A végén már azért könyörögsz, hogy nálad is legyen parkolási övezet

Augusztus végén hazajöttünk Balatonról Zugló kertvárosi részébe. Aki nem jártas Budapesten: ez az egész kertvárosi rész egy vasúti töltés mögött hever, a töltésen túl zajlik a nagyváros forgalma a Hungária körúton, de mivel azon át csak kevés az átjáró Zuglóba, ezért nálunk, mintha védőpajzs mögött laknánk, megszűnik a zaj, a tumultus. Egy busznyira a város szívétől, nyolc perc autózásnyira (és hat perc motorozásnyira) a belvárostól van itt egy igazi, kisvárosi, csendes, nyugodt világ.

Ez meg is látszik az árakon; Zugló kertvárosi része pesti viszonylatban elég drága terület, a budai oldalt és a belvárosi (egyéb okok miatt drága) kerületeket leszámítva a legdrágább hely a fővárosban (legalábbis a legutóbbi információim alapján, amelyek kábé egyévesek). Érthető, mert meg kell fizetni azt, ha valaki közel akar lakni ahhoz, ahol minden történik, közel akar lakni a legnagyobb zöldterülethez, ahol a legtöbb múzeum van, mégis vágyik a szinte falusi szintű békére, ha hazamegy.

Karesz barátomat mindig azzal húztam, hogy nálunk kevesebb autó halad el egy hétvégi napon az utcában, mint náluk Viszen, a sehova se vezető mellékutcájukban. Tudtam, hogy igazam van, nagyon is, mert amikor autót szerelünk együtt, szoktam lakni náluk, látom milyen arrafelé a helyzet. Negyedóránként azért csak elmegy valamelyik szomszéd a kocsijával. Visz amúgy egy 202 lakosú település.

Most már egy ideje nem froclizom Kareszt. Nem is froclizhatnám, mert a korábban hétvégén szinte teljesen autómentes, de hét közben is autókkal csak rettentő hézagosan megszórt utcánkból lényegében parkolóház lett, amelynek közepére versenypálya létesült elborult agyú amatőr versenyzőkkel. Borzalom.

Augusztus végén ugyanis az önkormányzat bevezette a szomszédos háztömbök környékén a parkolási zónát. Mi viszont épp a zóna határán lakunk. Épp. Nálunk még ingyenes a buli.

Azóta mindenki nálunk parkol vagy öli egymást a helyekért. Amikor az első fizetőparkolós hétfőn szembesültem a probléma nagyságával, magam is meglepődtem, mert tőlünk azért messze a Mexikói úti tömegközlekedési gócpont, nem gondoltam volna, hogy még ilyen távol is megéri megállniuk az ingázóknak. Aztán rájöttem – nem a Mexikói úthoz igyekeznek ők, hanem csak az 5-ös buszhoz, amely be-, vagy akár átviszi őket a városon, az meg a sarkon túl áll meg. De nemcsak nálunk változott meg minden, hanem a pár háztömbbel odébb lakó Borsi Miki barátoméknál, illetve a sokkal beljebb, már majdnem a töltésnél lakó Gajdán Miki barátoméké is. Borsit jobban érinti a dolog, mert a nála működik Budapest egyik legjobb karóra-szervize, ahol mindenféle extrém furcsaságokat is javítanak, ezért hozzá azért rendesen érkeznek az ügyfelek. De az az ügyfél, amelyik sokszor nem tud parkolni, előbb-utóbb ex-ügyféllé válik. Gajduszék eléggé bezárt életet élnek, ő csak a sok autó látványától riadozik, mert szelíd a lelke. De az ő családjukban legalább kevés a jármű, ellenben nagy a belső udvar.

És mi hogy vagyunk? Kösz a kérdést, küzdünk. Eleinte csak legyintettem a dologra, mert úgy véltem, hét közben az ember normálisan úgysincs otthon, estére, hétvégére pedig, amikor nekünk kell a hely, az ingázók hazamennek, s szabaddá válik az utca. Nagyjából így is történt az első hetekben, mire Kati hazaért a melóból, a szokott helye általában üres volt, ha nem, akkor meg a szomszédos, hétvégén megint lehetett tollasozni, veteránokat kihordani, látogató barátokat fogadni a nagy, kopár aszfalton.

