Más országokban is zajlik ez a macska-egér játék. Azt tudom, hogy Szlovákiában némely időszakokban meglepően hasonló az autózás rendszabályozása körüli helyzet, s azzal is tisztában vagyok, hogy Angliában is probléma például a totálkáros autók visszaszivárgása a körforgásba, illetve Németországban is nagy mennyiségben tekerik az órákat a nepperek. De nálunk meglehetősen intenzív a csatározás.
Lehet, hogy reménytelen dolgot művelek, de az eseményeket mindig próbálom pszichológiai oldalról közelíteni. Itt van az autózás, amely arról szól, hogy egy rakás pénzt beleteszünk egy viszonylag gyorsan öregedő és értékét vesztő, sérülékeny és ellopható szerkezetbe, amely, ha rosszul vezetünk, nem javítjuk ki a műszaki hibáit, módosítgatni kezdjük, gyilkos, sőt, tömeggyilkos eszközzé is válhat a kezünkben.
Máris vallásos indulatokat felkorbácsoló, a véleményeket erősen polarizáló témával állunk szemben, mely pólusok egyikén a rettegve szabályokat betartók, a biztonságmániások, a zöld lobbisták, a másikán a járművet nemcsak közlekedési eszköznek, hanem státusszimbólumnak, élvezeti cikknek, önkifejező eszköznek, időutazó gépnek, ne adj'isten masszív pénzkereseti forrásnak tekintők állnak.
Törvényszerű, hogy utóbbi pólus köré szerveződők mindig megpróbálják feszegetni a határokat – s e határokba minden beletartozik: sebességkorlátozások áthágása, műszaki átalakítások, vám- és adójellegű fizetnivalók kikerülése vagy csökkentése, eladáskori átverések, biztosítási ügyekből adódó haszonlesés, vagy a karbantartás teljes hiánya.
Ilyen az ember, mindenütt. Pláne egy olyan országban, ahol kevés a pénz, a szemek nagyok, a szabályok gyilkosan szigorúak, viszont kevés az ellenőrzés, ott óhatatlanul sokan lesznek, akik nagyon sokszor átlépnek mindenféle tiltott zónákba. Egyszerűen a közgondolkozás részévé válik egy csomó szabályszegés, mert máshogy jóval nehezebbé válik az autóhasználat, az addig imádott automobil elveszti a szerethetőségét, sőt, sokaknak a szabályok betartásával teljesen meg is szűnik az autótartás lehetősége. Ebben az országban borzasztóan sokan feszítik szét a falakat, de a falak szerencsére valamennyire gumiból vannak.
Mert sokféleképpen lehet rendet tartani egy társadalomban. Ideális esetben a szabályok egyszerűek, átláthatók, a bürokrácia szerény, az ellenőrzés egyenletes, következetes, gyakori, de nem pusztítóan szigorú, de a korrupció lehetősége minimális. Egy ilyen társadalomban mindenki tudja, mi merre hány méter, tipikusan eszébe sem jut szabályt szegni, mert azonnal ott terem a yard vagy a finánc, de ha mégis elkapják a vétkezőt (legalábbis a fizetéséhez képest) elviselhető a bírság. Egy ilyen országban mindenki úgy érzi, hogy láthatatlan, de jó messze elhelyezett falak között, nagy térben él. Ha elfogadja a szabályokat, pompás lehet az élete, ha vét ellenük, azonnal bejelez a rendszer. Mint a villanypásztor a tehenek mezeje körül.
