Megvenni a legkönnyebb. Gondolkodni már nehéz.

Pár méterre tőlem nem egészen nyolc perce küzd egy népes osztrák család a szemlátomást alig pár éves Renault Scénic távirányítójával. Nem kellett hozzá Gandalfnak lennem, hogy világossá váljon: a szerencsétlen plasztikkártyában lemerült az elem, ezért hiába nyomkodnak rajta bármit, nem fogja nyitni az autót.

Természetesen tudtam volna segíteni nekik, hiszen a kártyában ott rejlik a tollkulcs, amit kihúzva

azonnal hazaautózhatnának a szatyornyi Weisswursttal, miközben az Ö3-ból bömböl a halalí, és természetesen nem tettem, mert aki hülye, az megérdemli. Így papa, mama és a két kamaszkorú, iPhone-ba temetkezett mitesszeres Eric Cartman ott pingvineztek egy darabig, majd hívták a sárga angyalt, amely öt perc múlva megérkezett, majd 27 másodperc múlva távozott is. Ez alatt az idő alatt 35 eurót keresett, csak mert tudta azt, ami amúgy le van írva abban a bőrmappába fűzött könyvben, ami a kesztyűtartóban lapul a szeméthalom alatt, s úgy hívják: használati utasítás.

Kárörömmel nyugtáztam, hogy a lustája egy életre megtanulta, nem dísznek van ott ez a könyv, mert pontosan olyan laikusoknak írták nagyon okos emberek, akiknek lövésük sincs az autóról. Nem utolsó sorban pedig nincs őszintébb a kárörömnél, manapság pedig bármilyen örömforrás jól jön a magyarnak.

A helyzet azonban az, hogy a lustaság a hülyeséggel párosítva alkalomadtán sokkal komolyabb gondokat is szülhet, mint amit egy szatyornyi, a napon zsírját vesztett Weisswurst képvisel.

Van egy húgom, hét évvel fiatalabb, hívjuk mondjuk Zsófinak. Zsófi a végtelenségig jószívű és kedves lány, de mondjuk nem ő az, aki Kudlik Júliával vállvetve harcolt a kultúra barikádján a nomád hordák ellen. Elméletileg nem lenne jogom kritikával illetni, hiszen neki van egyetemi diplomája, nekem pedig nincs, de ő a kivétel, amelyik erősíti a szabályt. Természet anyánk azonban csodálatos, egyik kezével elvesz, a másikkal ad és Zsófi eszméletlen mennyiségű helyzetfelismerő pontot és a mindennapi élet túléléshez szükséges, ösztönösen csavaros női furmányt kapott ajándékba. Az ilyenre szokták mondani, hogy a jég hátán is megél, feltéve, ha van még mellette valaki a jégen, akit rabigába hajthat.

Zsófi mindemellett még jól is néz ki, nem az a porbafingó hazai poszterlány-fajta, akit élőben nem vesz észre az ember, annyira alacsony. Ő Photoshop nélkül is igazán mutatós csaj. Mondanom sem kell, hogy Zsófi élete nem nehéz, ugyanakkor tipikus.

A képből egyedül leendő férje lóg ki, akit azért nem ejtettek annyira a fejére, mint azt egy mai huszonéves, furfangos cica várná, megvan benne az elvált üzletember józansága. Talán ezért sem tett semmi különöset, amikor Zsófi kiharcolta magának a BMW-t. Dízelt persze, mert az keveset fogyaszt, szólt az érv. Addig már nem jutott el, hogy kiszámolja: a tízezres kisvárosban való ingázás nem éri meg a turbódízel motor és a későbbi járulékos plusz alkatrészek költségét egy benzinessel szemben. A kétszáz kilométerre lévő egyetemi városba való eljutás már Nagy Út Zsófinak, de ha ezt akarta, megkapta.

Jövendő sógorom szállítmányozással foglalkozik, autót is javít, ha kell, de konfliktuskerülő ember, így hagyta, sétáljon bele a húgom a saját csapdájába. Egyetlen kikötése volt: az autót Zsófi tartja fent, a saját fizetéséből. Ő természetesen beleegyezett, hiszen mi baj lehet, takarítani és tankolni kell, majd óvatosan használja és sokáig bírja a fehér hármas. Külön csavar, hogy barátja pontosan tisztában van Zs. bevételével, mivel saját cégében alkalmazza (mondjuk az tény, hogy a pénzügyeket ügyesen kezeli, azt meg kell hagyni, jut is, marad is a cégnek).

