A poroszkálók gyilkolnak

De ami ennél is nagyobb baj, mind potenciális gyilkos. Elmondom, mire gondolok. A minap a 44-es úton jártam, tiszta idő, egyenes út, öt méter széles sávok, nincs korlátozás, péntek délután a főváros felé. Nyugodtan lehetett volna menni 90-nel, azonban egyvalaki úgy gondolta, hogy neki elég lesz a hatvan is. A felezővonal mellett. Tartósan.

Először csak az tűnt fel, hogy az előttem normális és szabályos tempóban haladó autók időről időre kivágódnak a másik sávba, ezzel ott kitérésre, fékezésre kényszerítve az amúgy tömegesen (ugye péntek volt) Pest felől érkezőket. Ez nagyjából 8-10 autóval előttem lehetett, szépen én is beértem a fickót, aki úgy gondolta, hogy ott és akkor kóricálhat hatvannal, ezzel veszélybe sodorva legkevesebb ötven azonos irányba haladót és duplaennyi szembejövőt.

Itt, a 44-esen a helyzet még úgy-ahogy kezelhető volt, mindenki megúszta egy kis fénykürttel szemből, nem reccsent sem a fém, sem a csont, nem roppant az üveg, amíg én láttam. De nem csak ötméteres sávok és egyenes szakaszok vannak a világon. Ó nem. Hanem vannak beláthatatlan, kanyargós szakaszok, ahol semmi sem indokolja a tötymörgést, de előzni csak nettó életveszélyben lehet.

Pont egy ilyen helyen lakom, jól ismerem az autósokat, akiket a King Long is megelőz egy 200 méteres belátható szakaszon, ha épp nem jönnek szembe, de általában jönnek. És itt kezdődik a baj. Ugyanis az van, hogy ezek az emberek amellett, hogy nem alkalmasak közúton közlekedni, a másik életéből lopják el az időt. Feleslegesen. A másik meg erre berág, és az első vélt lehetőségnél előz, adott esetben a sebességhatárokat is túllépve. Ha valami baj történik, mi kerül az ORFK OBB rendszerébe? Gyorsan hajtott, ezért az árokba esett és kinyiffant. Mi a megoldás? Hát vezessünk be újabb, szigorúbb korlátozást. Újabb hatvanas, negyvenes, harmincas tábla, pedig csak egy alkalmatlan barmot előznek arrafelé rendszeresen. A tötymörgő meg szépen poroszkál tovább.

Tudják, honnan lehet a poroszkálót felismerni? Onnan, hogy a forgalom ütemét tartó sor szépen feltorlódik mögötte, előtte meg óriási légüres tér keletkezik, akár percek alatt. És nem reagál a zöld lámpára, a fénykürtre, a dudára, semmire, csak poroszkál szépen, negyvennel, negyvenöttel, ha tábla van, a megengedett mínusz 15-20%-kal. Pár reggel beálltam egy-két ilyen mögé és megnéztem, mi történik. Egy hat kilométeres szakaszon, úgy, hogy nem is az elején értem utol, a szakasz végére huszonhét autó követte, másszor csak tizenkilenc. Félreálltam és megszámoltam a sort. Több mint egy lámpaváltásnyi ember.

A normális és szabályos közlekedési tempó visszanyerését csaknem ellehetetleníti, ha egy poroszkálót beér egy másik poroszkáló. Ott vége a dalnak, a mögöttük lévő több tucatnyi ember szív, és szépen fogy az életük egy barom miatt. Ugyanis egy-egy ilyen idióta ott és akkor 27 egzisztenciát sodort veszélybe, a késés, a törő autó, az elveszett percek, a koszorúér-elzáródás, a stressz, és ki tudja, még mi miatt.

Mérni kellene, bírságolni kellene az indokolatlanul lassú haladást, amire egyébként a traffipax tökéletesen alkalmas eszköz, alkalmasságira kellene küldeni, és ha külföldön megoldják a szabotőröket, itt is meg lehetne. Ha ezek szépen megkapnák a harmincezres csekkeket a forgalom indokolatlan feltartásáért, egyből meglenne az a gázpedál.

És nem a műszaki hibás, utcát kereső, térképpel a kezében bizonytalankodókról vagy a tanulóvezetőkről van szó. Nem. Azokról, akik műszakilag alkalmas, gyakran új autóval mennek az út- és látási viszonyoknak nem megfelelően, akik négyesben akarnak gyorsítani fel a hegynek harmincról, akik a zöldnél is a féket nyomják, és nem a maximális megengedett sebesség közelében, hanem annál sokkal lassabban tötymörögnek. Indokolatlanul.

Zéró tolerancia – Balázs Viktor

A múltkor mentem Tibivel valahova, előttünk baktatott valaki, lassan. Előzd má' meg, faszé' tötymörög itt, megáll az eszem, az életemből vesz el perceket – hörögte fuldokolva drága barátom az anyósülésről, és láttam, hogy egyetértésre számít. Hát arra számíthatott, mert pont egy olyan fekélyes kelést piszkált meg bennem, ami már régóta kifakadni készült.

Ugyanis elegem van az önjelölt sebességdiktálókból, fénykürttel stresszelőkből, tanítva előzőkből, szerintem mindenkinek joga van tötymörögni. A tötymörgés ugyanis nem szándékos, annak legtöbbször nyomós oka van. Például a vezető idős, már rosszabbul lát, lassabban reagál és – nagyon helyesen – a képességeihez igazítja a tempóját. Vagy esetleg ritkán használja az autóját, nem rutinos, és a sebesség komfortzónája egyszerűen alacsonyabban van, mint nekem, aki havi ötezer kilométert hajtok. Aztán az is lehet, hogy hullafáradt, sokat dolgozott, le van lassulva, de haza kell jutnia. Vagy otthagyta a csaja, megdöglött az aranyhörcsöge, leüvöltötte a fejét a főnöke, fényes nappal kipakolták a lakását és elvitték a dédnagypapájától örökölt tabernákulumát.

Millióegy olyan élethelyzet van, amikor belassulunk, lecsökken a tempónk, ez az emberi szervezet természetes reakciója. A Tibi-féle közlekedési nácik szemében viszont aki lassabb, ügyetlenebb, tapasztalatlanabb náluk, az Tajgetoszt, példás büntetést, dudaszót és ökölrázást érdemel – emlékszünk: faszé' vesz el perceket az életemből.

Hát nem. Autózni – bizonyos határok közt – mindenkinek joga van, amennyiben érvényes a jogosítványa, egészségi és szellemi állapota megfelelő. A hibát az követi el, aki azzal az alapvetéssel indul el otthonról, hogy a Páty–Flórián tér útvonal egy raligyorsasági, amit mindig az optimális leggyorsabb idő alatt kell megtenni. Ebbe a számításba nem fér bele a dugó, a csúszós út és persze a tötymörgő sem. Amíg azonban a dugóért és a csúszós útért csak a mindenhatóval lehet perlekedni, addig a tötymörgés esetében valódi hús-vér, gyűlölhető tárgya lehet a fortyogó indulatoknak.

Maximum ego, zéró tolerancia és nulla empátia – ez a magyar autózók jelentős többségének ideológiai szentháromsága, és ebbe a tötymörgő nem fér bele. Mint ahogy az sem, amikor csúcsforgalomban a zebránál megállok, hogy átmehessen az ott dekkoló szerencsétlen. Garantált, hogy tízből egyszer harsan mögöttem a duda, félreérthetetlenül tudatva velem: aki alatt másfél tonna acél van, az éljen az erősebb kutya jogaival, a lúzer gyalogos meg csak várjon a sorára. De ugyanez a helyzet, amikor beengedek valakit magam elé a sávomba, vagy egy kereszteződésnél előnyöm ellenére lelassítok, hogy az acéllavina miatt tíz perce remegve bekanyarodásra váró bátortalan be tudjon csusszanni elém.

Mintha senkinek sem jutna eszébe, hogy ő is kerülhet ugyanabba a helyzetbe, mint a másik. Lesz öreg vagy fáradt, áll majd gyalogosként a járdaszélen, vagy egy veszélyes kereszteződésben a sűrű forgalom miatt képtelen lesz rákanyarodni a főútvonalra. Egyébként amikor Tibivel megelőztük a történet elején leírt tötymörgőt, mondtam, hogy nézzen már át, biztos választ kapunk, hogy miért megy lassan. A kocsit egy idős hölgy vezette, szemüvegben, a kormányra tapadva. A tartásán látszott, neki a vezetés nem lazulás, hanem komoly koncentrációt igénylő tevékenység volt. Ment valahová, talán az unokájához, talán az orvoshoz, talán a férje sírjához. Lassan.

És igen, joga volt hozzá.