A következő történetnek három jellemzője van: rövid, megtörtént, és elgondolkodtatott.
Sötétedett már, amikor hazafelé indultam. Talán csütörtök vagy péntek lehetett, a Budapestre egyáltalán nem jellemző friss, tavaszi levegőből haraptam nagyokat a lehúzott ablakon keresztül, miközben kikanyarodtam a parkolóházból.
Nem lakom különösebben messze, ráadásul egy idegölő és fárasztó munkanap után sietni sem szeretek, nem az a cél, hogy gyorsan hazaérjek, hanem hogy hazaérjek. Biztonsági játékos vagyok, és talán kiszellőzik a fejemből a munka is, amit sosem jó hazavinni, ha az embernek két kis gyereke van. A Polgár utcából balra kanyarodtam ki, csakúgy, mint a képen ez a Daewoo Nubira kombi.
Ilyenkor az ember azonnal bele is fut egy gyalogos-bringás átkelőhelybe, ahol a bringásoknak van egy elsőbbségadás kötelező-táblájuk. Ettől függetlenül ha egyensúlyozó bringást látok (mert persze nem szállnak le róla), átengedem őket, mert miért is ne? Amúgy is állok, ha van mögöttem valaki, az is, hiszen éppen kikanyarodunk.
Innen a Tavasz utcára kanyarodva egy tanulóvezető mögött találtam magam. Szokatlan és jellegzetes autót vezetett, a környéken sokan ismerik magát a céget. Gurultunk pár száz métert és elértünk egy bringás átkelőhelyhez.
Szembeforgalom nulla, a tanuló mögött csak én mentem, tisztes távolságot tartva, merő rosszindulatból nem fogom stresszelni azzal, hogy a lökhárítóján lógok. Az átkelőhely elsőbbségadás kötelező táblája alatt egy idősebb úr és egy fiatal srác ülnek a biciklijeiken, várnak. Látom, hogy a tanuló a bringás átkelőhely előtt jóval már finoman lassít, világítanak a féklámpái, nyilván el akarja őket engedni. Na, milyen rendes, gondoltam magamban.
Beálltam mögé, már éppen csak lépésben gurultunk, amikor az oktató a bal kézzel elkezdte csapkodni a srác vállát, miközben jobbal indulatosan integetett előre, hogy nyomjad a gázt, menjél! A bringások már-már elindultak, szerencsére nem tapostak még bele a pedálba. Szerencsétlen tanuló megijedt, jól belelépett a gázba, és eltűntek. Átengedtem a bringásokat, és hazafelé menet elgondolkoztam, vajon jól van-e ez így?
Mert nyilván érdemes megtanítani a kezdőket, hogy ha nem kötelező, ne álljanak meg, nincs rosszabb, mint ha a forgalom ritmusát megakasztja egy tébláboló tufa, akinek szemmel láthatóan fogalma sincs, mit csinál, merre akar menni illetve hogyan jut el oda. Sőt, vannak a túl előzékenyek, akik a jobbkezes utcából is vadul integetnek, hogy menjünk, na ez leginkább abból adódik, hogy lövésük sincs, kinek is van elsőbbsége. Tőlük ott, helyben venném el a jogosítványt. (Nem beszélve azokról, akik – a rémhírek szerint – integetnek, majd oldalról telibevernek minket a szarukkal, csak hogy lebiztosítózhassák.)
De.
Mi van, ha a szerencsétlen tanuló csak előzékeny akart lenni? Mert ő az élni és élni hagyni-elvet követve csak át akart engedni a két bringást még akkor is, ha neki volt elsőbbsége. Senkit nem veszélyeztetett, közel s távol nem volt más jármű, csak én.
Biztos, hogy az a jó megoldás, hogy ilyenkor elkezdjük csapkodni a vállát, hogy menjen már? Olyan opció nincs, hogy elmagyarázzuk neki a tényt, hogy elsőbbsége van amúgy, de milyen jó, hogy megpróbál másokra is figyelni, és ezzel a pillanatnyi megállással hozzájárulni egy olyan közlekedési kultúra kialakításához, amilyet mindig is irigylünk más országoktól? Buheramátrix megvan?
Vajon az emberek miért nem tapossák agyon a gyerekeket, mint a folyón átkelő megvadult gnú-csorda a borjúkat, amikor vége a focimeccsnek? Mert az előzékenység ott van bennünk, csak jól kell használni. Te, kedves oktató, pedig ha magadra ismertél: tartsd meg a mocskot, te apró állat.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
