Hogyan válsz oldtimer-buzivá?

Egy oldtimer igazából a legkevésbé jármű. Sokkal inkább valamiféle kivetített ábránd, néhányunknál költséges projekciója a belső énnek – és ez lehet magasztos, de gyakran szánalmas is, attól függően, hogy a külvilág honnan nézi. Ahány veteránautóst, -motorost ismerek, mind máshogy viszonyul ehhez a témához. Egyvalami közös bennük: a jármű birtoklásához a motivációik soha nem szükségből fakadnak, hanem érzelmiek.

Éppen ezért az oldtimerek megvásárlása, tartása, felújítása, eladása körül sokkal nagyobb viharok kerekednek, azokkal kapcsolatban jóval súlyosabb tragédiákat látunk, mint az új autóknál. A hímek kapcsolata a veterán járműveikkel leginkább a csajukkal való viszonyukhoz hasonlítható, a kevés női oldtimeres pedig úgy ragaszkodik a régi vasához, mint a kutyusához. Hideg fej? Legfeljebb a befektetők ismerik az ilyet, ha oldtimerről van szó.

Mert mi is az új autó? – tehetjük fel a kérdést, és ebbe beletartozik a húszéves Toyota Corolláig szinte minden. Egy közlekedőeszköz, amelynek lényege, hogy megfelelő vételár ellenében kényelmesen, gyorsan, megbízhatóan szállítson bennünket a mindennapokban. Persze, ha az ember többet is megengedhet magának, még kényelmesebb, még gyorsabb, még sokoldalúbb típust választ, egy idő után a presztízs is előkerül a preferencialistán. De minimum új nagy-BMW, Porsche kell ahhoz, hogy valaki úgy elveszítse a fejét, mint egy veterán birtoklásánál.

Youngtimer, az átmeneti állatfaj

Valamikor húsz évvel ezelőtt tolult egy ismeretlen német ajakra a fogalom: „youngtimer”. Ez a még nem gyűjtendő, de már nem túl praktikus szerelemautókat tökéletesen jellemzi azóta is. A kontinensen élő európaiakra jellemző, darabos stílusban meg is született az ide tartozó járművek kategorizálása: ezek a 20-30 éves autók, motorok.

Igen ám, de hogyan lehet, hogy a tizenöt éves Caterham, a hozzá hasonló korú Ferrari 348, vagy akár a korai Subaru Impreza WRX is simán beleillik egy-egy youngtimer-találkozó képébe? És miként van az, hogy a 38. évüket taposó 123-as Mercedesek még abszolút otthonosan mozognak a youngtimeres szcénában, de még igencsak feszengnek az igazi oldtimer-találkozókon, ahová a kategorizálás alapján pontosan illenének?

Mint látjuk, a kategorizálás autistáknak való elfoglaltság. Úgy vélem, a fenti kereteknél jóval tágabb ez a youngtimer-fogalom: normálisan működő gazdaságokban az ilyen járműveké az a sáv, amelyben a klasszikus közlekedési funkció és az érzelmi alapú nosztalgiajelleg erősen keveredik. Így mindjárt érthető egy fiatal Ferrari jelenléte a huszonöt éves Bimmerek között, hiszen, ami hamar eltűnt az utcáról és már új korában rajongtak érte, az akár 10-15 éves korára youngtimerré válik. Igen ám, de ami tartós, sok volt belőle, ráadásul napi használatban ütik-vágják még mindig, az hivatalos oldtimerré érése után még jó darabig nem válik igazi veteránjárművé – ilyen például a fekvőlámpás Merci.

Nem igazán kedvelem a kategorizálásokat. Ezt az egész youngtimeresdit is csak azért vettem most elő, mert ha valaki oldtimerezni szeretne, de nem akarja durván megégetni magát már az első megmozdulásnál, nincs a műfajban gyakorlata, nincs elég jó szakmai háttere, nincs elég pénze, vagy egyszerűen csak tart a komplikációktól, akkor a legjobban teszi, ha ezt a jól körvonalazható kategóriát fésüli végig, és nem rögtön valami igazán öreg megvásárlásába kezd. Így számtalan előnyhöz jut.

