Te hogyan reagálsz a leállósávban tolakodókra?
Mennél valahova szombat reggel, de a város határán már kilenckor hadoszloppá tömörültek az autósok. Valami hülye biztos beledobta az Astráját a szalagkorlátba, vagy megint az van, hogy egy hétvégi sofőr megijedt egy másiktól. Az érdi behajtónál mindig ez van. Meg az M3 kivezetőn is mindig ez van. Meg bárhol, ahol utak érnek össze tetszőleges szögben. Ez van. Dugó, ami több, mint járművekből álló, lassan oldódó agyi katasztrófa: alacsony szintű szociális alakzat, esemény, amelyet a KRESZ mellett szociálpszichológiai szabályok is működtetnek. A többség igyekszik is kooperálni, aki meg nem, arra lehet hörögni, habzó szájjal, szúrós tekintettel karóba húzni.
Állok én is, állsz te is. Állunk mind. Egy fiatal pár csendben sunnyog a külső sávban, visszataszítóan boldogoknak tűnnek. Csak ilyen mimóza-generációs fillérbaszók járhatnak Priusszal, tán még kenderpapucsuk is van, sőt, még rosszabb, ha mezítláb vezet a srác. Pisztáciazöld a Prius, biztos azért ilyen halvány, mert fényezés közben kifogyott, csokoládé nem is volt. Igazából pont nem boldogok, idegességükben vigyorognak csak, mert Budaörs magasságában piros háromszöget dobott a műszerfal, baj van a hibrid-rendszerrel. Majd otthon kiolvastatják a hibakódot a haver alibabás OBD-jével, addig is könyörögve morzsolják a zsuffabélás rózsafüzért, legyen a HEV-e áldott.
A beteg autó stresszhelyzet, de munkahelyi, családi dráma is ugyanígy idegállapotba hozhatja a sofőrt, a meleg, a rádióból folyó általános moslék és a dugó csak tetézi az egészet. A leállósávban elhúzók ilyenkor kiváltképp dühítik az embert. Minél többen, annál inkább. A sorban állásnak és a sorba bepofátlankodásnak is megvan a maga pszichológiája, egyszerre több tényező dolgozik azon, hogy a törvénytisztelő autós homlokán lüktetni kezdjen az a vastag, csúnya ér. A felszínen az okozott időveszteség és a pozícióvesztés adná magát, pedig az a néhány plusz autó legfeljebb pártíz másodpercnyi késésért felel. Bár ezt az volánnál ülve nehéz magunkban tetten érni, a vizsgálatok szerint legbelül inkább a közmegegyezés, a társadalmi rend megsértése miatt háborodunk fel ("Költség vs erkölcsi felháborodás" [pdf]).
Margitka a szomszéd WagonR-ben boldogan égeti a kuplungot, valamennyire persze halad. Úgy vezet, ahogy főz, apránként, rutinból adagol ebből-abból, aztán ha kicsit odakozmál... hadd kozmáljon. A tata sose szólt érte, csak nyámmogott csendesen, váltig állította, hogy jelöletlen vegyszerek sütötték ki a nyálkahártyáját a téeszben, a volt kollégái szerint meg csizmapálinka, ízeket, szagokat nem érzett 20 éve. De az is lehet, hogy a nagymamát jobban szerette, mint a főztjét vagy a kuplungot. Margitka vezetéstechnikája így ‘74 óta változatlanul tetszhalott, de fegyelmezettsége és türelme révén közlekedni jól tud, a dugót is helyén kezeli. Jobbról bevágnak elé, de mivel nem sürgeti semmi, kívülről a Poptarisznya, belülről két Rivotril nyugtatja, nem dühöng, nem mutogat, zen. További fórja, hogy kelet-európaiként évtizedek óta az ilyesmi potyautasok tűrésére kondicionálta a társadalom - empirikus tény, hogy a várakozás toleranciája esetén is meghatározó a kulturális és társadalmi hovatartozás.
