Suhanc vagyok, mit vegyek?

Hiány sosem volt a Nepperűzőhöz intézett kérdésekben: gyenge hét, amelyiken csak száz levél fut be. Fele józan családapaként a Corolla-Astra-Focus háromszögben tévelyeg, ezekkel nehéz mit kezdeni. Vegyen egy jó példányt, a típus mellékes, nagy különbség nincs. Egy másik nagy kupac a huszonéves srácoktól jön, akik általában első autót keresnek, hasonlóan józan szempontok alapján. Milyet vegyenek, ami megbízható, és keveset eszik. Húszévesen? He?

Ha engem kérdeznének, azt mondanám, hótmindegy, csak menjen.

Ez most nem tanácsadó, hanem szigorúan magánvélemény, de tényleg itt a vég, ha húszévesen az összekuporgatott meg a nagyitól zsebbe dugott pénzből valaki Corollára (Jazzre, Jettára, mindenki érti, ugye?) feni a fogát. Oké, van az az élethelyzet, amikor futárkodni vagy melóba járásra kell az autó, ilyenkor persze nem árt, ha nem kell folyamatosan bütykölni, de amire szerintem a többségnek kell, Balatonra járni, gimi/egyetem előtt villantani, vizes úton, hóban kéziféket rángatni vagy beforogni a híd felhajtóján – vagyis amire én használtam az enyémet annak idején – ahhoz bármi jó. Nem kell ide Nepperűző.

Néha azt gondolom, permanens rémületben él a 21. századi társadalom. Már az is szokatlanul nyers élmény, ha kiszabadul az ember a Facebook üzenőfaláról, és a rideg valóságban találkozik emberekkel. A wifi szaggatása egyértelműen az apokalipszis előszele, a térerő teljes elvesztésére pedig pánikroham az egyetlen logikus reakció. Egy köhögő autó villogó töltésjelzővel az országúton olyan rémálom, amit a legrosszabb ellenségünknek se kívánnánk.

Nem, ez nem az a poszt, hogy régen milyen tökösek voltunk, és milyen jó volt az út szélén szerelni. De nem tehetek róla, irritál a váratlan eseményektől való rettegés egy huszonéves szájából. Megbízhatóság, mint fő szempont? Hogy fog így kifejlődni egy valamirevaló problémamegoldó-készség? Tényleg langyos takonyban szeretne úszkálni mindenki, amikor ordítva kéne kirontani a szaunából a jeges vízbe egy szál pöcsben? Mikor, ha nem most? Mit fog majd mesélni az unokájának, hogy ő már fiatalon is olyan bölcs volt, hogy Corollát vett, és tíz évig járt vele két gyújtógyertyacserével? Nem egy nagy sztori. Élni kell, amíg lehet.

Temérdek dolgot szúrtam el, amikor húszéves voltam. Hibát hibára halmoztam. De nem baj, annak az életszakasznak erről kell szólnia. Oké, nekem kölyökkorom óta az autók körül forgott az életem, tizenhat évesen vettem meg a 02-es BMW-met, és azzal menőztem – persze csak én éltem meg menőzésnek, a környezetem többnyire röhögött rajta. Nekem felemelő érzés volt egy olyan géppel járni, amit magam raktam össze, de ha most visszagondolok, ugyanakkora ökörségeket csináltam más autókkal is, sőt. És az is legalább olyan jó volt.

Az első autó, amit tizenhét évesen és három hetesen vezettem, egy 82-es Mitsubishi Colt volt, az akkori családi autónk. Szegény, miket el kellett viselnie. Mai eszemmel fel se tudom fogni, hogy bírta ki azt a gyilkolást. Egynégyes volt, egész jól ment, főleg, ha a felezőváltóját power állásba dugtam. Fura egy szerkezet volt, ötödik sebesség helyett egy power-economy áttételmódosító volt rajta, amelyik mind a négy fokozatot saccra harminc százalékkal megnyújtotta, illetve lerövidítette. Szóval powerben kettesben is nyikkant száraz úton, városban az akkoriban még vagány ezeröcsiket meg lehetett fingatni vele. Kemény, mi?

