A fűnyírás veszélyes üzem, még ha elsőre nem is tűnik annak. Jó lenne hát ésszel csinálni, mielőtt súlyos károkat okozunk valamiben. Vagy még rosszabb: valakiben.
Szeretek kisvárosban élni. Körülölelnek a dombok, a kert végében folyik a patak, csicseregnek a madarak, muzsikálnak a tücskök. Egyik nap a láncfűrész ébreszt, másnap a fűnyírók és fűkaszák adnak nagykoncertet, megszégyenítve a száztagú cigányzenekart is, közben a kétütemű Robi rotációs kapa vezényel. Nincs ezzel semmi baj, amíg nem hajnalban vagy éjszaka megy a móka. Sőt, még csak keményvonalas hétvégénaztáncsöndlegyen-fanatikus sem vagyok, tudom jól, hogy van, aki egyszerűen nem ér rá máskor, és inkább hallgatom a robbanómotorra hangszerelt oratóriumot szombat délután, mint csütörtök reggel négykor.
A baj ott kezdődik, amikor senki mással nem törődve, halántékunkon duzzadó erekkel lóbáljuk a fűkaszát, és csak egy cél vezérel: minél hamarabb nyírjuk le a füvet, aztán hadd szisszenjen az a sör. Közben toronymagasról telibesajnáljuk a másikat, úgy összességében mindenkit magunk körül. Mert mennyire kell már ahhoz nemtörődömnek, egoistának, sőt továbbmegyek, antiszociálisnak lenni ahhoz, hogy tudomást se vegyünk arról, mekkora károkat okozhatunk a túlzott vehemenciával előadott kertészeti ámokfutással. Éjszakás volt a szomszéd? Az ő baja! Szellőztetne a nagymama? Szokja meg a keserédes keverék szagát!
- Hangos az a fűkasza, szomszéd! - Mit mond? Nem hallom, hangos ez a fűkasza!
Éppen aznap lazítottak a belépési szabályokon a kórházban, én pedig látogatni mentem, időre. Már távolról láttam, hogy itt, kérem, egy igazi fűnyírásügyi alfahímmel van dolgom. Csak úgy porzott a föld, amerre járt, a körbe-körbe forgó damilfej kavarta szélben röpködtek a fűszálak, dőltek mindenfelé. Annyira belemerült a munkába, hogy tudomást sem vett a külvilágról, ha egy kiscica vagy egy köteg húszezres lapul a fűben, azt is szétcsapja.
De ahol fát vágnak, ott hull a forgács, ahol pedig füvet nyírnak, röpködnek a kavicsok. És mi a bánatnak találták fel vajon a védőburkolatot? Ah, az azoknak való, akiket ha leírnék, a friss törvények mentén illegalitásba borulna az egész cikk. És a körültekintés, odafigyelés másokra? Haha, jó vicc, türhőéknél ezek szitokszavak.
De nem, ő nem ilyen. Ő igazi férfi: légzsák nélkül hal meg, burkolat nélkül kaszál. Láttam én jó előre a veszélyt, lelki füleimmel hallottam, ahogy a kavicsok pattognak a tavaly fényezett géptetőn. De hülye voltam, mert az oldalablakot nem húztam fel, jó félig leengedve élveztem a langyos szellőt. S repül a nehéz kő, a mellkasomon áll meg – vagyis onnan pattan le a lábam elé. Közben összerezzenek, de szemem az úton, a tükörből pillantok vissza a mesterre, megállni nincs idő, csak egyetlen óra a látogatás.
Az agyamat közben elönti a tehetetlen düh: ha most megállok, biztosan körülhajlítom másfél mázsás habtestén a fűkaszát. Miért jutottunk el odáig, hogy egyáltalán nem érdekel a körülöttünk zajló élet, csak a saját, izzadtságszagú, tagadásban élő, agresszív valóságunk? Miért nem figyelünk oda a másikra? Mi van, ha fel van húzva az ablakom? Megmondom én: telibe veri a kavics, és belerobban a képembe. De továbbmegyek: csak harminc centivel kellett volna feljebb mennie ahhoz, hogy pontosan a szememet lője ki. Mi a francot csinálok aztán, ha harmincévesen élhetem le fél szemmel az életemet? Csak mert képtelen volt egy-egy pillanatra lelassítani, megállni, mint egy normális ember?
Mert az még a szerencsésebb eset, ha csak az autóban tesz kárt, de abból is lehetnek azért bonyodalmak. Egy barátomnak az alvállalkozóként, hivatásosként dolgozó fűkaszálók cseszték össze a pár éves Suzukiját, a pókhálós lökhárítóval hónapokig járt ügyvédhez, nem is tudom, hol tart az ügy. És arra is ébredtem már fel, hogy az utcafronti ablakaimon kopognak a záporozó kavicsok. Ez így egyáltalán nem oké. Meg az se, amikor a védőponyvát három méterrel arrébb tartják – ha egyáltalán, mert itt ugye, az se volt –, mint ahol a gépkezelő halad.
Oké, én értem, ezt a munkát is meg kell csinálni valakinek. Sokszor tikkasztó hőségben, máskor fáradtan, keservesen. Én is családi házban élek, tavaly géppel csiszoltam a kerítésemet festés előtt, a főút mellett. De a fenébe is, megálltam pár másodpercre, amikor autók jöttek. Igen, főút, sűrű a forgalom, szinte mindig jönnek. Igen, baromi lassan lehet így haladni. De ez akkor sem jogosít fel senkit arra, hogy a vagyonommal vagy az egészségemmel játsszon orosz rulettet. És ha egy bicikliző kisgyereket talál el? Vagy egy sok tízmilliós luxusautó fényezését vágja tönkre egy másodperc alatt? Akkor hogy néz bele a tükörbe, hogyan rendezi magában a dolgokat?
Lehet ezt az egészet ésszel is csinálni, csak annyi kell hozzá, hogy kezdjünk el figyelni egymásra, és ne csak a saját problémánkkal törődjünk. De amíg ész nélkül húzzuk a gázt, ne számítsunk semmi jóra.
