Reggel még köd van, este már sötét, amikor a munkahelyem és az otthonom közötti távot teszem meg. Bőven van lehetőségem megfigyelni, hányan képesek megfelelően használni autójuk világítását. Hogy a helyzet borzalmas? Annál azért rosszabb.
Nem túl bonyolult: lakott területen kívül, vagy amikor már a látási viszonyok indokolják, fel a tompítottat. Településeket elhagyva, éjszaka rá a refit, amíg mást nem zavar. Ködlámpát csak ha szükséges, ráadásul a hátsót se véletlenül nevezték el ködzárófénynek. Ha a sor végén megyek – nagy ködben, ugye, esetleg sűrű hóesésben – felkapcsolom. Ha utolérnek, le.
Ezt most kicsivel több mint négy sorban sikerült leírni, annyira bonyolult nem lehet. Mit mutat a gyakorlat? A többség úgy és akkor használja a lámpát, amikor csak akarja. Jön szembe a szürke Range Rover a tejködben, zéró világítással. Hogy akár tíz méterről is észre lehet már venni? Na és? Ő pont annyit lát, amennyit akar. Máskor tiszta időben, este minden létező fényforrás maximumra tolva a tuning-Golfon. Hamarabb látják meg az űrből, mint Danny DeVito házát a karácsonyi moziban.
Ott van továbbá a félvak, akinek csak az egyik lámpája világít – alfaja, aki reflektorral kompenzál. Nyilván én vagyok a hülye, hogy tartok magamnál izzókészletet, és megyek a boltba pótlásért, ha épp elfogy a helyzetjelzőbe való izzó csóri ezres Swiftemben.
Van a modern technológiának egy olyan csodálatos vívmánya is, mint a fényszóróállítás. Aláírom, nem minden autónál könnyen hozzáférhető a lámpatest, de az állítási lehetőséget azért nem dugják el annyira. Sőt nem is muszáj nekünk hozzányúlni, szervizben is ránéznek, ha kell. Tiszta sci-fi. És akkor talán nem keresztbe világít majd – bár tudjuk, Dávid szobra is kancsal, de egy autónál ez nem szexepil. A magasságállításhoz a legtöbb (nem ledes vagy xenonos) autóból kiszállni sem kell.
A legnagyobb kedvencem mégis az, akinek az egyetlen bit a picike agyában annyit enged megjegyezni: ha köd van, kapcsold fel a ködlámpát. Elöl-hátul persze, azért van, nem? Utolérem, a ködzárófény persze marad, hiszen köd van, nem számít, mást vakít-e. Külön mázli, ha párban szerelték, legalább mindkét szememnek jut egy. Nemcsak azért baj ez, mert vakít. Ha a szemünk hozzászokik az erősebb fényhez, a féklámpát sem biztos, hogy időben észleljük.
Sokszor elgondolkodom, mi lenne a megoldás. Természetesen nem az, hogy álljon minden sarkon egy rendőr, és rögtön büntessen meg mindenkit. A figyelmeztetés talán jobb lenne. Vagy egyszerűsítsük a szabályokat, és legyen kapásból mindig kötelező a tompított, mint motoron? Attól a ködlámpát meg a távolságit még ugyanúgy nem fogja mindenki jól használni.
Pedig közben szép lassan látni és látni hagyni lesz a látni és látszaniból. Vegyük már észre, hogy a közlekedés egy nagy, közös játék. Nem ki nevet a végén, a cél nem a másik kigolyózása. Itt mindenki egy csapatban játszik.
