Kanyarban halni meg

A kanyartrollok családfája meglepően szerteágazó, közös vonásuk, hogy beláthatatlan és belátható kanyarban egyaránt, kicsit vagy nagyon, vagy teljesen az én sávomban jönnek szembe, komolyan veszélyeztetve a legtöbbször Suzuki Ignisbe csomagolt törékeny kis életemet.

Nem szeretem én az ilyet.

Még akkor se, ha tudom, hogy nem minden kanyartroll eredendően gonosz és felelőtlen, és hogy sokszor a körülmények is a szabályszegés felé tolják őket. Legyünk őszinték, mindenki kanyartrollkodik néha. Elnagyolt felosztásban: vannak ugye a sportos csávók, akik szerint a kanyarok levágása a dinamikus stílus fontos eleme. És vannak az ügyetlenek, akiknek néha fogalmuk sincs, hol tartózkodnak éppen az út szürke sávján belül. Utóbbiak a veszélyesebbek, mert ha a saját maguk által kialakított vészhelyzetbe kerülnek, még be is pánikolnak, olyankor pedig az ember könnyen hoz rossz döntést, ugyebár.

Tartozzon bármelyik csoportba az elkövető, az ön- és közveszélyes kanyartrollkodásra nincs mentség.

Csak néhány epizód színes hétköznapjaimból. Tavaly nyáron egy kamion jött belém az én sávomban egy dombról levezető kanyarban, ahol régi betonkorlát védte a közlekedőket az út melletti mély ároktól, így még csak le se tudtam húzódni, mert nem volt hova. Azóta még valaki beszorulhatott hasonló szituációban, mert a korlát gyakorlatilag ki van döntve, csak a lélek tartja még az árok fölött. Arra se volt időm akkor, hogy végignézzem életem filmjét, szerencsére végül is nem volt szükség rá, de ha csak egy autóm lenne, roppant morcos arccal tömegközlekedtem volna abban a tíz napban, amíg a javítás tartott.

Decemberben ünnepi hangulatban löktek le majdnem egy hegyi útról a szélénél mélybe szakadó setét végtelenségbe. Ott még korlát sem volt, csak egy csipkebokor, ami meg is csapta az autó oldalát. Másnap megnéztem a helyszínt: félfaroknyi távolságra, tíz centire voltam a beborulástól. A szituáció így festett: kora esti vaksötétség emberes köddel súlyosbítva, havas a táj, de a sónedves úton nincs hó. Az idő hideg, de a pite meleg: az enyhe balkanyarból kisebb konvoj bukkan ki, elöl valaki lassan araszol, négy-öt feltorlódott autó követi. Az élenjáró szerencsétlen az út közepén halad, fékezek, villogok, dudálok, semmi reakció. Jön ugyanúgy a maga negyvenével, félig az én oldalamon. János lehúzódik jobbra, megismerkedik a csipkebokorral, a konvoj (a többi autó rendesen a saját sávjában) lassan elhalad. Mély levegő, „Fazsom-fazsom-fazsomat!!!” csatakiáltás, aztán gyerünk tovább, vár a meló. Menet közben elképzeltem, ahogy valami tapasztalatlan vagy dezorientált egyén szorítja a volánt elfehéredett ujjakkal, a lába hol a gázon, hol a féken remeg, elöl a tejfehér massza, mögötte öt autó lámpái, és igazából fogalma sincs, hogy pontosan hol is lehet. Ami azért gáz, mert köd volt ugyan, de az út szélét világosan kijelölte a fehéren világító hó.

Viszont nem volt felfestve felezővonal, és persze azóta sincs. Vidéken eléggé kiment a divatból ez az alapvető közlekedésbiztonsági fícsör. A hiánya kétségkívül elősegíti a természetes kiválasztódást, viszont az úttestről a halálba sodródó vak undokok szerencsétlen esetben magukkal visznek még egy-két ártatlan embert a saját autójukban utazók vagy a szemből érkezők közül. Tavalyelőtt még próbálkoztak az útkezelők a csíkhúzással, a fiammal megálltunk egy kátyús részen, és a térdünket csapkodva röhögtünk a lövészároknyi kátyúkba belefestett fehér csíkok felett. Persze az, hogy nagyon nevettünk, ez esetben nem azt jelenti, hogy közben vidámak is voltunk – ugyanennyi erővel sírhattunk volna is. Ezt hívják tragikomikus helyzetnek.