A másik véglet, amikor átláthatatlan a szabályrendszer, fullasztóan súlyos a bürokrácia, életet megnyomorító büntetések jönnek a kihágásokért, az engedélyezett mozgástér meglehetősen szűk, s aki betartja a szabályokat, annak fullasztóan kevés lesz a mozgástere. Szerencsére az ilyen országokban az ellenőrzés általában laza, összevissza, ritka. Egy ilyen ország állampolgárai látszatszabadságban élnek, hiszen az idő java részében nem is érzik a hatalom jelenlétét, s ha a sok kihágás sorozatában olykor elkapják őket, a legtöbb esetben van menekülőút – egy mosoly, egy könyörgés, egy kis pénz a forgalmiba, egy üveg whisky az ellenőrnek. De ha mégis bekeményít az igazságszolgáltatás – na, akkor baj van, nagy baj. Az ilyen rendszert mindenki máshogyan éli meg, attól függően, mennyire tér el az élete a szabványostól, mennyit szabálytalankodik, mennyire szorongós, hányszor kapják el és mekkora a dumája, a pénztárcája vagy az ismeretségi köre a problémás helyzetek megoldásához. De az biztos, hogy egy ilyen ritkán, de durván büntető rendszer hozzájárul az átlagos életkor csökkenéséhez. Ez nagyon nem a kisfeszültségű villanykerítés, ez a részeg juhász, aki hagyja elkóborolni a csordát, majd este a hetedik határból tereli vissza az egészet, közben meg véresre veri a Riska tomporát.
Előbbi – az áttekinthető, gyakran ellenőrzött fajta rendszer – drágán fenntartható, de viszonylagos nyugalmat jelent. Utóbbi sokkal olcsóbb, mert a megfélemlítésen alapul, nem a sok pénzért foglalkoztatottak nagy számán, de kalandorlelkű polgárokon és az alulfizetettségüket jattal kompenzáló rendfenntartókon kívül kevesen élvezik.
Nálunk, Magyarországon az utóbbi működik, ami érthető is, ha a GDP-adatokat nézzük. Tehát egy túlszabályzott, ugyanakkor erősen alul-ellenőrzött országban élünk, hiszen rendőr sok van – a múltkor, a Hungárián a befagyott sorok közt végigrobogózva legalább 200 vegyes rendőrautót láttam a Lágymányosi hídig, minden negyedik autó kék/ezüst csíkos volt – de ők általában eseményeket biztosítanak, az ideiglenes harmincas táblánál traffiznak, vagy valami ismert, egyéb szabályszegésre buzdító sarkon figyelnek.
A szűkölve rettegés és a röhögve kijátszás a mindennapjaink része. S mindig tudjuk: akárhogy keményítenek fentről, szelep mindig lesz, amin kimegy a gőz, ez bele van kódolva a rendszer pszichológiájába. Mert mindig akad majd a szabályok kitalálói és felrúgói között félúton egy alulfizetett, a nyomást nehezen toleráló réteg, amelyik újabb kiskapukat talál ki és nyit meg. Ez már Árpád fejedelem idején is így lehetett, de hogy jó pár száz éve ez a hozzáállás Kelet-Európában, az biztos, olvassák csak el a Svejket. A hatalom szívat, de a kisember elhajol és átbújik a kerítés alatt – ismerjük.
De ha átlátod a rendszert, élhetővé válik, ide egy kis jatt, oda lehet menni az ismerőshöz, oké barátom, ekkora baromságot viszont tényleg nem lehet, ezt lásd be. És persze sóhajtozhatunk, hogy de jó Amerikában/Angliában/Svédországban, mert ott be lehet tenni a vényócat a pedálos Moszkvicsba, aztán rendszámmal furikázni a tákolmánnyal a forgalomban. Nálunk viszont, ha követed a papírformát, sanszos, hogy drága, komplikált és unalmas életben lesz részed, mert egy súlyos fenyegetéseken és ritka ellenőrzéseken alapuló rendszer nem engedheti meg magának, hogy engedményeket tegyen, következésképp igen szigorúan működik.
Ezért oly kemény Magyarországon az autóvizsgáztatási szisztéma, ezért rettentő nehéz nálunk divatos, vicces vagy mókásan erős tuningautót építeni, ezért megfizethetetlen a casco bármire, ami elmúlt nyolc éves. És ezért van, hogy a fentiek ellenére széjjelhordó fényszórós, repedt kipufogós, a pirosnál való megállás után még percekig pattogó hátsó kerekű, szövetig kopott Barum slickeken guruló autók zúznak a forgalomban, ezért látunk porig ültetett, láthatóan életveszélyessé alakított futóművű járműveket bukdácsolni a rögös városi utakon, s hallunk a motorjaikkal egy hengerűrtartalom-kategóriába eső kipufogóval szerelt, tanyatuningos kocsikat elzúzni éjjel a hálószobánk ablaka előtt úgy, hogy az üveg is betörik.