Aztán romlani kezdett a dolog. Egyre több idegen autó ragadt a helyén hétvégére is, és mivel folyamatosan látom őket, az autófelismerőkém pedig szakmai torzulásból kifolyólag elég jó, azt is tudom, hogy némelyik két-három hete, van, amelyik egy hónapja is ugyanott ácsorog. Ezek itt nem ingázóké. Ezek olyanok autói, akik a szomszédos, fizetőssé tett utcákban laknak, de vagy nincsenek bejelentve a lakásba, vagy éppenséggel ez a harmadik kocsi a családban (talán a nagyfiúé, nagylányé, esetleg a még el nem adott, régi darab). Mert úgy tudom, lakcím birtokában két autó utcai parkolása kedvezményesen megváltható az önkormányzatnál.

Hét közben jön mindig az igazi pokol, elsősorban a reggeli rohanásban. Vannak ugye, az imént említett, a mohát és port gyűjtő, mozdíthatatlan kocsik, amelyeket a legügyesebb defragmentáló szoftver sem képes odébb tenni. Aztán ott vannak a helyi lakosok autói (nálunk kettő), amelyek eddig fel se tűntek, annyi volt a hely, de most hirtelen azok is útban lettek. És ebbe a már eleve nem túl kellemes akadálypályába ömlik bele hétfőnként az ingázók masszája. Őket se tudom hibáztatni, mert nem tehetnek róla, hogy Aszódon, Gödöllőn, Mogyoródon vagy Újpalota-külsőn laknak és Budapesten dolgoznak. Költözzenek be a városba? Hova? Miből? Vállaljanak munkát inkább Mogyoródon vagy Aszódon? Például a banki könyvelő menjen el szántani a szadai dombságba? Vagy hogyan? Az ő életkörülményeik is rohadt nagy csorbát szenvedtek. Ami most van, az itt helyben tarthatatlan.

Rosszabb lett a helyzet, mint a Belvárosban, mert ott legalább volt annyi esze a forgalomszervezőknek, hogy az összes tömött, teleparkolt kisebb utcát, amin csak egy sávnak maradt hely, egyirányúsították. A mi utcánk is egyirányú – a Nagy Lajos király úttól egészen az első háztömbig. Előttünk azonban már lehet innen is, onnan is mozogni, reggelente pedig, amikor a legtürelmetlenebbek ki akarják kerülni az Erzsébet királyné útja-Nagy Lajos király út kereszteződésében levő lámpa miatti torlódást, mindenki a mi utcánkat választja és 50-70 km/h közötti sebességgel rongyol itt végig. Csak megjegyzem, a környék lakó- és pihenőövezet, az ahhoz való, megfelelő sebességi korlátozásokkal, fekvőrendőrökkel.

Kemény nyomás nehezedik az utcára a külváros felől érkezőktől, de vannak, akik az ellenkező irányban próbálják magukat végigverekedni rajta, hiszen kétirányú. Amíg alig parkolt itt valaki, még le se nagyon kellett húzódniuk senki elől, mert mindig akadtak jó hosszú kiszélesedések. Most, hogy csak a jó nagy távolságra levő kapubejárók jelentenek kitérési lehetőséget, olyan lett az utca, mint egy perui, hegyoldal szélén futó egysávos, amelyen épp autóversenyt rendeznek, de a másik irányban véletlenül menetrend szerinti busz is közlekedik.

Jön három, iszonyúan sietős külvárosi autós, döngölnek egymástól fél méterre nyolcvannal, szembe érkezik a vén bácsi az öreg Lanosszal, csak azt látja, hogy mindjárt letarolják és nincs hova menni.Még rosszabb, ha a bácsi mögött egy másik autó is toporog, mert akkor onnan három, innen két autó a képlet és csak a baromi hosszú háztömb közepe táján, a szomszédomék előtt van egy dupla kiálló, ahol elfér két kocsi. Ha azon a ponton túl történik a konfliktus, azonnal kezdődik a dudálás, vörösfejjelordítókurvaanyázás, ökölrázás. Valakinek tolatnia kell, de amikor az utca mindkét oldalát dugig parkolták, nem lehet egyértelműen megállapítani, kinek van elsőbbsége. És ilyenkor melyik csapat tolat? A nehezen hátranéző, már ügyetlenül vezető bácsi vezette, nehezen mozduló és autókat meghúzó kétfős, vagy az elborult aggyal nyomulni akaró, agresszív hármas? Általában a hangosabban ordító nyer, megsúgom. Még jó, hogy a perui hasonlat nem tökéletes, máskülönben sok halott heverne már a völgy mélyén.

