Mindenki csak egy kicsit tesz hozzá - a motoros baleset tanulságai

A csúf és súlyos Hegyalja úti motoros baleset példáját hívom segítségül ahhoz, hogy kicsit megnézzük, mi van akkor, ha minden, alapvetően jó szándékú szereplő csak egy kicsit hibázik. Nem vagyok baleseti elemző, illetve természetesen a szereplőket sem ismerem, ezek csak azok a tanulságok, amiket fél-laikus külső szemmel levonhatunk, illetve amiket oktatóként a hasonló helyzetekről el tudok mondani a tanulóknak.

Az alaptézis az, hogy nagyon sok baleset elkerülhető. Persze senki sem akarja azt hazudni, hogy mindegyik: egyáltalán nem, vagy csak emberfeletti szerencsével védhető ki egy útra ugró szarvas, egy meglepetésszerűen buszmegállóba rongyoló őrült, egy piros lámpánál álló sorba rohanó másik őrült, illetve a hasonló, minden rációt és körültekintést nélkülöző szereplők, Rezesovák, M. Richárdok és egyéb derült égből érkező villámcsapások.

Csakhogy a balesetek egy jelentős része nem derült égből villámcsapás, hanem olyasmi, ahol az egyik fél hibázik, a másik fél pedig nem védi ki, illetve mindkét fél hibázik egy kicsit, a kettő pedig összeadódik egy nagyobbá. A főútra bármiféle körülnézést mellőzve kirobbanó autós, a piroson átrepülő, az úttestre tántorodó részeg gyalogos kivédése nagyon nehéz, és majdnem lehetetlen, de mennyi olyan helyzet van, amikor kis rutinnal a másik szabálytalanságát előre fel tudjuk mérni.

A néhány nappal ezelőtti Hegyalja úti történet sajnálatos klasszikusnak mondható: az alárendelt kereszteződésből érkező autó kihajtott a (nem tudjuk, mennyire) gyorsan érkező motoros elé, és valószínűleg nem tudott kellően felgyorsulni ahhoz, hogy a motoros ne csattanjon bele.

Ki a hibás? - tesszük fel a kérdést laikusként, amit persze majd a biztosító meg a bíróság eldönt. A motoros gyorsan jött, az autó pedig nem adott elsőbbséget. Ez idáig igaz. Csakhogy autóval ismerjük, hogy nagyjából milyen távolságban érkező jármű elé hajthatunk ki még baj nélkül, mennyire vagyunk képesek felgyorsulni utána. Ha a motoros mozgását nem ismerjük, nem számítunk rá, hogy általánosan előfordulhat, hogy gyorsabban jön és dinamikusabban mozog egy autónál, máris baj van. Motorosként ha csak annyit tudunk a szabály szerint, hogy elsőbbségünk van és kész, nem vesszük tekintetbe, hogy lehet, a másik onnan bizony ki fog jönni, mert nem méri fel a mi sebességünket, vagy esetleg nem is lát meg, ezért nem lassítunk egy kicsit a kereszteződés előtt annak ellenére, hogy elsőbbségünk van, akkor ez a két kisebb dolog összeadódik egy nagyon ronda ütközéssé.

Ez a főútvonalon érkező motoros és az elé hajtó autós sajnos gyakori és klasszikus példája annak, hogy a közlekedés nemcsak a szabályok pontos ismeretéből állna, hanem több lépéssel előre gondolkodásból, és a nem biztos, de megtörténhető dolgok felméréséből is.

Motorosként az ember a túlélés érdekében nagyon sok mindent megtanul, amit autóval nem szokott meg: sokkal könnyebben gyorsulunk mint egy autó, viszont kisebbek vagyunk, könnyen előfordulhat, hogy nem látnak meg, és az is, hogy a motorral kapcsolatban - joggal - gyakorlatlan autós autóként kezel minket, holott a nagy fékezés egy motoron sokkal veszélyesebb mutatvány, könnyen jár borulással az, ami az autónak csak egy kellemetlen csikorgás. Motorosként jobban tesszük, ha mindenhol résen vagyunk, folyamatos figyelemben, hiszen a legjobb szándékú autós is elfelejthet például tükörbe nézni, és a holttérben is sokkal könnyebben tűnünk el.

A tanítványaimmal gyakran esik szó a mind elterjedtebb motoros közlekedésről: például sávváltáskor igyekszünk nem pont eléjük kimenni, hanem a kiszámíthatóbban, hozzánk hasonlóbban mozgó másik autó, vagy pláne a nehezebben és lassabban gyorsuló nagytestű járművek elé.

De elvonatkoztatva a motoros esetektől mennyi, de mennyi olyan történetet ismerünk, amikor szabályt papíron csak az egyik szereplő szegett, azonban a másik láthatta volna előre azt, hogy mi fog itt történni, akár azt is, hogy a másik bizony szabálytalan, és az ő lélekjelenlétén múlik minden. Olyat pedig pláne, amikor mindketten megszegtek valamit, amiből az egyik önmagában nem eredményezett volna balesetet, a kettő összeadódása viszont már tuti bukás.

