Átírás-saga, 3 fejezet

A legutóbbi cikk szavazásában kiderült, hogy nem sokan fogadtak volna a PT-NAV meccsben rám, hisz' a szavazók közül csak 279-en hittek benne, hogy jól jövök ki az afférból. Ez körülbelül tíz százalék. Magamnak még ennyi esélyt sem adtam gondolatban, de azért időt nem kímélve végigjártam minden lehetőséget.

Például kiderítettem, hol íratódott át az autóm: a XXI. kerületben. Sőt, mivel az engem érintő ügyekben jogom van belenézni az aktába, beballagtam, írtam egy kérvényt, és vártam. Az ügyintéző említette, hogy csak a problémás átíróknál szokták lefénymásolni a csekket, de hátha. Talán X.Y. íratta át a kocsit? – kérdezte még a hölgy. Mondtam, hogy nem tudom, rég volt, ezért vagyok itt. Rövid pötyögés a számítógépen, gondolom, meglátja a nevet, hogy ki volt az illető, és csak ennyit mond: Na, ez meg a másik.

Mintha az okmányirodai ügyintézők pontosan tudnák, kik játszottak a csekkekkel.

Mivel a lezárt ügyek iratait az önkormányzatnál őrzik, kis időbe tellett (több, mint egy hónapba), hogy az a pár papír eljusson a csepeli Szent Imre térről a csepeli Szent Imre térre. Ez már csak azért is fura, mert a jegyzőnek három napon belül ki kell adnia az iratokat, ha a hivatal kéri. Nem is merem feltételezni, hogy vagy négy hétig nem kérte.

Mindegy, megjött a papír, én sem tudtam rögtön menni, de valahogy csak összejött. Ott volt a meghatalmazás az aláírásommal, bizonyos K-né az illető, ő volt az eredetvizsgáló egyik alvállalkozója, akivel az átírásokat végeztette. (Ez állítása szerint számára nem volt nagy biznisz, csak a teljes körű szolgáltatással fogta meg az ügyfeleket.)

Érdekes módon a többi papírt nem adta ide az ott lévő hölgy, mert állítólag abba nem nézhetek bele. Pedig szívesen megnéztem volna azt is, hogy ki volt az ügyintéző, aki a hamis csekket elfogadta. Mint utólag megtudtam, jogom lett volna látni a többi papírt is, erről szól a betekintési jog. Végül még az derült ki, hogy a csekkszelvényt sajnos nem másolta le a névtelen ügyintéző, csupán a hivatalosan megkövetelt befizető-azonosítót írta be.

Ez az infó pont jól is jött, amikor a NAV elküldte nekem a fizetési meghagyást novemberben. Megírtam a fellebbezést, amelyben arra hivatkoztam, hogy ha öt éven belül szóltak volna, akkor az ügy nem azzal zárulna, hogy én kétszer fizetek, mert:
– a Magyar Postánál csak öt évig lehet utánanézetni a csekknek;
– a meghatalmazott nevével átsétálhatok a rendőrségre, és feljelenthetem.

Kifejtettem, hogy mennyire nem méltányosan alkalmazzák velem szemben a jogszabályokat. Noha tény, hogy az adóügyek valóban nem öt év alatt évülnek el, hanem az ötödik év december 31-én, azért méltányosság is van ám a világon.

Hozzátenném, itt azért nem egyszerű kis ügyecskéről van szó, már ami a csekkhamisítási részt illeti.

A NAV ugyanis várakozásaimnak megfelelően nem gyakorolt méltányosságot, viszont az erről szóló határozatban ott a megcáfolhatatlan információ:

A NAV Informatikai Intézete Folyószámla Rendezési Osztály ....sz. tájékoztatása szerint a nyilvántartásban szereplő azonos (az adózó fellebbezésében is hivatkozott) csekksorszámmal talált befizetés nem egyezik meg a keresett tétellel sem adónem, sem összeg, sem a csekken szereplő név tekintetében.