1. Annyiért kap tűrhető állapotban ilyen járművet, amennyiért veteránból csak teljesen felújítandó, nem túl különleges roncsot.
2. Jó eséllyel talál a boltokban az autójához kopó-, fogyó alkatrészeket, fel tud kutatni olyan szakit, aki ismeri a modell minden csínját-bínját, ráadásul nem ő lesz az egyedüli ufó a szűkebb univerzumban, akinek olyan kocsija (motorja) van.
3. A 20-30 éves autók korrózióvédelme már általában jobb volt, mint a 40-50 éveseké, a motorjaik is tartósabbak voltak, jóval kevesebb karbantartást igényeltek már a dobozból kivéve.
4. A youngtimerezéssel kicsiben kiválóan be lehet gyakorolni az összes olyan szívást, ami – ha az illető megkedveli a hobbit - később az oldtimerezéssel családroppantó, egzisztencia-tönkretevő méretűvé válik.
5. Mi több, a ma olcsón megvett és fillérekért életben tartott youngtimer holnap már lehet, hogy igazi érték lesz. Ezeknek az autóknak olyan gyorsan be tud indulni az értéknövekedésük, ahogy a legdrágább csúcs-oldtimerek magasságáig nagyjából semminek nem szokott. A mai aspiránsok: Toyota Supra, Peugeot 205 GTI, Nissan 300ZX, a szoci táborból a Volga M24, „kocka” Lada 1500. De arra senki ne készüljön, hogy egy 1985-ös, full fapad automata Kadett 1.3-ból, hallókészülék-drapp Rover Montegóból, egyáltalán, szinte bármiből, ami alapfelszereltségű és alapmotoros, egyhamar értékes oldtimer lesz. Még a Ford Anglia 105-ös se lett különösen drága, pedig a Harry Potter film második részének bemutatását követően mindenki azt hitte, na most.

Persze, akinek egy csillogó krómlökhárítós, soros hathengeres, bőrüléses, három dell'Orto karburátoron át hörgő Fiat 2300 Abarthra van szüksége, annak magyarázhatok én bármennyit. A hatvanas évek autóinak csillogó romantikája, az ötvenes évek bogár-kocsijainak masszív hangulata után egy hetvenes évekbeli kocka, pláne egy műanyag lökhárítós áramvonal közel sem annyira felemelő – igaz, ott meg már van rendes futómű, motor, fék.

A veterán jármű

Szinte sohasem használatra van, hiszen az autózás, mint szolgáltatás nem szempont itt. Sokszor az a jó, ha minél nehezebb vezetni, hiszen akkor nagyon elrepít a köznapok műanyag valóságából. És miközben a veteránosok a felszínen úgy vélik, ők mind egy levegőt szívnak, egy nyelvet beszélnek, egy univerzumban mozognak, a valóságban óriási árkok húzódnak a különböző irányzatok, márkák, típusok, építési módok, korszakok, állapotok rajongói között. Melyek is ezek a vásárlói motivációk?

1) Sokak számára a nosztalgia-faktor a fontos. A vevő többnyire gyerekkori emlékeket akar felidézni a járművel, ilyen volt apának/nagyapának/a német nagybácsinak/a szomszédnak. Az is lehet, hogy erős médiaélmény táplálja, az illető újra akar élni egy kort, egy helyzetet, egy életformát, amit valami filmen látott, ami mély nyomot hagyott benne. Az ilyen típusú vevő igazából egy időgépre vágyik. Valószínűleg egyéb tárgyakat is gyűjt régi korokból, lehet újságkollekciója, régijáték-gyűjteménye, csöves rádiói, de a legjobb időgép az autó. Kopásra hajlamos belsőégésű motor hajtja, az időjárás folyamatosan el akarja pusztítani, eleve csoda, hogy megmaradt, és még működik.

Ráadásul az autó például egy nagy doboz, benne minden porcikájában az a világ fogadja az embert, ami régen volt, sőt, ez a szerkezet hangokat ad, elvisz messze, tényleg nemcsak térben, de időben is elutazik benne az ember. Az ilyen oldtimerre vágyó képes a legfelelőtlenebbül szórni a pénzt, hiszen neki a tökéletes időutazógép kell. Tudják, az a szín, azok a kerekek, az a belső tér, azok az apró extrák, sokszor az évjáratban és a motorizáltságban sem ismer kompromisszumot. Sejthető, hogy az időgép működését minden apró, oda nem illő részlet tönkreteszi, nem lehet idegen korból, autóból származó elem sehol.