Mára már ennyi kacagnivaló sem maradt: csík nincs, a kátyúkat 40-es sebességkorlátozó táblák kihelyezésével javítják, ki-ki úgy találja meg a helyét az úton, ahogy tudja. Ez a hely többnyire középen van, mivel az úttest két szélén gyakoribbak a gödrök, némelyik akkora, hogy egy víziló is kedvére dagonyázhatna benne, ha áthajtanánk rajta, észre se vennénk. Például az általam gyakran igénybe vett Eger–Bogács közötti húsz kilométeres szakaszon (és még hány egyéb helyen az országban!) az ember nem úgy közlekedik, hogy egyszerűen csak megy a jobbra tarts szellemében, hanem komplett térképet őriz és aktualizál napról napra a fejében, amely tartalmazza a kátyúkat, és az azok kikerülését lehetővé tevő optimális, ám teljességgel szabálytalan útvonalat. Én magam is így közlekedek, mert se kedvem, se pénzem nincs kéthetente futóműgenerált csináltatni, felnit javíttatni és új abroncsokat vásárolni. Viszont beláthatatlan kanyarban nem hülyéskedek, inkább lassítok, és kis sebességgel átdöccenek a lyukakon. A közlekedésre kivetett adókon irgalmatlan bevételt kaszáló állam felelőtlensége (amely az úthálózat vészes elhanyagolásában mutatkozik meg többek között) ugyanis nem ad felmentést a kanyartrollkodás alól.

A sávomba 10-20-30 centire átkolbászoló sofőrtársakkal napi rendszerességgel találkozom, tőlük már meg se rezzenek, kikerüljük valahogy egymást. Egy ideje figyelem az arcukat, és azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy nemre és korra való tekintet nélkül mindenki trollkodik: munkából hazafelé tartó esztergályosok, gyerekeiket különórára szállító anyukák, kalapos nagypapák és sportos terítőautósok, lomizó romák és ingázó pedagógusok, kész csoda, hogy nincs ebből több baleset.

A kanyartroll speciális alfaja a kikanyarodótroll, aki szemrebbenés nélkül felhajt a védett útvonalra, a körülményekkel mit sem törődve. A múltkor egy kis gázkútról jött így elém egy swiftes ember. Bal kézzel tekerte a kormányt, jobb kézzel telefonált, én jobbról érkeztem egy keskeny, kétsávos úton, menekülési lehetőség szinte semmi, az út mellett baloldalt húzódó tüskés bozótot legalábbis nem nevezném annak. Szerintem nem is látott a derék honfitárs, elmerült teljesen a beszélgetésben, a mobilt tartó jobbkeze kitakarta a látóterét, és ő csak gurult kifelé a főútra megállíthatatlanul. Szerencsére a mozgásából láttam, hogy baj lesz, és azt is gyorsan lecsekkoltam, hogy nem jön szembe senki, így amikor ő kikanyarodott elém, folyamatos, oktató dudaszó kíséretében balról kikerültem. Ha jöttek volna szemből, nagy eséllyel belecsusszantam volna a farába a márkatársnak. A kolléga szapora mutogatással köszönte meg, hogy megkíméltem az autóját, miközben a telefonálást egy pillanatra sem hagyta abba. Siettem, így élőben nem tudtam neki verset mondani, így most pótolom. Ha már költészettel kezdtünk, fejezzük is be azzal:

Ó, te kedves laza kis ember, 
Ki kakálsz a szabályra,
Bár megtanultad egyszer,
Vésd észbe, ha vezetsz:
Minden kanyar mögött
Lehet egy úthenger!
(Vagy például én,
Könyörgök, ne üss el!)

Egyszerű, döcögős költemény ez, de legalább érthető. Minden kanyartrollnak hosszú, stressz- és balesetmentes életet kívánok, és ne feledjék, hogy én is ilyet szeretnék magamnak.