A pszichológiával keveset foglalkoznak a döntéshozó urak, máskülönben tudnák, ha túlszabályozzák az emberek életét, egy ponton túl anarchiába torkollik az egész. Az átlagpolgárra meg nem szabad számítani, mert ő pont leszarja, hogy a többieknek hogyan keseríti meg az életét. Nem az ő baja, majd szólnak, ha baj van. Persze fentről.
Feszültség húzódik a szabályok betartását forszírozó emberek, illetve a rendszerbe épített gumifalak hatását óvatosan kihasználók között – még olyan kis kollektívákban is, mint kedvenc szerkesztőségemben, a Totalcarban. Én speciel már átmentem skizóba.
Mivel öreg autóm van, mindig van vele valami apró gond - eldugul az egyik ablakmosó-fúvóka, kiég, vagy kontakhibás lesz a helyzetjelző, rekedten szólal meg a kürt, mert egy éve nem volt már rá szükség. Próbálok ugyan nagyon figyelni a biztonságra, a technika gyarlóságai miatt jobban is, mint az újautó-tulajdonosok többsége, de mindenhogyan becsúsznak hibák. Emiatt engem ez a rendszer, ha következetesen betartatná a szabályait, azonnal kinyírna, a legnagyobb jó szándék ellenére is. Mellesleg szeretem az ízléses tuningautókat is, csak akkor szisszen fel bennem az eredetiség-fetisiszta, ha valaki az én kocsimat kezdené el átalakítani, vagy azt látom, hogy extrém ritkaságnak estek neki flexszel. Különben meg úgy tartom: amíg valaki egy szép cult-Bogarat épít, addig se a félkarú rabló mellett lóg, addig se a huszadik óráját kezdi meg a számítógépes játék előtt aznap. És sajnálom a tunereket, akik nálunk folyamatos illegalitásban működnek, miközben egy országgal odébb boldog hobbisták lehetnének.
Hol a skizó? Hogy közben vágyom a rendet, utálom, ha szembevakítanak, kinyílik a bicska a zsebemben, amikor a várost robogón átszelve azért kell lemaradnom az előttem ügyetlenül kóválygó, alkalmi motorostól, mert a kipufogója úgy ordít, hogy cseng a fülem a bukósisakban. Mellesleg azt is baromira szeretném, ha a magyar használtautó-vásárlónak nem a valós 80, csak legfeljebb 20 százaléknyi esélye lenne arra, hogy tekert órás, kétdimenziós plecsniből visszahozott, totálkáros autót sózzanak a nyakába megkímélt, nemdohányzó, keveset futott, törésmentes újként. És szeretném, ha a kötelező biztosítás nem lenne oly drága, a casco pedig megfizethetetlen, csupán amiatt, mert akad néhány ember, aki mű-károkon, biztosítási csalásokkal keresi magát degeszre. Bár ez a trend mintha az utóbbi időben alábbhagyott volna.
Belátom, annyi pénzből, amennyi ebben az országban ezekre az ügyekre marad, lehetetlen jól ellenőrzött, nagyobb mozgásteret adó, német vagy angol rendszert megvalósítani. Olyat, ahol nehéz kibújni az ellenőrzés szigora alól, cserébe hagyják, hogy valaki egy rendesen megtervezett, dokumentált átépítés során rudazatos, kétkerékfékes, 1912-ben készült Magirus teherautó alvázára tizenkét hengeres, második világháborús Rolls-Royce Merlin repülőgépmotort építsen, és nappali engedéllyel, lámpa nélkül, felkrétázott rendszámmal fel-alá robogjon vele az autópályán. Ilyen nálunk sose lesz, hiszen egy nyomorult, (legalábbis a brexit előttig) EU-n belül sorozatgyártott Caterham lepapírozása is szinte lehetetlen feladat. Maradjunk a realitásoknál és az emberek pszichológiájánál; használjuk azt, amink van, és reménykedjünk, hogy sok kisebb változtatás után valamivel jobb lesz a helyzet.