2) Aki bulimobilt keres. A fiatalok, akik sokszor a saját gyerekkoruknál régebbi autót vesznek, egyszerűen csak azért, mert az vagányság. Őket nem zavarja, hogy a járművük kopott, rozsdás, nem eredeti, mert csak egy szép, öreg formát szeretnének, nem terveznek az autóval/motorral messzire. Ha marad, akkor meg úgyis átépül majd hot-rodnak, kultnak, ratnek, kerülnek rá alufelnik, a motort valami nagyobb lesz, lehetőleg modernebb is, mert az mégsem lehet, hogy a csodaautó lassabb legyen egy F-es Astránál.

A skála itt a fillérekért életben tartott roncstól a gyönyörűen, de súlyos átalakításokkal elkészült járművekig terjed. Nem biztos, hogy értéktelen próbálkozások ezek, hiszen a világ erősen a pimpelés felé hajlik – egy-egy jól sikerült, nyomokban még az eredeti járművet tartalmazó, részleteiben valóban idős jármű olykor meglepő összegekért kel el külföldön. A szart a májtól a jó ízlés, az igényesség választja el: a morcosított dízel Golf a bontóból tízezerért vett, leütött BBS-felniken garantáltan kevesebbet ér, mint egy széria állapotban hagyott, kopottas darab. De például Sapka többszörösen díjnyertes, átépített motorjai súlyos pénzekért mennek, mert bennük van a gondolat, egy központi irányelv, no meg sok-sok tudás és munka. De az oldtimeresnek zavaros terület ez, közel nem lehet úgy megjósolni, mennyire van értelme ilyennel foglalkozni, mint valami eredeti darabbal.

3) Sokak számára az oldtimer az a jármű, amivel villantani lehet. Gazdagéknál ez úgy megy, hogy már mindenkinek megvan az S-Mercije, 7-es BMW-je, Q7-es Audija, Bentley Continentalja a galeriben, nosza, veszek egy öreg Rolls-Royce-ot, a katedrálisszerűt, lássuk, arra mit lépnek majd a többiek. Vagy: a szomszéd csávó egy 4-es Golfot épít három éve, tízmilliónál tart vele, nosza, veszek egy Chevy Chevelle-t nyolcért, kicsit piszkálok rajta, és már csak a motorhangommal a földbe döngölöm, ki sem kell mennünk gyorsulni, mindenki látja, hogy én vagyok a király.

Az ilyen vevő számára az első oldtimer jó szórakozás, esetleg pénz is van a háttérben, de szerelési vágy, útszéli stoppolásra való életvitelbeli berendezkedés már kevesebb. A kötődés fennmaradása itt már nagyon szakember-függő – ha az az első oldtimer jól működik, és a kifogásolt hibákat a szaki jól megoldja, sorra jönnek az újabb és újabb, még drágább járművek, s az illető számára akár igazi hobbivá is alakulhat a státusszimbólum-keresésből indult beszerzés. Idővel innen sokan találnak ám át az eredetiségmániás oldtimeresek közé...

4) Egy jól szerelhető, jó visszajelzéseket adó autóra vágyik az illető. A youngtimerek is tele vannak már elektronikával, vákuummal, spéci műanyag és gumi profilokkal, ezért egyetlen megoldásként a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének autói jönnek fel a listán. Hajthatja az ilyen vásárlást kis mértékben nosztalgia is, de nagyobb mértékben inkább logikus döntés olyanok számára, akik szeretnek bütykölni, autózni, de nem akarják kiadni a kezükből az autójukat.

5) Befektetésnek. Bizonyos határok között szinte mindegy, milyen az autó állapota, sokkal fontosabb, hogy különleges, értékes, ritka, lehetőleg egyedi darab legyen. Használni a tulajdonos úgysem nem fogja. Ha a jármű működik, és egyszer véletlenül kipróbálja, talán éri meglepetés, hogy „nini, egész jó vezetni”, de ez hamar alábbhagy. Mivel a kötődés színtisztán pénzügyi alapú, a dráma nem a szerelőműhelyben zajlik, hanem a legújabb oldtimer-katalógusok és aukciós árjegyzékek megjelenése táján. Ez már nem autózás, hanem pénzügyi művelet.