Tipikus eset például, hogy az elöl haladó nem indexel, hanem meglepetésszerűen fékez, mielőtt jobbra fordulna. Mögötte a másik, aki belecsattan, joggal kéri ki ezt magának, igaza van, de ha megvizsgáljuk az ő követési távolságát, bukkanhatnánk meglepetésre. Az egyik hülyeség még védhető lett volna, ha nem társul hozzá egy másik hülyeség. Vagy a szabálytalanul átsétáló gyalogos, akit elgázol a telefonját nyomkodó sofőr. Ki a hibás? Mindkettő. Ha az egyik csak nyomkodja a telefonját, még lehet, hogy szerencséje van, és pont nem történik semmi, a szintén szabálytalan gyalogost viszont már nem volt esélye észrevenni. A fent tárgyalt eset, amikor az egyik gyorshajt, a másik nem ad elsőbbséget valószínűleg hónapokig rágható a bíróságon, közlekedésjogászok bevonásával is, oktatóként, illetve hétköznapi sofőrként az a tanulság belőle, hogy a kettő összeadódása megint nagy bajt eredményezett.

Amikor számítunk mindenre, arra is, ami a papírforma szerint szabálytalan, azt hívjuk a régen tanult fogalom szerint defenzív vezetésnek. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a gyakorlott ember szeme mindenhol ott van, és arra is számít, amire nem kéne. Érzékeny egyensúly számításba venni: lehet, hogy valaki nem fogja megadni az elsőbbséget, mégsem durván lelassítani minden kereszteződésben. Úgy menni hegynek felfelé a szűk úton, hogy megmaradjon a lendület, de a kontroll is, hogy legyen esély lehúzódni, ha jönnek szembe. Látni a néggyel előttünk haladó Volánbusz indexét, és következtetni belőle három lépésre. Észrevenni, ki nem fogja megadni a jobbkezet, és ki az, aki csak kitolta az orrát, hogy belásson, de meg fog állni.

Nemrégiben komolyan összevitatkoztam egy ismerősömmel, aki mellett a Hungária körúton ültem az anyósülésen. A középső sávon mentünk, amikor a szemem jobb sarkából megláttam egy kereszteződésbe irdatlan lendülettel érkező autót. A jobb oldali sávban haladó is megláthatta, mert jó erővel rántotta mellénk a kormányt, aminek a vége jó nagy fékcsikorgás és káromkodás lett.

- Na de ugye, most aztán egyértelmű volt, hogy én itt nem tehettem semmiről, ugye?! - szegezte nekem szinte diadalmasan az ismerősöm. Tudtam, hogy komoly népharagot váltok ki, de megkockáztattam a választ: nem volt egyértelmű. - Már mégis miért nem?! Tök szabályosan haladtam, honnan kellett volna tudnom, hogy az a hülye kijön onnan, a másik meg elrántja a kormányt? Mit tudtam volna csinálni mégis? Mi közöm az egészhez?

Az ismerősömnek papíron igaza volt: semmilyen szinten nem őt hozták volna ki hibásnak az esetleges balesetben. Azonban nem igaz, hogy nem lehetett előre látni a szabálytalanság bekövetkeztét a megelőző pillanatban, mert az anyósülésről is sejteni lehetett, hogy itt bizony nem fognak megállni, ez érinteni fogja a főút jobb sávjában szabályosan közlekedőt is, ezáltal minket is, akik mellette vagyunk a középső sávban. Szabályosak voltunk? Teljesen. Tehettünk volna bármiről? Elvileg nem, gyakorlatilag, ha az ember szeme mindenhol van, akkor ezt is meglátja, megsejti a szeme sarkából, és lelassít vagy sávot vált, mielőtt az oldalán lévő elrántaná a kormányt.

Lehet ezt szabályozni? Nem lehet, de tudjuk, hogy ilyen az élet, és ha megszokjuk, hogy odafigyelünk a "valami készül" és a "sejthető" helyzetekre, az út szélén bicikliző kisgyerekre, a részeg társaságra, az önmagában nem veszélyes, de lehet, hogy mindjárt az lesz helyzetekre is, akkor mondhatjuk, hogy tényleg biztonságos mellettünk ülni.

Sok a hülye, tudjuk, igen, de önmagában ez unalmas közhely, amivel nem megyünk semmire. Jó lesz, ha majd ráírhatják a sírunkra, hogy igazunk volt. A tanulóknak sokszor elmondom: a sok hülye egy dolog, de neked látni kell őket, és tudni azt is, hogyan reagálj a hülyeségre. Nem az a feladat, hogy ilyenkor elmondjuk, mindenki mennyire gáz, hanem hogy jól reagáljunk a meglepetésre is, illetve valójában ne érjen meglepetésként szinte semmi. Addig mi se vagyunk sokkal kevésbé hülyék.