Miért kéne új autót venni?

Nem feltétlenül a cégekre gondolok. Ők úgyis megvásárolják új kocsikat, aztán utána jól eladják, olyan állapotban, amilyenben – kompaktoktól felfelé az autók túlnyomó többsége gyakorlatilag flottamúlttal kerül a használtpiacra. Hanem végre a magánembereknek is be kéne dobni magukat. Tudják, a normandiai partraszállásnál is voltak, akiknek az első hullámban kellett kijutniuk a partra, a gyilkos zárótűzben.

Sokat vitáztunk már a szerkesztőségben, hogy vajon miért vesz valaki új kocsit, amikor vehetne használtat. Talán hülye? Van aki így látja, de szerintem nem vagyunk elég empatikusak. Mindenesetre bárkinek, aki venni akar bármit, csak annyit szoktam mondani: fogyassz! Elvégre fogyasztói társadalom vagyunk. Meg különben is, mennyivel szórakoztatóbb, ha más költi a pénzét, és nem én.

Ettől függetlenül félreértés az, hogy kizárólag használt autót szabad venni. Ezt általában olyanok mondják,
– akiknek van lövésük az autókról;
– a telefonjukban pedig ott az ismerős autószerelő és a kedvezményes alkatrészforrás száma;
– nincs pénzük autóra.

Az ilyen emberek tényleg sokat tudnak spórolni egy újhoz képest. Néha meg, szép csendben benyelnek pár akkora buktát is, ami jobban fáj, mint egy gyomorszájon rúgás. Viszont sok ember számára az autó csupán egy eszköz. Az érdeklődési koordináta-rendszerükben nagyjából egy szinten van a mosógéppel vagy a tűzhellyel, valamivel előkelőbb helyen, mint az elemes tejhabosító és a gyümölcsaszalógép. De csak azért, mert bosszantóbb, ha elromlik.

Ha tetszik, ha nem, ma már egy csomó ember élete olyan, hogy az autóra tényleg szüksége van. Ezer oka lehet: messze lévő munkahely, a busztársaságok menetrendreformja, szárnyvonalak megszüntetése, vagy csak simán menniük kell egyfolytában. Nem mindenki lakik ám a jó tömegközlekedésű Budapesten, ahogy azt a panelzöldek képzelik. Ilyen helyzetben az embernek jobb, ha újabb autója van, és nem azért, mert környezetkímélőbb, ezt a döntő többség úgyis letojja. Kényelmesebb, tágasabb, csendesebb. És biztos beindul, amikor menni kell.

Itt csupán az a kérdés, hogy ezt meg akarja-e fizetni. Mert a tutira beindulás is egy értékes tulajdonság, amit nehéz forintokra váltani. Az viszont kiszámolható, mennyit kell érte fizetni. Ezt  mi  megtetttük,  és  az  jött  ki,  hogy  havi  95  ezer  forint  költséggel  kalkuláljon,  aki  szeretne  egy  vadonatúj  Suzuki  SX4-et. Ebben benne volt minden, még az értékvesztés is, persze azóta már nem annyiba kerül a benzin: legyen akkor havi száz. Ha az ember teljesen átlagos módon él, költenie kell lakhatásra, és ha nem felmenője valamelyik magyar Krőzus, nyugodtan kalkulálhat úgy, hogy havi 300 ezret haza kéne vinnie tisztán. Igen, egy SX4-hez.

Ne higgyék, hogy annyira kevesen vannak, akiknek ez összejön.

Magyarországon azonban van még egy kis baj. Az emberek pesszimisták. És ha pesszimisták, akkor nem költik el a lét. Így történhetett, hogy miközben az új autók piaca éppen célba vette a föld középpontját, az emberek tartalékai nőttek a bankokban. Az utóbbi időben pedig annyira a tetőfokára hágott a nemzeti pesszimizmus, hogy a banki megtakarítások sosem volt szintre emelkedtek: több, mint 7700 milliárd forintot aszalunk különféle betétekben. Tudják ez mennyi? 7,7 x 10¹², vagy úgy is mondhatjuk, hogy 7,7 billió forint. Még egyszerűbben: elcseszett sok pénz, amit 13 számjeggyel lehet leírni. És akkor nem beszéltünk az uborkásüvegben gyűlő vagyonokról. Ne tessenek azt hinni, hogy ez jó jel, a '90-es évek végi japán válságnak is az volt az egyik fő oka, hogy a magánemberek megijedtek, és takarékoskodni kezdtek. Most ugyanez zajlik nálunk.

