Újra itt van az évnek az az időszaka, amikor korábban sötétedik, később világosodik, tehát arányaiban is többször, illetve tovább kell világítást használni az autónkon. Vagy legalábbis kellene, ha a közlekedők jelentős részének lenne bármiféle fogalma arról, mikor mit kapcsoljon fel.
Abba most ne is menjünk bele, hogy elvileg minden nap, az első elindulást megelőzően ellenőrizni kellene a világítást, biztos vagyok benne, hogy ezt nagyon kevesen teszik meg ilyen gyakorisággal. Ha viszont legalább az életben egyszer megpróbáltuk volna, akkor tudnánk, hogyan működik ez a rendszer a saját autónkban. Tudnánk, hova kell nyúlni, ha tompítottat akarunk kapcsolni, lenne fogalmunk arról, miként válthatunk távolságira, vagy hogy éppen van-e ködlámpa abban a nyomorúságos fémdobozban. De sokan még az irányjelzőt sem avatták fel, amióta megvették a kocsit.
A tudatlanokon kívül persze ott vannak még a forradalmárok: nehogy már bárki is megmondja nekem, hogyan világítsak! Majd azt én tudom, mire van szükségem. Innen már csak egy lépés, hogy az én testem, én egészségem, azt csinálok vele, amit akarok, ezért fújom a cigifüstöt a gyerekem képébe, és ezért nem kötöm be a biztonsági övet se, hátha agyonüt valakit a tehetetlen bojlertestem, amikor egy csattanásnál kirepülök az ülésből. Ha én látni akarok, akkor szépen felkapcsolok mindent, a többiek meg tövig belenézhetnek, hadd vakuljanak.
Mindegy is, hogy valaki puszta fogalmatlanságból, vagy előre megfontolt szándékkal hagyja figyelmen kívül a vonatkozó szabályokat és – ami még rosszabb – az éppen uralkodó látási viszonyokat. A lényeg az, hogy ezzel kemény hazárdjátékká varázsolja a közúti közlekedést. Mondanám azt, hogy ha ő nem lát, az nem zavar, de ez nem így van: nem fogja észrevenni a biciklist, nem látja meg a babakocsit, az óvodáscsoportot vagy Fifi kutyát. Pedig csak azt a szerencsétlen kis műanyag bizbaszt kellett volna típustól függően megnyomni, elfordítani, kihúzni vagy bánom is én.
De nem, mert ehelyett tetszőleges hazai útszakaszon egészen elenyésző azoknak a száma, akik valóban a körülményekhez igazodva világítanak. Helyette láthatunk szürkületkor vagy éjszaka ködlámpával vagánykodókat, mert hát mégiscsak menőbb az a lerúgott 3-as Compact, meg a háromszoros eslájnos Audi, ha világítanak a ködlámpái. Láthatunk sötétedés után nappali menetfénnyel bóklászókat – ők jó eséllyel az egyes csoportba tartoznak, tehát azok közé, akiknek fingjuk nincs arról, hogy ha elöl pislákol is valami, az autó segge olyan sötét, mint a vakond belsőzsebe. Ott vannak aztán a távolságival büntetők, akik nem vesznek tudomást a szembejövőről, nem váltanak tompítottra, ha maga a pápa jön szembe, akkor se. Meg azok, akik reggel felnyomták a ködlámpát, mert köd volt, csak éppen azóta már elmúlt.
Ne feledjük azokat se, akik a ködZÁRÓfény fogalmával nincsenek tisztában, nevezetesen, hogy ezt leginkább a sor végén haladónak kellene használnia, amennyiben a látási viszonyok is indokolják. Máskülönben csak kikúrják vele a mögöttük haladó szemét, és bebiztosítják azt is, hogy hirtelen fékezéskor a féklámpájuk ne legyen észlelhető. Mert bizony, ha a szemünk hozzászokik az erős fényhez, akkor a hasonló erejű másik fényforrást nem észleli úgy, mintha lenne egy gyenge-erős váltás.
Az utakon tehát a fentiek tetszőleges kombinációjával, permutációjával, variációjával vagy akármilyen -ációjával találkozunk bármikor, de ilyenkor ősszel, meg télen aztán kiváltképp. Ezt még megfejelhetjük azokkal, akik amúgy tudják használni a kapcsolókat, csak az autójuk nem partner ebben: félszemű óriások, kancsal harcosok, összevissza világító tákolmányok. Izzócseréig soha nem jutnak el, mert az fölösleges időpocsékolás, a fényszóróállítás meg amúgy is pénzbe kerül. A törött búrát a műszakin se vették észre egy húszasért, az meg nem is bug, hanem fícsör, hogy a fékpedál érintésére a Für Elise ritmusára járnak az irányjelzők.
Ebből is látszik, hogy gyakorlatilag végtelen lehetőség van a világítástechnikai ámokfutásra a közlekedésben, és akkor még csak az autókról beszéltünk, nem tértünk ki a jobb észlelhetőség reményében mindenhol távfényező motorosokra, sem a halált megvető bátorsággal egyetlen nyamvadt prizma nélkül kacsázó kerékpáros artistákra. A baj nem kicsi, sötétség nemcsak a járművek elején-hátulján, hanem a sofőrök fejében is van bőven, megoldás annál kevesebb.
Sajnos az élet nagyon sok területére igaz, hogy a hülyeséget, szabálytalanságot, szándékos kihágásokat csak úgy lehetne kizárni, ha kiiktatnánk az emberi tényezőt. Ezért aztán a világítás esetében is az lenne a legegyszerűbb, ha a gyártók nem különféle ledes menetfényekkel, meg hókuszpókuszokkal próbálkoznának, hanem simán csak gyújtásra tennék a tompítottat: ha megy az autó, világít is, ha leállítjuk, kialszanak a fények. Tudta ezt már kilencvenben a Fiat Tipo, meg az én Unóm is, nem varázslat. És akkor nem kell magunktól eldönteni, szürkület van-e már, vagy elhagytuk-e a várost. Világítunk, és kész.
Távolsági fényszórókból is van már automata, mindenféle okos megoldásokkal, leddel-lézerrel, de ez a technika azért még nem tart ott, hogy végérvényesen ki lehessen venni az embert a képletből, a ködlámpa és zárófény, meg az irányjelző használata pedig annyi tényezőtől függ, hogy még távolabbinak tűnik ez az opció. Úgyhogy csak az marad, hogy mégis meg kellene valahogy tanulnunk világítani, elhinni, hogy a látni és látszani alapelv nem valami elcsépelt baromság, hanem tényleg a biztonságos közlekedés egyik nélkülözhetetlen kelléke.