Akad baj a szabályt betartatókkal, hát persze. De a rendszerben lenne annyi tolerancia, hogy valamennyire élhető legyen. Hiszen még az angol autópiszkálók sem dokumentálnak minden átalakítást, még a németek is megtuningolják az elvben 25 km/h-ra képes mofákat a négyszeresére, és azért a nagy Nyugaton is elmennek biztosítás és vizsga nélkül a kétévnyi ácsorgás után elővett, közel sem tökéletes autójukkal az MoT-bázisra, sőt, ezt még le is merik írni újságban.
Tudom, mert rendszerint olvasom a kinti magazinokat, látom, hogy ott is van szürke zóna, de nincs ekkora paranoia, merik említeni a dolgokat. Kisebb az emberek egymás iránti utálata? Enyhébb a féltékenység? Szerényebb a küldetéstudat? Ezt nem tudom, de tény, hogy mindenhol vannak gumiszabályok, sehol sem százszázalékos az ellenőrzés. Nálunk is beállt egy dinamikai egyensúly, nem jó talán, de nem is túl vészes, hiszen a statisztikákból kiderül, hogy igen kevés baleset következik be műszaki hiba miatt, bármennyi is a tuningolás, az óratekerés, a totálkárból visszaépítés. A nagyobb probléma, hogy a userek pénzügyi terhelése nagyobb, sajnos. Tudják mit - a telepített, megkenhetetlenül csekket postázó traffipaxok megjelenésével meg mintha a forgalom is megszelídült volna.
De mindig vannak, akik felrúgják az íratlan szabályt – vagy mert kapzsik, vagy mert tízéves korukban az agyuk megállt a fejlődésben, vagy mert képtelenek madártávlatból látni a rendszert. Volt például egy szabály, még az EU előtti korszakban, hogy minél többet futott egy autó, annál kisebb volt rá a vám. Nosza, pár hét alatt az összes nepper felvásárolta a 300+ ezer kilométereket mutató kilométerórákat, aztán ment a cserélgetés kint, a németországi parkolókban. De az is szép baleset volt, amikor aszerint vámoltak be egy autót autónak vagy alkatrésznek, hogy be tudott-e indulni a Mozaikban a vizsgasoron. Bejöttek a rettenet romok, aztán éjszakákon át tartott a verejtékes karosszériahúzogatás, őrült motorelektronika-vadászat, futóműalkatrész-keresés, hogy az az okádék valahogy életre keljen legalább öt percre a soron.
És igen, fősuli alatt nekem is voltak évfolyamtársaim, akik megvették az első autóikat Nyugatról, s amikor először összetörték őket, összehaverkodtak a biztosítóssal. Onnantól a kolesz polcain és az ágyak alatt ott hevertek mindenféle törött fényszórók, maszkok, lökhárítók szerteszéjjel, aztán amikor kellett egy kis pénz, valamelyikük autóját megzúzták kicsit (hogy ne legyen nehéz kijavítani), ugrott fel a sok balesetes cucc, jött a pénz, ment vissza az eltett szép garnitúra. Egyszer még én is adtam betétlapot egy haveromnak, amikor elgörbítette a Kawasakija villáját, aztán amikor fél nappal később magam törtem össze két utcával odébb a Renault 5 Alpine Turbómat véletlenül, már nem mertem kihívni a rendőröket, hogy eldöntsék, ki a hunyó, inkább írtam a betétlapot. Én megszívtam, mások nem, de hosszú távon talán én jártam mégis jobban. Csak remélni merem, hogy a saját gyerekeim értelmesebbek lesznek.
Aztán akadt, aki erre a biztosításosdira úgy rákapott, hogy fél évvel később már fel-alá húzgálták a hibátlan Samarát az oldalán valami terepjáróval, aztán jött a biztosítós haver, mondta, nem stimmelnek a nyomok a kitalált balesethez, ezért a másik oldalon még rángatták egy kicsit, s abban az ügyben már nagy pénz volt. Ilyen ügyek hátán a srác ott is hagyta a fősulit, mert dőlni kezdett a lé, fél évvel később pedig egy szinte vadiúj Honda CRX-szel láttuk arrafelé, aztán eltűnt a szemünk elől. Ez '91-92 táján történt, s aztán, amint láttuk, fokozatosan jól be is keményítettek és megdrágultak a biztosítók. Akkor még poénnak tűnt, mert nem láttuk át a rendszert. Ma azt mondom – rendszeresebb ellenőrzésre lett volna szükség, akkor nem fajulnak idáig a dolgok.