Vagyis valaki már fizetett be valamilyen adót ugyanezzel az azonosítóval, amit aztán felhasználtak az én befizetésem ellopására. Ezt a hamis szelvényt mutatták be az ügyintézőnek, aki aztán elvégezte az átírást. Szerintem a csekket már csak azért sem rakhattam el, mert nem kaptam vissza. A bosszantó az az egészben, hogy én nemcsak az átírási illeték összegét adtam oda, hanem ezért a szolgáltatásért még fizettem is. Ha jól emlékszem, már akkoriban is már vagy 8-10 ezer forint volt egy ilyen átírási ügy elintézése.

Ha valaki egy ilyen csalást követ el, 2 évet is kaphat, súlyosbító körülmény, ha ezt üzletszerűen teszi. Amellett, hogy ezzel ugye a csalással okozott kár összege is kúszik felfelé. Ja, és még van egy kis közokirat-hamisítás is benne. Vajon az én átírós emberem/asszonyom csupán unalmas hétköznapjai megszínesítése érdekében csinálta a csekkes trükköt? Netán rögtön megjavult, mert úgy érezte, hogy szar dolog egy-két óra alatt 8-10 ezer forint helyett 36-38 ezer forintot megkeresni, minimális lebukási kockázattal?

Nem hinném.

Mit tehet ilyenkor az ember? A csalás lehetősége kódolva volt az átírási rendszerben. A csekkszelvény eleve könnyen hamisítható. Még ha az ügyintézők 99,99 százaléka becsületes, akkor is akadhat pár megtévedt, aki egy ilyen csekkhamisítóval összefogva elkezd dolgozni. Mint látjuk, a NAV több évnyi késéssel veszi észre a rendszerében a hiányzó pénzeket, noha ugyanez a hivatal szédületes tempóval, egyetlen hétvége alatt le tudja ellenőrizni az összes áfacsalás-gyanús cukorügyet. Nahát.

Azon meg végképp bepöccentem, hogy a fizetési meghagyás mellé berakták a NAV sajtóközleményét, amit egyébként az MTI-nek is leadtak tavaly. Ennek az utolsó mondata, hogy az adózó „nagyon körültekintően járjon el a meghatalmazott kiválasztásakor”. Mégis: ezt hogyan gondolták? Erkölcsi bizonyítványt kérjen az ember? Mert ugyebár autót nem olyan gyakran váltok, hogy tapasztalatom lenne az átírós emberkék becsületességéről, pláne úgy, hogy a NAV reakcióidején múlik a stikli kiderülése. Majd az egészet rám verik. Tényleg korrekt eljárás, rendeltetésszerű jogalkalmazás.

Valójában nincs ennél kényelmesebb és kockázatmentesebb módja a több tízezer forintos órabérnek, amiben az a vicc, hogy az adózó – esetünkben én – még külön munkadíjat is fizet azért, hogy jól megszívassák. Hogy miért tettem? Mert ezek az átíratóemberek az okmányirodában elsőbbséget élveznek, és húszasával vártak előttem, mindegyik hóna alatt öt-tíz átírással, hisz' akkoriban még pörgött az autópiac. Vagyis nem lehetett megkerülni őket, ha az ember két héten belül használni szerette volna a frissen vett kocsiját.

Mindenesetre elballagtam a rendőrségre, hátha az ismétlődő jelleg, meg az üzletszerűség megemlítésével feljelentést tegyek. Nagyon megértőek voltak, bár mindenekelőtt megkérdezték, nem sikerült-e elintéznem az ügyet a NAV-val? Persze, mondtam, sikerült, csak én nem úgy akartam elintézni, hogy ismét kifizetek bő 28 ezer forintot, ráadásul egy ötezres fellebbezés után. Az ügyeletes tiszt szerint nem is öt, csak három év az elévülése az esetnek, de nem zárkózott el a feljelentés megírásától, ám biztosított róla, hogy az ügyet pár kiló papír legyártása után le fogják zárni. Legfeljebb megnézik, nincs-e lezáratlan ügye az illetőnek, de megbüntetni nem fogják érte. Ja, és elhangzott, hogy ebből nem nagyon lesz már pénz.

Hogy is mondjam. Huszonnyolcezer forint nem a világ, bár nyilván szívesebben költöttem volna másra. Kicsit bosszant, hogy ha kiszámolom, a Toyotánk esetében nem kopó/fogyó alkatrészekre kevesebbet költöttem ennél az elmúlt közel hat évben. Mivel az autó azóta is megvan.

Épp ideje volt megszívnom.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!