Amúgy egy ideje kialakult egy új rend, mert a gyakran erre közlekedők rájöttek, hogyan lehet túlélni az utcánkat: a kereszteződéstől óriási rössel kell nekivágni a szakasznak, mert így hamarább túljutnak a lehetetlen háztömbön. Ha nagy sebességgel zúznak, a szemből érkező jó eséllyel már az utca túlsó végén kővé válik az ijedségtől, tehát elengedi őket. Innen egyenesen következik, hogy azóta nem 50-90-nel, hanem 60-110-zel, sikító motorokkal döngölnek az utcánkban a külváros felől jövő, gyakorlottabb autósok, szinte repülnek a fekvőrendőrön, remegnek a házak egy-egy nagyobb SUV alatt. Kész time attack-versenypálya lett előttünk... A harmincas korlátozásban...

Félelmetes.

Aztán akad olykor, hogy nekem is dolgom lenne. Avensisemet el se merem mozdítani a ház elől, ha véletlenül nem tudom megoldani a dolgaimat ahogy szoktam, motorral, akkor mindent inkább a garázsban szunnyadó veteránautóval intézek, nemcsak azért, mert az kellemesebb, hanem mert eddig egyszer álltam el a ház elől a Toyotával hét közben. Másfél háztömbbel odébb tudtam csak megint lerakni, mire két fordulóban elcipeltem belőle a vett cuccokat, elment egy jó adag idő, mert akkor elénk úgy beparkolt egy puntós, hogy a segge rálógott a garázskihajtóra.

Ezért a nap egy későbbi szakaszában az oldtimerrel se tudtam kiállni, mert szemben is álltak, balról pedig szintén rálógott egy másik autós a felhajtóra. Fizikailag nem lehetett kiszedni a kocsit, s ez így volt másfél héten át, mert a két delikvens ottfelejtette a járművét. Általában tényleg figyelmesek az autósok, de húszból egy azért előre borítékolhatóan leszarom-fajta, nem tud vezetni, vagy nem lát jól, s ha behúzott fékkel otthagyja a rosszul letett kocsiját, velünk napokra, hetekre kitol.

Az az alkalom meg, amikor egy rendszám nélküli motort kellett elvinnem otthonról utánfutóval, kész agyrém lett. Eleve két nappal korábban, már hétvégén elkértem a futót, hogy egyáltalán legyen némi esélyem letenni a szerelvényt bárhova a közelbe. Nem valami kellemes a szállító járműig másfél háztömböket tologatni egy járművet a járdán, még ha az csak egy százötven kilós motor is (közben pedig az összes arra sétáló idős ember és kutyás is elátkoz, hogy mit keresel te az ő aszfaltjukon, aztán magyarázd el, hogy rendszám nélküli motort nem tolhatsz az úttesten. Persze, ha jól emlékszem, a járdán sem...) Jut eszembe, az utánfutós szerelvény még hosszabb is az Avensisnél, annak tehát még olyan távol se lett hely... Tehát komoly logisztikára volt szükség.

Az Avensist a feleségem Mercedesének helyére állítottam, az Avensis után fennmaradó helyre pedig a futót húzó Mercivel parkoltam úgy, hogy rálógtam a garázsfeljáróra. Amikor eljött a szállítás napja, már hajnalban felkeltem, hogy még legyen bármilyen másik parkolóhely az utcában. Felmálháztam a motort az utánfutóra, majd kiálltam a veterán autóval keresztben a garázsfeljáróra, készenlétben, mellesleg elállva a járdát (amelyen szerencsére nem sétált épp senki). A Mercivel futóstól elparkoltam máshova az utcában, amilyen gyorsan csak tolatni tudok szerelvénnyel, úgy. Hozzáteszem, nincs nagy gyakorlatom ebben, ezért ez alatt a halál vize többször levert. Amikor a Merci révbe ért, rohantam a házhoz, hogy villámgyorsan elfoglaljam az utána fennmaradó helyet a készenlétbe tett veterán autóval.