Zsófi birtokba vette új autóját, amivel – megérzése szerint – példásan törődött is. Ez a törődés a lényegében 24/7-es vártában való folyamatos takarítást-polírozást és mosást takarta, amikor kellett, tankolt is, elégedett volt magával és a BMW-jével. Pár hete valamiért elkértem az autót, ami két évvel ezelőtt egy makulátlan darab volt. Természetesen tömény illatosító-szaga volt, a műszerfala úgy csillogott, mint soha újkorában, és indítás után azonnal 47-tel kezdett üvölteni valami olyan borzalom a hangszórókból, ami már a Viva TV playlistjén is csak az SZ, mint szar címszó alatt keresendő.

Alig egy óra alatt a következők derültek ki: az autó első futóműve lóg, mintha futóműszilentek helyett főzött spagettit tömtek volna a fémalkatrészek közé, a motor harmatgyenge, a kettőstömegű lendkerék is a végét járja, annyira megrázza az autót leállításkor, mint egy régi Zetor traktort a kilengő boronatárcsa. A fékbetétek vasig koptak, a csikorgó-dörzsölő hangot sikeresen elnyomta a rádióból üvöltő izé, a kluttyanásokat úgyszintén, a kuplung túl magasan fog.

Zsófit szembesítettem a ténnyel, hogy hibátlan kinézetű autójára fizetése háromszorosát kéne azonnal elköltenie, és a dupláját hamarosan, ha nem szeretne feltűnni a híradóban, vagy a baleseti statisztikákban. Szerinte persze hülye vagyok, az autónak semmi baja, mert ő nem érzi.

És ekkor gondoltam végig, hogy valójában hány ilyen Zsófi és Fogalmatlan Béla közlekedik még az utakon. A következő gondolatom pedig az volt, hogy tényleg: mennyi ember panaszolja autója baját hetente e-mailben, és hány olyan autóban ültem már, melyet gazdája hibátlannak mondott, holott érezhetően beteg volt...

A szomorú helyzet, hogy sokan, nagyon sokan egyszerűen nem érzik a bajt. Nem tudják értelmezni a gépezet halálsikolyait, csak amikor már végleg megáll alattuk. Hiszen a vasig kopott fék is fog még, az autó megáll. Igazuk van, szerencsére a mérnökök gondoltak a hülyékre, akiknek csak feltűnik majd a súrlódó fém hangja idővel, és kicserélik. Feltéve, ha nem a rádió hangerőszabályzójával javítanak autót.

Vajon hányan nem értik meg mind a mai napig, hogy attól, mert egy autót nem használunk, az alkatrészei öregszenek, hány ember tudja, hogy az alacsony fogyasztásért megtett hiperkíméletes, korán magasabb fokozatba kapcsolásos módszere pazar módon vágja haza a méregdrága kettőstömegű lendkereket? Aztán jön a sírás, majd a felháborodott köpködés XY gyártóra. Pedig csak annyi kellene hozzá, hogy elolvassák a kezelési könyvet. Vagy leüljenek az internet elé, tudják, az a villódzó izé az, amit most is néznek. Mert minden hasznos információ ott van, csak nem kell szégyellni keresni, és magunkévá tenni.

Zsófi BMW-je természetesen még megvan. Csak Zsófi változott meg egy kicsit. Éppen a minap panaszolta, mennyire húzós dolog 370 eurót kiadni négy féktárcsáért és négy betétért. Kész szerencse, hogy a cserét bevállalta a párja, különben nem tudta volna kicsengetni a szerviz óradíját. Összenéztünk a sógorral, aki csak elmosolyodott a háttérben. „Látod, Zsófikám, tanuld meg, hogy az autót nem megvenni, hanem fenntartani nehéz. Feltéve, ha nem akarod, hogy széthulljon alattad.”

Megtörten bólintott és csak annyit mondott: el kéne adni, valami kisebbet kéne az árából venni. Leginkább egy Mini Coopert, dízelt, mert az olyan aranyos. Feladtam. Valami soha nem változik. És tulajdonképpen mindegy is, hogy Zsófi vagy Béla az illető. Mutatni kell! Ez itt a bibi.

Kommentelné? Itt megteheti!