Hogy miért történhetett ez így? Hatalmas tévedés volt, hogy más devizában kell rátukmálni a hitelt az autóvásárlókra, mert az megéri. Hihetetlen, hogy még önkormányzatok is vettek fel hitelt pusztán ezért, most meg csak győzze átvállalni az állam. Ezek után a magánember miért is ne lehetne hülye?

Többek között ennek is köszönhető, hogy tökéletesen megingott a bankokba vetett bizalom, hisz látjuk, a kockázatmentesként kínált olcsó autóhitellel esett pofára a fél ország. Nem, ne mondja senki, hogy volt választás. Persze a frankos ajánlat mellé csináltak egy olyan forinthitelt, ami kábé olyan vonzó volt, mintha dupla árfolyamon kéne törleszteni a svájci frankot. Nahát, a sok hülye mégis a frankos hitelt választotta!

És azt hiszem, megingott a garanciális szolgáltatásokba és a márkaszervizek munkájába vetett bizalom. Talán túl gyakran mondták azt a garis javítást kérő ügyfélnek, hogy „hátezilyen”, talán túl gyakran rendeltek meg több százezres alkatrészt próba-szerencse alapon, miközben  csak  egy  gyújtótrafó  romlott  el. És a szakszerű javítás közben kicsit össze is tört az autó valahogy. Ezek a történetek nem hozták meg a magánemberek kedvét az egészhez.

Fura, de az aranykorban a céges vevők voltak jók, mert azok tutira törlesztettek, megkötötték a cascót, és az autóikat dupla áron lehetett lakatolni, hisz a biztosító fizette. Drága gumit vettek, kekeckedés nélkül pengették ki a vaskos szervizszámlákat. Az autós brancs már elhitte, hogy csak tőlük pörög a biznisz, miközben a magánügyfeleket néhol szinte szisztematikusan vadították el maguktól.

Aztán jött a válság, a magánemberek pedig gyakorlatilag eltűntek a térképről. Kiderült, hogy a cégautó-biznisz csak arra elég, hogy egy erősen megcsappant kereskedőhálózat elvegetáljon. Hirtelen mocskosul hiányozni kezdtek a fukar magánvásárlók. És hirtelen nagyon elkezdett fájni minden egyes, a csökkentett regadóval behozott használt autó, holott a csökkentés elvileg jót tett az új autók árának is. De az embereket ez hidegen hagyta, akkor is, ha ők elvileg a fizetőképes kereslet kategóriába estek. Inkább ráültek a pénzre, mert az uborkásüvegben nehéz csalódni.

Nem tudom, látszik-e, de nekem úgy tűnik, hogy ma már az elvesztegetett bizalom a legnagyobb probléma az autókereskedelemben. Hisz pénz az lenne. De mit lehet tenni? Megmagyarázni mindenkinek, hogy a férgese már kihullott, már csak jó kereskedők/szervizek/finanszírozók maradtak? Vagy elmesélni, hogy milyen jó dolog egy új kocsi? Netán keményebb módszerrel, ellehetetleníteni a használt autók behozatalát? Esetleg rávenni Állam Bácsit, hogy egy remek roncsprémium-programmal generáljon forgalmat az autókereskedőknek?

Nem hinném, hogy ámítani kellene magunkat. A használtautó-import korlátozása egyértelműen ez lenne, ahogy az államilag finanszírozott roncsprémium is, azzal a különbséggel, hogy ez még sokba is kerül. A megmagyarázás úgy tűnik, kevés, az embereknek maguktól kell rájönniük, hogy az új autó jó dolog, de a jó dolgokat meg kell fizetni.

És tudják, hogyan fogják megtanulni a magyarok? Megint a saját kárukon. Vesznek valami visszatekert szutykot, mert nem fogják fel, amit Becsületesnepperünk mond: ha egy autóban kevés kilométer van, akkor az többet ér. Itthon az van, hogy a legolcsóbbat a legkisebb futásteljesítménnyel akarják megvenni, és nem jönnek rá, hogy ez a matek sántít. Ebbe a képbe végképp nem illik a nullkilométeres kocsi, amit ezek szerint ingyé' kéne megkapni. (Pont az volt az ingyenhitel legnagyobb bűne, hogy ezt sugallta.) Még két-három évig ketyegnek az időzített vezérműszíjak, és sírva fognak visszamenekülni a vásárlók az új kocsikhoz. De ha jól tanulták meg a leckét, majd vigyáznak is az autóra, és azoknak is jobb lesz, akik majd utánuk használtan megveszik.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!