Minden autószerelő a lehúzásból él?

Mivel régebben én is foglalkoztam megélhetési autójavítással, nem kevesen szoktak nyaggatni, hova vigyék a dadogó, kopogó, nem induló vagy csak szimpla olajcserére váró autójukat. Kivételes esetektől eltekintve csak hümmögni tudok, kényszeresen próbálok összetákolni valami kifogást, amivel ki tudom menteni a szakmát, pedig a nyers valóság az, hogy gyakorlatilag nincs jó autószerelő.

Ez az én önkényes szabályom, ami alól persze van kivétel, de nem véletlen, hogy Csikós például száz kilométereket utazik, ha olyan gonosz szellem szállta meg valamelyik Mercit, amit műkedvelő sámánként nem tud elűzni a saját garázsában. És nem az az oka, hogy a vidéki munkadíj alacsonyabb, hanem egyszerűen azért, mert a hozzáértő szakember olyan ritka, mint fuvolista a rockbandában.

Valahol ott lehet a probléma gyökere, hogy nincs becsülete a szakmának. Persze általában semmilyen irodaépületen kívül végzett szakmának nincs, de az autószerelő pont az a foglalkozás, amit még az is megpróbál átfogalmazni virágnyelvre, aki az. Én is szemrángást kaptam mindig, amikor ezzel a szitokszóval illettek, mert sajnos olyan vastag szennyréteg rakódott rá, amit egy főtengelyszimeringes Aleko-blokk is megirigyelne.

Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, nehéz lenne megmondani. De mindenkinek egyet kell értenie: nehéz megtalálni azt a műhelyt, ahol nyugodt szívvel hagyjuk ott a gépet, akár új, akár sokat látott.

Miért nincs univerzális szakember?

Régebben, amíg a tucatautókban a legbonyolultabb alkatrész a mechanikus adagoló volt – főleg a tízes nagyságrendű típussal megáldott szoci korszakban –, még nem volt lehetetlenség, hogy egy jól képzett szaki gyógyítani tudja az utcáról beeső autók nagy részét, de aki ma azt állítja, ért a BMW X6-oshoz és a Volga M21-eshez is, ámít.

Nem kell sokat konyítani a gépekhez, hogy belássuk, képtelenség egyszerre elektronika-nördnek és minden hájjal megkent karburátormágusnak lenni. Vagy ha ez a kettő megvan, a váltóhézagolásban biztos nem lesz akkora a tapasztalat. Egyszerűen azért, mert minden szakterület igazán alapos elsajátításához igen sok idő kell, bármekkora zseni az illető.

A baj inkább ott kezdődik, amikor a szerelő szégyelli beismerni, hogy lövése sincs valamiről, mert azt hiszi, azzal elveszti az ügyfél bizalmát. És ha aztán el is vállalja a számára zűrös melót, általában gányolás lesz a vége, amivel kicsit később veszti el az ügyfél bizalmát. Vagy szerencsésebb esetben beleássa magát a témába, és lelkiismeretesen végére jár a problémának. Az erre fordított túlórákat pedig vagy kifizetteti a balek megbízóval, vagy benyeli tanulópénzként.

Mivel utóbbi hosszú távon frusztrációhoz és/vagy anyagi csődhöz vezet, populárisabb az első megoldás, ami őszinteség esetén szintén többnyire az ügyfél elvesztésével jár. Ekkor jön a kormozás, hogy nem lehetett kicserélni a dűznit, mert egybe van építve a deknivel, és a gennyes gyártó százezerért adja – amikor csak egy csavart kellett meghúzni. És szegény autószerelőnk szinte kényszerpályán indul el a lejtőn, aminek a végén a fényesre törölt régi olajszűrő világít az olajcseréről kiállított számla mögött.

Vagyis Sanyi bácsira a sarkon, akinél legalább öt márka címere hívogatja az ügyfeleket, és Moszkvicstól Kiáig mindent vállal, jobb, ha csak a fékbetétcserét bízzuk. Vagy inkább már azt sem, mert bajban lesz, ha a BMW-nél ki kell ütni a komputerből a figyelmeztetést.

Jogosan utáljuk a márkaszervizeket?

Ha mérnöki szemmel közelítjük meg az autójavítást, kizárólag márkaszervizben lenne szabad hagynunk, hogy hozzányúljanak a géphez. A komplex technikához azok a tanult mérnökök készítik el a javítási leírást, akik a legjobban értenek hozzá, ezenkívül megvan az orvoslat minden publikus és nem publikus gyári hibára, a köpenyes srácnak a csápos emelő alatt szinte csak betanított majomként kell elvégeznie a ledokumentált műveletsort.

Miért hallunk akkor mégis naponta horrorsztorikat a márkaszervizekről? A probléma itt is pszichológiai eredetű. A köpenyes srác ugyanis sokszor alig többet mint minimálbért visz haza, amiből nehéz kifizetni az albérletet, nem beszélve a munkába járásra használt Suzuki tankolásáról. Még ha ért is hozzá, nem túl nagy lelkesedéssel fogja szerelni a burzsuj ügyfelek többmilliós autóját – minőségbiztosítási rendszer ide vagy oda, kiskapuk mindig vannak. Ha nem szándékosan lopja haza az alkatrészt, egyszerűen beveszi a leszarom tablettát, és undorral nyúl a szeretett autónkhoz, aminek nem lesz jó vége.

Ha a műhelyvezető észreveszi, persze veheti a kalapját, de nagy bajban nincs, hiszen azért az éhbérért máshol is talál melót. Ezért aztán meglehetősen nagy a jövés-menés a márkaszervizek műhelyeiben, ami nem jelent nagy előnyt egy olyan területen, ahol nagy kincs a tapasztalat.

