Felszámolhatók a használtautós átverések

A múltkor hallottam egy horrorsztorit az óratekergetésről. Kétéves Zafira, kifogástalan állapotban hatvanezer kilométerrel talált gazdára, persze friss importból. Hihető, nem? A pofára esés a megvásárlást követően történt, amikor lekérdezték a németországi szervizadatokat, és kiderült, hogy az autó pár hónappal korábban jelent meg a 360 ezer kilométeres szervizen. Nem túl bonyolult számolás, 300 ezer kilométert tekertek vissza az óráján – Németországban szállítottak vele delegációkat, két évig, napi 500 kilométert tettek meg autópályán.

Márpedig ezzel az autóval héttel többször kerülték meg a Földet az Egyenlítő mentén, vagy százhéttel többször tették meg a Budapest–Domsjő távolságot, mint azzal a képzeletbeli és nemlétező Zafirával, amit valójában meg szeretett volna venni az átvert vásárló. Képzeljük csak el, mennyivel többször szorultak a fékbetétek a tárcsákra, mennyivel fordult többet a főtengely, hányszor nyílt ki az üzemanyag-betöltő nyílás, és mennyi gázolajat kellett nagy nyomással befecskendezni és elégetni ekkora távolsághoz?

Egy autó értékvesztésének leegyszerűsítve két nagyon fontos tényezője van, az egyik a gyártása óta eltelt idő, míg a másik a futott kilométereinek száma. Mivel a gyártás vagy az első forgalomba helyezés időpontját nehéz módosítani (ezért is szűnt meg a kasztnicsere intézménye), marad a másik, az extrém futásteljesítményű autó olcsó felvásárlása, visszatekerése, majd normál áron való értékesítése. Esetleg egy normál futásteljesítményű autó – jó optikai állapot esetén – extrém keveset futottnak beállítása.

A mutyizó kereskedő nem csak a vevőt lopja meg, hanem az adott márkának is sokat árt, így szabadulnak el a hiedelmek, hogy a hatvanezer kilométert futott Zafirának kopott a motorja, cserélni kell a teljes üzemanyag-ellátó rendszert, a kerékcsapágyakat, a fékeket, mindent, így hisszük, hogy a Merci első CDI motorjai 250 ezernél tönkremennek, pedig nem, csak épp az óra sokkal kevesebbet mutat, mint a valóság. A kereskedőnek mindegy, ő röhög a markába, hiszen nehezen bizonyítható, hogy ő tekerte vissza, szemrebbenés nélkül azt fogja mondani, hogy itt csak bizományban volt, vagy ő is így vette. És lehet, hogy igazat mond.

Tudjuk, hogy Magyarországon jó néhány esetben még az újonnan vett kocsi számlálóját is manipulálták, és csaknem lehetetlen visszatekerés nélküli használt autót szerezni a piacon. Vajon tipikusan közép-kelet-európai tevékenység a hamisítás, vagy máshol is vernek át ártatlan vagy hozzá nem értő vevőket? Tőlünk nyugatabbra is akkora biznisz a tekergetés? Ott is könnyű milliókkal becsapni a vevőket? A válasz sajnos igen.

A világ talán legjobban motorizált országában, Németországban, az ADAC adatai szerint az autók 30%-a manipulált futású. Hoppá. Pedig komoly büntetés jár érte, ha valakit rajtakapnak: pénzbüntetés, egy év szabadságvesztés, de jellemzően csak felfüggesztetteket osztogatnak. Egységes visszakereshető rendszer nincs, a műszaki vizsgaállomásokat hívogatva lehet adatokhoz jutni, ugyanis ott rögzítik az óraállást.

Angliában sem sokkal könnyebb használt autót venni: 600 ezer darab visszatekert órájú kocsiról szól a BBC híradása, sőt, ha a motorokat és a teherautókat is idevesszük, 700 ezer feletti a manipulált órás járművek száma. Pedig Angliában már volt példa letöltendő szabadságvesztés kiszabására ilyen esetekben.

Ausztria a tekerés mekkája, ott tekertet a német is, mióta otthon a letöltendő a tét, de az osztrák a hazaival is kíméletes, csak, ha kifejezetten csalási szándékkal történik, és bizonyítható, magyarul, ha ott ülnek a laptoppal az anyósülésen, a szervizkönyvön meg éppen szárad a pecsét. Ha akkor jön egy ellenőrzés, baj van. Amúgy nincs.

Svédország, a demokrácia és a szociális háló örökös bezzeggyereke 6 évet oszt, visszavásárlásra kötelez, ugyanakkor közlik, hogy mióta nem állami monopólium a vizsgáztatás, kezd kialakulni a fejetlenség ott is, hiába lehet a tulajdonost rendszám alapján lekérdezni akár SMS-ben is. Az USA-ból ismert Carfax kezdte meg ott a működését, de egyelőre nem túl megbízható.

El is jutottunk a földgolyó túlfelére, az Egyesült Államokba. A korábban említett Carfaxtól vagy az Autocheck nevű szolgáltatótól lehet lekérni az adatokat. A lényegük: a biztosítási eseményeket is megmondják, valamint a tulajdonosváltásokkori és műszaki vizsgánál rögzített kilométeróra-állást is. Épp ezért Amerikában csak alvázszámmal érdemes hirdetni.

Látható, hogy a retorzió önmagában, a lebukás csekély valószínűsége miatt maximum visszafogott kuncogásra kényszeríti a csalót. A helyes út nem ez. Hiába akarunk mi is a Btk.-ra hivatkozva különösen nagy értékre elkövetett csalás és hamisítás miatt vádat emeltetni, ha csaknem bizonyíthatatlan a cselekmény. Nem, a szél szerintünk nem innen fúj.

A belga példa a tökéletes, ezt kellene meghonosítani itthon. A Car-Pass nevű dokumentum a titok. Ezt minden adásvételnél ki kell állíttatni, 6,50 euróba kerül (pont, mint nálunk a sokat kritizált eredetiségvizsga). Minden nagyobb javításnál, műszaki vizsgánál, adásvételnél kötelező bejelenteni a Car-Passnak az óraállást, és kész. Ők meg 6,50-ért megmondják, hogy eddig mi és hol lett bejelentve.

Persze ott is emberek dolgoznak, de lokálisan, a szerviz nem fog kevesebbet vagy többet mondani néhány ropogós bankóért, hiszen a működését kockáztatja. Ha meg ott derül ki, hogy hoppá, két hete még több volt benne a Car-Pass szerint, már elő is lehet venni a forgalmiba az adott időben bejegyzett tulajdonost.

A 2005-ös bevezetés óta tudják, mi történt? Belgiumban 0,2 százalékra esett vissza tekert autók száma, magyarul ezerből kettő. És ezt nálunk is meg lehetne csinálni, hiszen a vizsgakor, a biztosítási eseményekkor, a hitelezéskor, az adásvételkor rögzül az óraállás. Csak egybe kell fésülni, és kereshetővé kell tenni az adatokat, és máris látszik, ki mikor huncutkodott. Olcsó és jó. Kedves törvényhozás, tessék a jó példát honosítani!