6) Gyűjtésre. Ide már a régóta az oldtimeres elmebajban szenvedők tartoznak, ők már az átlagember, sőt, az alkalmi veterános számára is érthetetlen pályákon mozognak. „Van már egy piros színűm 1972-ből, egy dízelem 1974-ből, egy kombim 1976-ból, ideje lenne beszerezni az extra ritka, díszléc nélküli kétajtós kivitelt 1970-ből. Csúnya is, ügyetlen is, nincs is, de nagyon hiányzik a sorból” – véli az ilyen vevő, és megdöbbentő pénzeket képes fizetni egy-egy átlagember számára unalmas és rossz állapotú romért, amiből viszont nincs másik. Ő általában nem ura a helyzetének, már bekerült egy 1500-as fordulatú centrifugába, és csak azt nézi, hogy a falhoz préselődve el tud-e mászni a piros zoknitól a rózsaszín bugyiig. Nagyon könnyen költekező típus, az ő szeme előtt igazi rózsaszín köd lebeg. Egyik-másik ilyen hobbista egy olyan lyukas vasdarabért, ami a világ hétmilliárd lakosából tíznek jelent csupán valamit, hajlandó felrúgni a házasságát, eladni a lakását, tízéves adósságcsapdába sétálni, csakhogy megszerezze. Van, hogy végül neki van igaza, és gyöngyöt kapar ki a mocsárból, de ez korántsem általános.

És itt jönnek a könnyek.

Tíz megvásárolt veteránautóból kilenc csúnya meglepetést okoz a gazdinak – ez a kezdők, az amatőrök körében szinte garantált arány. Sőt, nem egyszer még a sokat látott, öreg oldtimeres rókák is rettentően mellényúlnak. Tízből kilenc autóról, motorról kiderül, hogy sokkal rosszabbak, mint amilyennek hitték, hirdették őket.

1. Tízből háromról azért, mert az eladónak alacsonyak voltak az igényei, ő maga nem volt eléggé informált, gőze se volt arról, hogy mi eredeti, mi nem eredeti az autón (motoron), mi hiányzik róla, neki elég jónak tűnt úgy is. A vevő pedig annyira eldöntötte addigra, hogy azt a kocsit/motort veszi meg, hogy nem lépett vissza.
2. Tízből háromról azért, mert az eladó pontosan tudta, legalábbis sejtette, hogy kukacos almát árult, és csak a madárra várt, aki majd jó áron elviszi az ő szépen feltupírozott romhalmazát. Már egy tízéves használt autónál is sok csapdába belesétálhat az ember, de ha egy évtizedek óta tákolt járművet néz meg, amiről sokszor fogalma sincs, hogyan kell kinéznie, működnie, gyakran még a hasonló korú járművekről sincs ilyen infója, na, ott a pokol bármelyik bugyrába bepottyanhat.
3. Tízből háromról pedig azért, mert nem az eladónak, hanem a vevőnek voltak csak homályos elképzelései arról, milyen lehet egy öreg autó – és sajnos ritkán tényleg olyan. Régen az olcsó autók és a drága autók között sokkal nagyobb volt a különbség, mint ma.

Az eleve olcsónak szánt régi autók többsége ijesztő tud lenni olyan tempónál, ahol az átlagos Matiz-tulaj háziasszony ma letol minket az útról. És egy modern autó tengernyi műanyaggal határolt, vastag tetőoszlopos, szintetikus utastere után lehet ugyan szívfájdítóan vonzó egy hajdan volt drága autó finom részletekkel tarkított, epedás fotelekkel kirakott, sok fémet, fát, szövetet és bőrt tartalmazó szobája, de az ügyetlen futómű, az ijesztően kevés zajszigeteléssel kombinált rövid áttételezésű hajtáslánc, a gyatra fékek, az olykor izzasztó használat hamar ki tudja józanítani a modern autókhoz szokott felhasználót. Na, egy ilyen kipróbálása után döntse el a zöldfülű, piros szemű oldtimer-vevő, hogy a konkrét autó rossz-e, vagy ezek mind ilyenek. Az eladó úgyis azt mondja, amikor a kétkedését kifejezésre juttatja – „mit vár tőle, hiszen öreg...”