Úgy közlekedtem, mint egy idióta, nem szégyellem. Minden rendőrlámpa rajtzászló volt, minden közlekedő ellenfél. Addig mentem el, amíg lehetett, hiába billegett, határon kellett vennie a kanyarokat, hiába melegedett el a fék másodpercek alatt, a lehető legrövidebbre kellett faragni a féktávokat. Nem volt cél a gép ölése, mindig fájt a technika pusztítása, főleg, mert én is szereltem. De a határokat feszegetni kellett.

Egy kivétel volt, egy autó, amit annyira gyűlöltem, hogy módszeresen hajtottam a megsemmisülés felé. Nagyfaterom újonnan vásárolt, drapp Škoda Favoritja. Megörököltem az öregtől, amikor már nem akarta vezetni, de nekem csak egy célom volt a bárányszőr üléshuzatos, barna műszerfalas rettenettel: hogy széthajtsam és megszabaduljak tőle. A világ legrosszabb autójának tartottam, pedig messze nem volt az.

Takarékos autó a Favorit, nekem 12 litert sikerült lenyomni a torkán. Akkoriban a Csepel Művek elhagyott, szétrabolt, húgyszagú atombunkerébe jártunk úgymond zenekari próbára, ami abból állt, hogy a két Black Sabbath számot, amit tudtunk, végigzúztuk a torzítót maxra tekerve, amit az erősítő bírt. Akkor se tudtam gitározni, de a felgyülemlett feszültségtől megszabadulva, lélekben cseperedő rocksztárként beültünk a dobos sráccal a Favoritba, a szintis fiú meg az 1,3-as Samarájába, és eljött az én időm. Most jut eszembe, lehet, hogy egy Led Zepet is játszottunk, különben nem kellett volna szinti.

A Škoda-Lada párbajt minden héten újrajátszottuk, pedig a végkimenetel egyértelmű volt: esélye se volt a Samarának. Kanyart csak kézifékkel, váltani csak fél milliméterrel a ledadogás előtt, mindent, de tényleg mindent kihoztam a Favoritból. Az volt az autó, amit nem sajnáltam, ütöttem-vágtam, sivítottak a Barum gumik, pattanásig feszült a gázbowden. Általában hazáig kísértem a szintis srácot, pedig az ellenkező irányban laktam, mert annyira jó volt a verseny a két nagyon hasonló tudású autó között. De előtte még hazavittem a dobost Kispestre, és az volt a játék, hogy hány buszt tudunk útközben megelőzni.

Nagy áttörést hozott Favorit rajtolási képességein, amikor rájöttem, hogy nedves úton meg lehet csinálni vele az elsőkerekes burnoutot. Onnantól nem csak fél autóhosszt, hanem egy egészet is rá tudtam verni a Samarára a kettes végén, ha jól emlékszem. Éjszaka volt, húszévesek voltunk. Különben is, már elévült. Szégyellnem kéne? Lehet, de azokat a féktelen, felszabadult hajszákat, amikor a drapp Favorittal üldöztem a vajszínű Samarát Csepeltől Kispestig, a mai napig visszasírom.

Két dolog miatt meséltem el ezt a sokak számára megbotránkoztató történetfoszlányt. Egyrészt, hogy ne hadonásszanak bottal az üvöltő kipufogós civices srácok után a Váci úton, hanem emlékezzenek vissza, mit csináltak az előző évezredben. De főleg hogy rávilágítsak, mennyire mindegy, milyen autót kaparint meg az ember húszévesen.

Ami van, azt kell szeretni. Ha meg még választhatunk is, legyen valami tüzes. Amibe érdemes beleülni. Legyen egy Saxo VTS, egy Honda CRX, egy E36-os BMW, hathengeressel, kinek mi az ízlése. Ha a fater levetett Lianáját kapjuk meg, az is jó lesz, boldogan nyomnám ki a szemét, hiszen autó van a seggem alatt, ami eleve nagy öröm. De ha húszéves lennék, és ott lenne a zsebemben négy-öt kiló, amit autóra költhetek, magasról köpnék a Passatokra, Astrákra, Corollákra. Lesz még olyan húsz év múlva, nyugi. Ilyenkor valami szétgyilkolni való mérges kis autót kell venni, és a fordulatszámmérőt magasan tartani, amíg bírja.

Ha átvert a nepper, leszakadt a küszöbneon, vagy kikönyökölt a hajtókar, majd lesz valahogy. Ha lerohad a magányos éjszakában, na bumm, túl lehet élni. De élni kell, én azt mondom.