Csakis a specialista?

Egyetlen kiút van az autósszakma mókuskerekéből: a specializálódás. Aki igényes a munkájára és meg is szeretne élni belőle, ezt az utat kell hogy válassza. Vagy egy márkára, vagy egy jól behatárolható szakterületre kell szűkítenie, ahol meg tud szerezni olyan tudást és tapasztalatot, amit mások nem. Legyen az akár olyan egyszerűnek tűnő munka, mint az automata váltók javítása, aki profin végzi a dolgát, gennyesre keresheti magát. Mert ugye ritka a jó szakember.

És már el is jutottunk a specialisták problémájához: akinek már neve is van, olyan összeget kér a munkájáért, amit első ránézésre, de néha másodikra is sokallunk. Hibakódolvasás tízezerért – pár perc alatt. Persze, meg kellett vennie a többmilliós szoftvert, vagy csak ügyesen feltörte; mindegy is: vagy a befektetést, vagy a szakértelmet meg kell fizetni, csak nehéz megbízni az olajos körmű fickóban, aki márkaszervizes óradíjért dolgozik.

Mert ugye onnan kezdtük, hogy nincs becsülete a szakmának. Ha mi jó esetben egy-két ezer forintot viszünk haza egy ledolgozott munkaóráért, hogy képzeli valaki – márkaszerviz vagy sem –, hogy rezsióradíj címén leakaszt egy ötöst, netán tízest? Pedig sajnos az lenne a reális. Műhelyt fenntartani nem olcsó dolog, akár térdig jár a szaki az olajsárban, akár félóránként mossa fel a greslapot. Mellékszál, de aki a két véglet közül a másodikhoz áll közelebb, nem biztos, hogy az idejét pazarolja, mivel normális körülmények között gyorsabban lehet dolgozni és talán a munka minőségére is jó hatással van a tiszta és rendezett műhely.

Egy dugókulcskészlet is édeskevés manapság a munkák nagyobbik részéhez, így aki nem akar megragadni az alapszerszámokkal végezhető rutinmunkák szintjén, a felszerelésbe is be kell fektetnie, nem keveset. Ha nem akarja óradíjban felszámolni a fölösleges próbálkozásait, ilyen vagy olyan jellegű továbbképzésre is kell fordítania időt vagy pénzt, akár tanfolyamra jár, akár szakkönyveket olvas, akár fórumokat böngész.

Elvileg ennek is bele kell férnie a munkaidőbe, közvetlen bevétel viszont nem származik belőle, mint ahogy magánzók esetében szabadság alatt is áll a bolt és lebetegedni se jó biznisz. Ha az erre fordítandó összegeket a nettó óradíjból kell félretenni, már talán nem is olyan sok az az ötös óránként, és még nem beszéltünk az adókról és járulékokról.

Amíg viszont a többség számla nélkül, fele órabérrel hirdeti magát, meddő próbálkozás becsületesen megélni az autószerelésből. Az ügyfélnek általában segédfogalma sincs a technikáról, legfeljebb az emberismeretében bízhat, így örül neki, ha az olcsó munkaórákból is keveset számol fel a mester, és nem fáj neki, ha az alkatrészért ki kell fizetni a listaárat – azzal ugye nem lehet mit tenni. Ha tudná, hogy a szerelő az alkatrészt 30–50%-os diszkonttal kapja, már kevésbé örülne, és rájönne, hogyan éri meg ilyen nyomott órabérrel dolgozni.

Őszintén, ki ne tudna ellenállni a csábításnak, ha ő lenne az overallban: bejön a madár, meg akarja csináltatni a kocsit, de nem akar sokat fizetni; csak át kell csoportosítani a munkadíjat az alkatrészárba. Az autósbolt meg boldogan asszisztál, a webshopban a kedvezmény nélküli ár látható, aminek nemritkán a feléért hozza el az árut a törzsvásárló. Az autó megjavul, az ügyfél boldog, az átverés miatt csak az a mester jár rosszul, aki őszintén szeretne elszámolni a megrendelővel.

Talán ezért is alakult ki az a szokás, hogy egy normális, tisztességes órabér hallatán mindenki szívja a fogát. Megszoktuk, hogy be van építve az alkatrészárba, csak nem tudunk róla. Nem csoda így, hogy a becsületes autószerelők inkább más vizekre eveznek. Aki igényes munkát végez, esetleg beszél idegen nyelvet, ami óriási információs adatbázist nyit meg egy hétköznapi szerelőnek is, más üzletágban is talál munkát, ahol nincs rákényszerítve, hogy félhazugságokkal lavírozzon.

Bár az eddigiekből logikailag az következne, hogy égen-földön nincs egy rendes műhely, szerencsére vannak ellenpéldák is. Akadnak olyan furcsa szerzetek, akik annyira szeretik a gépeket, hogy hajlandók elviselni a rideg üzleti környezetet és a háklis ügyfeleket, csak hogy bekoszolhassák a kezüket. Akik agyalnak éjjeleken át, feltúrják az internetet, csak a szakmai büszkeség miatt, mert mindenáron végére akarnak járni a problémának.

Óriási mázli, ha rábukkanunk egy ilyen, nemritkán furcsa jellemű szakira, aki lelkiismeretesen végzi a dolgát; bevallja, ha valamihez nem ért és nem használja ki a megrendelő tudatlanságát. Akinek van ilyen szerelője, becsülje meg!