Egy a biztos – ha valaki megveszi a járművet, onnantól egy hullát kerülget a garázsában. Ha a kertjében kerülgeti, minden évnyi szabad ég alatt tartás brutális pusztítást okoz, még ha ez nem is látszik a kocsin, motoron. A szakemberek horror árakkal dobálóznak majd, a pótolandó alkatrészlista napról-napra nő, az árak láttán az újdonsült oldtimeres álla a földig pottyan. A legjobb ilyenkor valamekkora bukással megszabadulni a romtól, ha már voltunk olyan hülyék, hogy megvettük.

Ez az a tanács, amit szinte senki nem szívlel meg. Én sem tettem így, még akkor sem, amikor már az n-edik öreg járművemnek láttam neki. Tudják, ez egy drog, beszippant.

Aztán jön a szakiktól való rettegés. Melyikük lakatol jól? És olcsón? És időre? Na és a fényező? Mi legyen a motorral? A váltóval? Kárpitost tud-e valaki? És ki rakja össze a végén? – érkezünk el talán a legfájóbb kérdéshez.

Csináljuk otthon, hiszen szereltünk már Zsigulit – jön a döntés. Csakhogy egész más egy Zsiguliról kínai crovával lehajtani a csavarokat, két kalapáccsal szétugrasztani a gömbcsuklókat, mint egy esetleg már makulátlanra fényezett szobornak nekimenni hidegvágóval. Az átlagos otthoni barkácsoló, sőt, a legtöbb autószerelő alapossága, pedantériája, körültekintése nem elég ahhoz, hogy egy szépen megcsinált oldtimer igazán prezentálható legyen. Mindenütt ott lesznek a leverésnyomok, a megszaladt kulcsok jelei, az elgörbült lemezbiztosítékok, csupa-csupa berhelésnek tűnő jel egy amúgy gyönyörű testen.

Aztán ha rendesen elkészül, kiderül, hogy a jármű nem igazán kerek, sokszor rosszabb menni vele, mint mielőtt szétszedtük. Itt zajong, ott koppan, a motor is beteges, no és mi ez a füst – aztán jöhet a nem ritkán hónapokig tartó bogarászás, az újra szétszedés, a fejvakarás.

És ha készen van, de tényleg készen, felütjük mondjuk, az Oldtimer Markt éves rendszerességgel kiadott, hiteles számokat mutató katalógusát, és kiderült, hogy szemünk fénye kevesebbet ér, mint amennyi benne van, pedig a saját időnket nem is számoltuk.

Letargia, rémület, apátia, antidepresszáns felírása következik... Eladjuk, megtartsuk örökre, de hiszen már kiszemeltünk egy kisebb, sokkal nyitottabb tetős, avagy még nagyobb és több hengerest... Létrehoztunk valamit, ami most éppen szép, de a nap, az eső, a por, a használat, a kilométerek, az autós- és gyalogostársak (a kocsinak nekifekvők övcsatjának csikordulása a friss fényezésen – ugye, megvan?) rohamosan pusztítják az állagát, az értékét.

Egy jól restaurált autó három-négyévnyi használat után meglehetősen pocsékul tud kinézni, ha valaki nem vigyáz rá extrém módon. Halvány fogalmunk sincs arról, hogyan tudnánk beállítani azt az üzemeltetési módot, hogy legalább belátható időn belül ne kelljen megint nekihasalnunk a restaurálásnak. De egy garázst okvetlenül be kell szerezniük, azt nem lehet megúszni.

Ha keveset használjuk, lerohad a fék, megöregednek a szelepszárszimeringek, meghülyül minden, ami elektromos, megereszkednek a rugók, sípolni kezd a diffi, a váltó. Ráadásul fékfolyadékot, olajat, hűtőfolyadékot az álló autón is rendszeresen cserélni kell. Ha többet használjuk, megkarcolódik, megvei a jég, belehajtanak a parkolóban, leeszi a kárpitot a gyerek, rozsdásodni kezdenek a kadmiumos alkatrészek. Sehogy se jó ez, csak ha van jó sok pénzünk, amit újra meg újra el tudunk költeni.

Ha rám hallgatnak, ebbe az egészbe tényleg soha, de soha nem kezdenek bele.

Tudják mi a legnagyobb baj? Hogy a fentiek valamennyi oldalának megtapasztalása ellenére én még nagyon élvezem. Látják, ezért addikció ez, ne fogadják el az első slukkot. Se.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!