen az olcsósága miatt döntöttem úgy, hogy szlovák állampolgárságom ellenére sem viszem ki a gépet, nincs értelme, hogy egy ilyen vicces kramancot a szülővárosomban honosítsak. Döntöttem, marad a magyar rendszám, tulajdonosnak jó lesz a feleségem, az sem baj, ha később néha ráül – úgyis az volt a terve, hogy előbb-utóbb leteszi a jogsit.

Tartottam a végeláthatatlan szopástól, amely a papírozással jár. Aki már harcolt a kinti hivatalban, tudja, miről beszélek. Hosszú sor, cigi- és hónaljszagú férfiak várnak összepréselődve órákon át. Az ügyintézés lassú, csak az jár jól, aki baksisért cserébe levelezőn intézi az átíratást vagy a régiót jelző rendszám cseréjét. Ez a körülményesség megteremtette a korrupciót: aki nem akar egy napot elcseszni a folyosón, fizet.

Másik anomália, hogy nem hivatalnoknénik, hanem rendőrök ülnek az íróasztaloknál. Értik? Rendőrök, akiknek autótolvajokat, betörőket és csalókat kéne üldözniük, vagy legalább járőrözni, hogy úgy tűnjön, ügyelnek a részletekre. Ehelyett sokuk egy pluszpénzben érdekelt, illegális rendszer része.

Dunaszerdahelyre járok intézkedni, de higgyék el, évek óta nem történt semmi, ami legalább egy kicsit is Európára emlékeztetné az intézkedőt. Nincs letéphető sorszám vagy digitális kijelző. Csak akkor lehet megsaccolni az ügy végéig tartó időt, ha valamelyik ismerős előkerül, hogy segítsen. Tulajdonképpen benne van mindenki – országos probléma, a frissen kinevezett országos rendőrfőkapitánynak, Jaroslav Spišiaknak fő is a feje, hogyan csapolhatná le a saját bűzlő mocsarukat.

Ma reggel a kíváncsiság kedvéért odatelefonáltam, esetleg nem vezették-e be újra az időpontkérést – nem. Néhány éve még állítólag működött, de sosem találkoztam olyannal, aki így tudott volna intézkedni; pedig higgyék el, autónepperek és B-kategóriás ketyaszok (seftesek – a szerk.) között nevelkedtem.

A szlovákai tapasztalatok alapján félve fogtam hozzá, hogy itt, ebben a sokat átkozott magyar rendszerben íratom át a motort, súlyosbítva azzal, hogy a tulajdonosa a feleségem lesz. Komolyan mondom, nagyon meglepődtem, és kellemesen. Az, hogy Magyarországon – esetemben Vácon – lehetséges, hogy telefonos egyeztetés után percre pontosan fogadnak, az értékelendő. Nagyon is.

Nincs idegesség, nincs furakodás. Mosolyogtam, visszamosolyogtak, segítséget kértem, segítettek. Gyorsan, flottul és tájékozottan. Az, hogy kedves hölgyek dolgoznak a papírjaimmal egy fényes irodában, kifejezetten pozitív azok után, hogy tumultushoz, morcos és gyakran pökhendi rendőrökhöz szoktam.

Gyakran szidjuk, okkal, a hazai ügyintézést, de az elektronikus gerinchálózat és a ráépülő szolgáltatás már valóban kémlelőnyílás Európa felé. Ha az állam nem nyerészkedne a regadón és a felháborítóan drága átíráson, akkor a kis világító pötty egy kitárt kapuvá válna – amin akár kiváló és olcsó járműveket lehetne külföldről átgurítani.