Népbetegség lett a piroson áthajtás

A piros eleje az új sárga. Teljesen mindegy, éjszaka van vagy nappal, van-e hely a lámpa túloldalán, vagy csak beállunk a sor végére elzárni a keresztirányú forgalmat. Ha vált a lámpa, menetrendszerűen áthajt még valaki a teli piroson. Gyakran többen is.

Pedig már a sárgánál is szabálytalan nyomni neki, ha egyébként képesek lennénk biztonságosan állóra fékezni. Persze lehet azt gondolni minden alkalommal, hogy itt még épp átférek, egész életeket lehet leélni piroson átslisszanva, csak aztán vannak azok a nem is olyan ritka helyzetek, amikor még bőven élhető életek mennek tönkre, vagy szakadnak meg, mert azt gondoltuk, ezúttal is következmények nélkül nyerhetünk 40 másodpercet.

Azzal, hogy rendszeressé tesszük a pirosozást, kialakítunk magunkban egy olyan mechanizmust, ami a gyors döntést igénylő helyzetekben kockázatot vállal, hiszen nem a biztonság az elsődleges szempont, hanem a továbbhaladás. Minden sikeresen megoldott piros után egyre mélyül a meggyőződésünk, hogy nincs ezzel semmi gond, lényegében fokozatosan kondicionáljuk magunkat, és a szokásunkká válik a közúti problémák necces kezelése.

Márpedig a szokás nagy úr. Főleg váratlan helyzetekben, amikor nincs időnk tudatosan reagálni. Azzal, hogy a piros elejét is zöldnek vesszük, az a baj, hogy így már alapból két lépéssel vagyunk túl a biztonságos zónán. Gondoljunk csak bele: egy átlagos hétköznap épp békésen hajtunk át harmadik alkalommal a piroson, rutinosan kicentizve az utolsó pillanatot. Aztán negyedszer egy sietős gyalogos lép le a járdáról, vagy lendületből érkezik valaki keresztben, ötvennel elkapva az épp pirosról sárgára váltó lámpát.

Hiába úsztuk meg már ezerszer, egy olyan helyzetben fogunk a rendszeres pirosozás miatt rögzült szokásainknak engedve reflexből kockázatot vállalni, ahol már amúgy sincs terünk kimozogni a bajt, hiszen a biztonsági zóna legszélén vagyunk alapból. Lehet azzal érvelni, hogy én bizony mindig észnél vagyok, és kizárólag megfontoltan hajtok át a piroson, de valójában épp akkor nem leszünk észnél, amikor a legjobban kellene: ha valami váratlan történik. Amikor egy veszélyes helyzet kezelésére tizedmásodperceink vannak, akkor reflexből cselekszünk.

Természetesen megfelelő kiképzéssel fejleszthető az instant kríziskezelés, de kétlem, hogy a piroson áthajtók vezetéstechnikai képzésen szerezték az indokolatlan magabiztosságukat. Sokkal inkább a rendszeres határon átslisszanások miatt rögzült mechanizmusok fognak működésbe lépni. Másfelől, ha tényleg körültekintően pirosozunk, akkor mi a magyarázat a teljesen felesleges szabálytalankodásra, amikor azért nyomunk még egy padlót, hogy hamarabb állhassunk be a sor végére? Ha tudatosan viselkednénk, egy rövid mérlegelés után rájöhetnénk, hogy egy másodpercet sem nyerünk a manőverrel, csak hát ugye a rutin.

Ráadásul a jelenség már rég túlnőtt a sietős kevesek alkalmankénti huligánkodásán. Folyamatosan nő a lámpás kereszteződésekben a balesetek száma, és sok esetben biztonságosabb bevállalni a pirosat, mint kockáztatni, hogy a mögöttünk lévő belénk csattanjon, csak mert vérszemet kapott a lámpaváltás láttán. Népbetegséggé vált a piroson áthajtás.

Ha viszont megnő a piroson áthajtások száma, akkor menetrendszerűen nőnek a bajok is. Határon üzemelő rendszerben mindig több a hiba. Pedig valójában egyáltalán nem éri meg kockáztatni, akármennyire is valószínűtlennek tűnik a baj. Képzeljünk el egy fordított lottót. Minden héten kapunk pár száz forintot, de cserébe, ha kihúzzák a számainkat azonnal költözhetünk az utcára. Minimális nyereségért kockáztatunk rengeteget, főleg, hogy nagyságrendekkel nagyobb eséllyel karambolozunk a lámpánál, minthogy 90-ből kihúzzák a számainkat.

Az utóbbi években csak Budapesten minden hétköznapra jutott egy lámpás baleset, és évente néhányan életüket is vesztik, mert valaki sietett. És ma már mindenki siet. Aztán néha valaki történetesen megszívja a kollektív rohanást, de ugye velem ez nem történhet meg. Én tudom, hogy mikor lehet nyomni neki, és különben is – sietek.