Hazaérkezni még érdekesebb volt. Megjöttem a dugig tömött utcába, parkolóhelyet persze nagyítóval se lehetett volna találni. Magálltam a szomszédom bejárója előtt a szerelvénnyel, ami több szempontból nem tűnt okos dolognak, de jobbat nem tudtam. 1) Mert így az egyetlen öblöt, ahol több autó ki tudta volna kerülni egymást az utcában, megszüntettem. 2) Mert párszor már összevesztünk korábban, a szomszédom pedig egy hiper-rendszerető ember, akit korábban az is zavart (még a parkolós békeidőkben), ha a feleségem Mercedesének a fél csomagtartója belógott az utcán a háza elé (a 190-esen ez nem egy hosszú karosszériarész).

Mindegy, ki a Merciből, át a veteránba, beindítottam, garázst nyitottam, már parkoltam is be vele, imádkozva, hogy legalább így dél táján el ne foglalja valaki a helyet huszonöt másodpercen belül. Nem, nem törtem össze a kocsit, csak kis híján, majd rohantam át a szerelvényhez, s füstölgő kerékkel rátámadtam a helyre, mert egy mazdás már nagyon indexelt kicsit feljebb az utcában. Pokoli stressz az ilyen.

Oké, erre most sokan azt válaszolják – én meg az V. kerületben lakom, ott eszembe se juthat egy hasonló művelet. Más meg azt mondja, miért nem költözök kijjebb. Ezekre hadd mondjam azt: azért vettünk meg egy romos házat Zuglónak ezen a csendes részén nem kevés pénzért, majd újítottuk fel borzalmasan sok melóval, mert a helynek volt egy adottsága, ami miatt mindez megérte (csend, nyugalom, a város közelsége, jó közlekedés, parkolás). És ezeknek a pozitív adottságoknak, ami miatt úgy döntöttünk, inkább vállaljuk a jelentős plusz anyagi terheket, egy jó részét most egy tollvonással megszüntette a zuglói önkormányzati testület.

A miénk melletti utcákon való fizetős rendszer bevezetése egy csapásra Belvárossá tette a környéket, annak előnyei (leugrom a Kazinczyba a tapas-bárba, átsétálok a Corvinba megnézni a legújabb James Bond-filmet, találkozzunk itt, a szomszédban, a Gozsdu udvarban, két perc és ott vagyok) nélkül. Mielőtt azt mondom, szemétség volt, inkább visszaszívom a káromkodást, mert értem a helyzetet, évek óta közelről, kvázi belülről látom, hogyan, mennyiből gazdálkodnak a fővárosi kerületek, ugyanakkor a mai napig nagy elvárások nehezednek rájuk.

De egy nem megfelelő körülmények között működő önkormányzatnak, amelynek kerületében nem működik elég ipari létesítmény, iroda, vállalkozás, kezd üres lenni a tárcája, pláne a koronavírusos megvonások óta. S ha nem alakítja ki a parkolási zónáit, amelyekből remélhet némi bevételt, rövidesen csődöt jelenthet. Persze, még mindig több itt a pénz, mint egy kétfős kisvárosi szabóüzemben, de ne menjünk bele a tipikus XXI. századi szkanderbe – sokkal kevesebb ma náluk a lé, mint tíz, pláne húsz évvel ezelőtt volt. Értem tehát a parkolásizóna-kényszert, és bár fájnak az adók, a plusz kiadások, elfogadom, hogy szükség van rá. Ha pénz van belőle, s abból sikerül fásítani a szomszédos főutat, megjavítják végre a borzalmas állapotú Nagy Lajos király utat (ja nem, az szerintem a fővároshoz tartozik, aminek szintén nincs pénze), adnak levest a szegény pici, szemüveges néninek, aki mindig a Kerepesi-Pongrác út kereszteződésében árulja a Fedél nélkült, benne kedvenc Bakáts Tiborom cikkeivel, az kúl.

De sajnos azt látom, hogy azóta a kutya nem parkol a miénkre merőleges utcákban. Senki. A helyi lakosokéin kívül lényegében kitakarították onnan az autókat máshova. Mert annyi hely azért még épp volt a szabad parkolású utcákban, hogy a nem bejelentettek elspájzolják oda a felesleget, s arra is volt még elég hely, hogy az ingázók, jóval nagyobb szívás árán ugyan, de még mindig közel tudjanak parkolni a befelé vivő BKV-járművek megállóihoz. Nagyon megnézném azt a bevételt, amit azok a parkolóoszlopok realizálnak, mert sehol nem látok fizetős kuncsaftokat, a mi környékünkön biztos nem. Végzett itt bárki hatástanulmányt, vagy jó magyar szokás szerint valaki, aki elég tájékozottnak érezte magát (de nem volt az), fogott egy világítós filcet és egyszerűen összefirkálta térképet, hogy itt meg itt lesz?

- Ki lett itt cseszve az ingázókkal, mert P+R ugyan nem készült nekik, de most legalább még napi plusz tíz-húsz percet hozzátehetnek az eleve hosszú munkába járási idejükhöz.
- Ki lett itt cseszve az önkormányzattal, mert nem kevés pénz lehetett a parkolóoszlopok felállítása, az övezet tábláinak kirakása, az új felfestések elkészítése, s folyamatos költséget jelent a nagyobb létszámú parkolóőr-csapat fizetése is – miközben szerintem önmagát se tartja el a rendszer, vagy ha csodával határos módon esetleg igen, akkor sincs rajta látható profit, erre mérget veszek.
- A szabad parkolású utcák lakóival pedig végképp ki lett cseszve, mert agyrémmé vált mindenkinek a lakhelye, anyázó, ingerült, országúti sebességekkel száguldó autósokkal, bömbölő motorokkal, zajjal, feszkóval, ölre menő parkolóhely-vadászokkal. A saját ügyeit azóta mindenki úgy intézi, ahogy tudja, azaz leginkább sehogyan, vagy improvizatíve.

Én mindenesetre új szokást vettem fel: azokon a napokon, amikor tudom, hogy autóval el kell mennem itthonról, nyitva hagyom a garázshoz vezető kertkapuszárnyakat, úgy általában nem állnak elénk. Az utóbbi időben ugyanis új trend van kialakulóban – az utcában feljebb már a garázsfeljárókra is rendszeresen ráparkolnak, sőt, a szomszéd rokkant bácsihoz érkező, nagyon rosszul vezető gondozó néni szintén elénk szokott parkolni (vagy fél autóval rálóg a feljáróra, ami ugyanaz, mert akkor se lehet kihajtani) már. Ő se fiatal, nehezen mozog, általában nagy pakkokkal érkezik, képtelenség lenne tőle azt várni, hogy öt percnyi gyalogútra álljon meg – ami neki amúgy is tíz lenne. Aztán ápolthoz és ápolóhoz is lehetne hívni a mentőket, akik meg nem tudnának leparkolni a ház előtt, mert nincs hely, vagy olyan dugót okoznának, hogy elhajtani nem tudnának... Egyáltalán, gondolt itt bárki arra, mi történik, ha tűz üt ki?

Egyelőre mindegy, csak nem fog. És amíg csak az ápoló néni teszi, semmi baj, mert ha mennem kell, átcsöngetek.

Muszáj trükkökhöz folyamodnom, mert legalább a magam túrta vékony mederben közlekedni szeretnék, ha már egyszer a felettem rossz döntéseket hozóknak sikerült így fejre állítani a dolgokat. És nem, az aljas kukaállítási módszerhez nem folyamodok, mint pár házzal odébb az egyik szemfüles szomszéd teszi már állandó jelleggel. Még tartom a gerincemet, nem akarok szándékosan kitolni senkivel.

Jobbat mondok. Ha már így alakult, elfogadom az érveket, vezessék be mindenütt a parkolási zónát. Sárga mellényes ellenőr már van elég, ők úgyis átjárnak a keresztutcákon. Alig pár fizetőoszlop kellene még és némi festék, s ezzel megvagyunk. Inkább fizetek a második autóért, de ez a mostani helyzet tarthatatlan.

Ha a fentiek nem lehetségesek, akkor legalább azt ne várják meg, hogy tragédia történjen egy felhevült reggelen, és nyakon szúrja egymást két dühöngő autós. Tegyék egyirányúvá az egész utcát, lehetőleg a külváros felé, nehogy reggelente egy tálcán felkínált második Ferihegyi gyorsforgalmi út keletkezzen egy rétegnyire a dühös Erzsébet királynétól. Mert ahogy ez most működik, az nettó életveszély. A P+R-eket pedig ne feledje a főváros sem, mert így semminek semmi értelme nincsen csak dühöt és elkeseredettséget szül a fejetlenség mindenkinek a fejében. Még azokéban is, akik értik, miért történnek az intézkedések.