Régen tényleg minden jobb volt? Dehogy...

Ebbe a sorba nem nehéz beilleszteni az autókat sem, és nem tagadom, néha rám is rám jön, hogy már véget ért minden, amiért szeretni lehetett az autózást. Viszont azt vettem észre, hogy ahogy nekem a kétezres évek közepéig készültek igazán szerethető gépek, addig a nálam tíz évvel idősebb haverok a kilencvenes évek közepére datálják az aranykort, az ötven feletti ismerősök meg a nyolcvanas években húzzák meg a határt.

Ha jobban belegondolunk ez egy logikus folyamat, hiszen az öntudatra ébredés, a tizenéves korunk során megjelenő érdeklődés, az ilyenkor begyűjtött emlékek mélyre verik a gyökerüket, ezeket kigyomlálni, formálni az új ingerek kedvéért nagyon nehéz, sőt, szinte lehetetlen. Tizenéves korától az ember élete ideális esetben felfutóban van: az első bulik, az első párkapcsolatok, a felelősség megtapasztalása. Többnyire túlsúlyban vannak a pozitív élmények,  úgy gondolunk vissza erre az időszakra, mint a saját aranykorunkra.

Épp ezért, amikor párás szemmel gondol valaki vissza a Zsigulira, nem a szűk kasznit, a kehes motort, a fogyasztást, a panel parkolójában a szerelést sírja vissza, hanem azt, hogy apja egy olyannal vitte hétvégén a nagyihoz, azt kötötte el titokban az első randira, vagy azzal ment először keresztben a havas szerpentinen. A nosztalgia megszépíti ezeket a dolgokat, valójában nem is az autóra, hanem az autó által meghatározott időszakba vágyunk vissza.

Szóval azt akarod mondani, hogy nem az autó volt jó, hanem én vagyok öreg?

Dehogy, sőt! Egy autó millióféleképpen lehet jó. Van olyan ismerősöm, akinek logikus érvei vannak arra, hogy a Honda Jazz miért jobb az S Mercinél, szerintem bárkit meg tudna győzni. De olyan ismerősöm is van, aki szerint bizonyos körülmények között a hosszú tengelytávú A8-as Audi, nagy benzinmotorral, tulajdonképpen takarékos utazóautó. Elkoptatott közhely, de minden nézőpont kérdése. Ugyanakkor vannak számszerűsíthető jóságok.

Vegyünk például egy Suzuki Swiftet, mondjuk a második, Esztergomban is gyártott szériát, az ősmagyar Swiftet. Ennek az autónak volt motorja, négy kereke, nem esett be az eső, és megbízhatóan elvitt A-ból B-be. Persze, lehetett venni utólagos klímával, és hasonlókkal, de nem a fullos Swiftek árasztották el az utcákat. Ehhez képest mit ad egy Swift ma? Hibrid a motor, penge a futómű, vezetéssegítő, biztonsági, és kényelmi extrák tömkelege vesz körbe már közepes felszereltségnél is. Naná, drágább lett, de azt se felejtsük el, hogy 1993-ban a bruttó átlagkereset 27 ezer forint volt, ma 367 ezer. 1993-ban egy Swift 848 ezerbe került, ma 3,9 millióba, vagyis ami ma valamivel több mint 10 havi bruttó keresetünkbe kerül, akkor 31 haviba volt.

Természetesen a pénzünk is kevesebbet ér, de ez nem von le abból, hogy ma egy közepesen felszerelt Swift űrhajó ahhoz képest, amit harminc éve adott ugyanaz az autó. De nézzünk meg például a 3-as BMW-t, szintén gyakori itthon. Az aktuális, G20-as 320i tágas, kényelmes, biztonságos, 7 másodperc alatt ugrik százra, csendben utazik 150-160 körül, mindezt megoldja vegyes használatban úgy 7-8 liter benzinből. Oké, nincs benne sorhatos motor, cserébe könnyebb, és jobb a súlyelosztása. Ezzel szemben kár is felsorolni, mire volt képes egy E36-os a 20i motorral.

Persze, jobb volt vezetni, de tényleg jobb volt, vagy csak a nosztalgia miatt emlékszünk rá úgy? Egyáltalán, mi a jó? Amikor utoljára gyári E36-ot vezettem, egy dülöngélő polgári szedán volt, nem különösebben erős motorral, nem túl penge futóművel, és egy olyan törésteszttel, hogy inkább kiszállok 90-nél, kisebb eséllyel halok meg, mintha megvárnám a csattanást. És nyilván, ideális alap a csapatós gép megépítéséhez, de ha engem meg sárgára festenének és csengetnék, akkor villamos lennék.

Egy pillanatra sem mondom azt, hogy lenézem a régi autókat, sőt, egy W124-es Merciért sokat adnék ma is, hiszen apukámnak mindig öreg 124-esei voltak. Csak hát el kell ismerni, hogy szűk volt, a kormánynak annyi köze volt az úthoz, mintha a kormányösszekötőket befőttesgumira cserélték volna, nem ment különösebben jól, cserébe viszont a benzint, azt szerette. Még mindig a világ egyik legjobb autójának tartom, de el kell ismerni, továbblépett a tudomány, nem feltétlen a rossz irányba. A modern Mercik közel sem olyan tartósak, mint a régiek, ellenben pont ötször annyit adnak, akár biztonság, akár kényelem, akár teljesítmény terén. Vagy fordítsuk meg: az ökrös szekérhez képest a W124-es Merci is egy reménytelen, széthulló, gondozást igénylő szar, aztán ahogy kinézek az ablakon, mégsem szekérrel járunk. Pedig nem is olyan rég még arra mondtuk, hogy régen minden jobb volt.

Az is tényező hogy a szépre emlékszünk szívesen. Húsz éve is készült egy csomó-csomó autó, amit méltán feledtünk el, ott a remek Opel Sintra, a csodás Fiat Idea, netán egy jó Rover. Ezzel párhuzamosan régen sem állt minden sarkon M3, ahogy nem volt öt méterenként Impreza WRX, vagy Lotus Omega. És higgyétek el, a mai autóipar is kitermeli azokat a legendákat, amikre jó lesz 20 év múlva párás szemmel visszagondolni. Toyota GT-86? Hyundai i30N? BMW M340i? Toyota Yaris GR? Egy jól motorizált Fiesta? Lehetne sorolni.

Nem lehet kijelenteni, hogy ma rosszabb autókat gyártanának, mint régen, ahogy azt sem, hogy jobbakat, hiszen mellényúlásra is találunk épp elég friss példát. Mi változunk, az igényeink változnak, a divat változik. Van sok olyan újítás, ami az egónknak szól, de olyan is, amitől tényleg könnyebb, jobb az életünk, épp ezért nem lehet kijelenteni, hogy régen minden jobb volt. Visszanézve az első példára: az iPhone tényleg nem bír többet két napnál egy töltéssel, cserébe teljes értékű számítógép a zsebünkben. A konyhai robotgép nem megy el tíz évet, cserébe nem kell mellette tölteni a napot, mert magától bedagasztja a kenyeret, és a tévét sem egy életre vesszük, ellenben mi mondjuk meg, mikor mit néznénk rajta.

De persze, nekem is sokkal könnyebb beülni reggelente a 22 éves Astrába, ha előtte elmormolom, hogy szarok a modern Opelek.