Egy szélesebb gumiért, sárga izzós fehér indexért, enyhe ültetőrugóért, finom kis szpojlerért nem szól senki itthon, legalábbis jellemzően nem, de ennyit az angol is megenged magának. Lehet legalizáltatni is ezt a szintet, az kicsit már kacifántosabb, de legalább van rá mód. Most azonban lépni kellene, tágabbra venni a szabályokat, hátha nem is akkora bűn betenni egy 100 lóerős hathengerest beszerelni az eredeti 60 lóerős sornégy helyére, hiszen odakint csinálják, és nem halnak sorra a tunerek.
Ehhez persze átláthatóbbá kellene tenni az ellenőrzést, mert az biztos, hogy ha elengedjük a gyeplőt, a húszévesek egytizede azonnal a fűre szarik, de ahogy elnézem a kortársaimat, az idősebbek sem sokkal jobbak. Sosem azokkal van a baj, akik kicsit játszani akarnak, hanem azokkal, akik nem látják a rendszert, mert az agyuk helyén forró ólom van. Például akik a Parkoló Parádén kétszázzal, füstölő gumival, tiltásig pörgetett motorral hagyják el a helyszínt a rendezvény után, holott mindenkit a kiírásban és személyesen is megkérünk minden alkalommal előre, hogy ne tegye, mert ettől igen sanszos lesz, hogy nem lehet többé Parádé. Aztán ha azt mondják nekünk a rendezők, a rendőrök vagy a bárki, hogy nem tudtuk kulturált szinten tartani az eseményt, ezért többet nem kérnek belőlünk, akkor ugyanaz az idióta valami összesküvés-elméletet sző valami harminc ember által látogatott fórumon, hogy direkt kibaltázunk vele. Holott ő tette tönkre. Akinek van füle, de nincs agya, azzal nehéz beszélni, mert hall, de nem értelmez. Ahhoz értelem kell.
Viszont az nonszensz, hogy Magyarország az egyik utolsó ország, ahol még be kell írni a motorszámot a forgalmiba, még nagyobb nonszensz, hogy már a vizsgáztatók is legyintenek erre, és bevésik helyette az általános motorkódot. Nonszensz az is, hogy irdatlan rendszer van az eredetiségvizsgálat mögött, amiből pár ember, aki a pókháló közepén van, szinte munka nélkül fényesen megél, de még nagyobb nonszensz, hogy tucatjával tudunk akár most előrángatni példákat, ahol ütött/csalt/lopott/mókolt autók átmentek a vizsgálaton, s buktak meg jóval később, már ártatlan, sokadik tulajdonosnál.
A túlszabályzás anarchiához vezet, előállítva a vizes szappan paradigmáját, ahol a görcsösen szorító kéz a rendszer kitalálóié, a szappan röptének hossza pedig azt jelzi, milyen messzire merészkednek majd az egész szisztémától herótot kapó anarchisták. Utóbbiak lesznek azok, akikre, amikor majd elütnek néhány gyalogost, amikor majd milliókért menteni kell őket a hegyoldalba leesett roncsukból, amikor újra kell miattuk számolni a biztosítási táblázatokat és vámszabályokat, szóval rájuk a fertőtlenítő szagú biztonság/szabály/emisszió/pénzügyitisztaság-mániások majd ujjal mutogathatnak, vallásos felháborodottságtól remegő kézzel – lássa meg mindenki, ezért nem szabad engedékenyebbnek lenni!
Ne adjuk meg a lehetőségét, hogy igazuk legyen. Mert dehogynem, nagyon is kellene a liberalizáció – üzenem a klasszikusan rossz pszichológiájú hatóságnak, mert a közelmúltból egyes jelek arra mutatnak , hogy kicsit azért már ők is élhetőbbé tennék a rendszert. Csak ehhez az átlagpolgárnak sem kellene minden szinten túl pofátlannak lennie, ha kiskaput talál, vagy ha eldurran a fejében a biztosíték. Mert kettőn áll a vásár.