A nyelv, ha összefüggést sejt, ballisztikus ívben szarja le az axiómákat. Legalábbis erre utal, hogy a tempó nekünk a ritmus mellett főleg sebességet jelent, eredetileg, latinul/olaszul pedig inkább időt. A leállósávban láthatóan mindkettő gyorsabb, a dugó közepén eközben csak cammog, mintha Bergson is Margitkaként égetné a kuplungot. Bizonyára ott kint a jobb szélen kisebb a kozmikus ellenállás, nyugodtan lehet tolni a hetventempomatot a környezetre és a KRESZ-re vakon, a legnagyobb nyugalommal lehet elhúzni a nyáj mellett. Vagyonnal/presztízzsel együtt szürkén szerzett jog, hogy ő ottan jobban siet. Az ő ideje drágább, a tempójáért mégis ugyanannyit fizet, mint az egyszerű polgár, akit 90-es táblánál pont 106-tal mér be a traffipax, vagy egy jelöletlen fehér Skoda előtt csapja le a záróvonal utolsó pár méterét. A keresetekhez nyilván nem viszonyít a jogalkotó, az mindegy, hogy a harmincezres csekk egy budai dizájner-postaládában jóval kevésbé hervasztó látvány, mint egy 60 éves, meghajlott havannatelepi bádogban.
A priuszos meg Margitka is egyformán gyűlöli az oldalt elhúzókat, az emberi természetből fakad, hogy tehetetlen, többé-kevésbé elnyomott dühöt éreznek a leállósáv kullancsai, a forgalom gazdatestén utazó ektoparaziták iránt. Amazok ráakaszkodnak, az időt pedig akkor szívják ki belőle, amikor visszasorolnak. Nem is kell ehhez dugó, elég egy beállt kanyarodósáv: nagyjából a belépőíven méltóztatnak indexet pöccinteni, és már tuszkolják is az autójuk orrát befelé, mint kullancs a szipókáját a hónaljad bőrébe. Autópálya-építésen, az M0-áson, elfogyó belsősávban ugyanez a manőver, mert látja ugyan a paraszt, hogy közelednek a terelőbóják, de lassítsanak csak a szegények. Különben is ki kell kormolni azt a középső dobot, akkor is ha Tesla.
Bizsergetően praktikus mindezt egyetlen sablon figurával azonosítani: 30-45 közötti férfi, simlis vállalkozó politikus szomszédsággal, akinek a civilizációs kötelmek és a KRESZ hatálya is csak a Cartier napszemüvegéig tart, a lencséje szűri ezeket az izéket. De nem csak ezek húznak el ott a külső sávban, és nyilván nem csak német prémiumokban. A tahóság márkafüggetlen. De akárki akármivel savanyítja is a közlekedési bográcsgulyást, megoldás igazán nincs rá, a rendőrség sem tud ott lenni minden egyes dugóban, kénytelen mindenki megenni. Lehet csendesen nyámmogni rajta vagy olasz módra gesztikulálni, de önbíráskodni a tudomány szerint sem tanácsos.
Margitkán a rajzolt szemöldök sem rezzen, beengedi az elé beeső lexusos fantomot, majd az úristen megbünteti, ha akarja. A priuszos srác eközben eldöntötte, hogy ő be nem enged senkit, zárja maga előtt a sort. Egy várakozó sor ismétlődő szekvenciákból álló struktúra, amelyből a közösség mindig azt védi leghevesebben, ahova be akarnak tolakodni. A közlekedés annyiban más a postánál vagy a balatoni lángosozónál, hogy a kollektíva elsőszámú érdeke az utakon nem az időspórolás, hanem a biztonság, így a betolakodó törvényszerűen meg fogja úszni. Az összezárásban mindig ott a koccanás lehetősége, egy ilyen tapló szar se ér meg egy csuklótörést, a dugó további dagasztásáért pedig ugyanannyi gyűlöletet érdemel egy izgága betmen, amennyit az off!olt kullancs. Szebben fogalmazva, a konfrontáció elkerülésével a sor megvédheti a rendszert a további eszkalációtól.
Műfaji követelmény a cikk végi csattanó, döntse el az olvasó, hogy lesz-e:
