A Kassa Rally egyik gyorsaságiján kaviccsal szórtak meg egy kanyart a nézők, egy versenyautó ki is csúszott, a navigátort kórházba szállították. Ahogyan a helyszíni beszámolókból kiderült, az érintett kanyarban többségében magyarok álltak, köztük néhányan vödörrel, amiből aztán a sódert az útra dobálták. Így viszi a hírünket egy maroknyi degenerált a nagyvilágban.
Az esetről DuEn Rally oldala számolt be, hozzátéve azt is, hogy a jó érzésű raliszurkolók szégyellik magukat az ilyen elmeroggyantak helyett is. Valamint hogy a rendelkezésre álló fotók és videók alapján sikerült beazonosítani a randalírozókat, akik egy magyar rendszámú autóban ültek. A szlovák rendőrök őrizetbe is vették őket, közveszélyokozás miatt akár 3-10 évet is kaphatnak.
Eddig a hír, amitől felmerült bennem egy igen egyszerű kérdés: miért?
Miért csinál ilyet bárki, miért szórja meg a kanyarokat? Onnantól kezdve, hogy ezt megcsinálja, nem szurkoló, hanem katasztrófaturista. Aki nem azért megy oda, hogy lásson egy jó versenyt, hanem azért, hogy lássa kicsúszni, elesni a versenyautókat, lásson autókat törni. Aztán rohan „segíteni”, persze telefonnal a kezében, hogy videó is legyen róla, mekkora faszagyerek. Vagy simán csak azt veszi fel egy „Aztakurvaaaaa!” felkiáltás mellett, hogy valaki beborul a fák közé.
Miért teszi tönkre a versenyt? Mert azzal, hogy ezt megcsinálja, alapjaiban vágja gajra az egészet, onnantól nem a sportról szól semmi. Mert belenyúl az eredménybe is: a páros előtte felírta valahogy azt a pályát, majd valami teljesen mást kapnak, akkora tempónál, annyira hirtelen erre sokszor lehetetlen reagálni. És lehet, hogy van mögöttük egy bitang jó nap, ahol tempóból agyonverték a mezőnyt, de nem arathatják le a munka gyümölcsét, mert egy csoport idióta miatt kiesnek.
Miért nem gondol arra, hogy abban az autóban emberek ülnek, akiket otthon hazavárnak. Gyermekek, feleségek, szülők, testvérek. Mert oké, persze, az autósport veszélyes. De veszélyes az épp eléggé magától is, tudják a srácok, ezt vállalják. De nem azt, hogy valami kretén kimegy egy vödörrel, és a jól autózható aszfaltot egy pillanat alatt olyanná teszi, hogy ennyi erővel tükörjégen is roncsderbizhetnénk. És törődik-e vajon azzal, hogy a bukócső sem védi meg a pilótát és a navigátort mindentől? Költői a kérdés, nyilván nem érdekli, hogy elég egy fát, egy korlátot, egy bármit rossz szögben elkapni, és máris nagyon nagy a baj.
Miért nem gondolkodik el azon, hogy mekkora kárt okoz? Mert még ha nem is sérül meg senki, azt az autót valaki pénzből építette. Mocskosul sok pénzből a legtöbb esetben, mert mire elkészül egy egészséges bódé, bele a csövezés, alá a fékrendszer és a futómű, meg a motor, és még a többi sallangról nem is beszéltünk, ami egyáltalán az elrajtoláshoz kell, nemhogy az eredményekhez, na, addigra ez sok-sok millióban benne van. Vajon ezek a tahók is beszállnak aztán a helyreállításba? Na ugye!
Mit éreznek ilyenkor ezek az emberek? Mit éreznek akkor, amikor jön valaki lendületből, és ahol tízből tízszer elfordulna, ott kettőt bukfencezik csak azért, mert valaki felszórta a pályát? Vajon elégedettség tölti el őket? Vidáman csettintenek, hogy ez igen, ezért jöttünk, ezt akartuk látni? Mert akkor az marha nagy baj. Akkor ők nem a sportot, nem az autósportot, nem a ralit szeretik, hanem a káoszt, a balesetet, a bajt. A sérülést és a tragédiát. De hogy néznek bele utána otthon a szeretteik szemébe? Ja, és ha nem is lesz nagy baj, az vajon érdeke az igazi szurkolónak, hogy a mentés idejére leállítsák a versenyt, kivegyék a szakaszt etapra, vagy félbeszakítsák? Hát nem.
Minek járnak ők egyáltalán oda? És hogyan lehetne kiszűrni őket, hogyan vetheti ki magából az ilyen tulkokat a normális autó- és ralirajongók tábora? Mert rájuk nincs szükség a pályák szélén, az teljesen biztos. Az, hogy magukat lejáratják, egy dolog csupán, és az sem hat meg túlzottan, ha kapnának egy igazán vaskos, méltó büntetést – attól tartok, nem fognak olyat, ami tényleg elrettentő lenne. Az már egy fokkal nagyobb baj, hogy ezzel egy országot, egy népet is beskatulyáznak, mert amúgy nem ez volt már az első hasonló eset. De a legnagyobb tényleg az, hogy emiatt embereknek eshet baja. És azt már nem lehet visszafordítani.
Na, ezen kéne elgondolkodni, mielőtt elindulunk egy-egy versenyre. Mielőtt megfogjuk azt a vödröt, tele kaviccsal – illetve, fogjuk egy büdös fenét, mert a legkisebb közösséget sem akarom vállalni azokkal, akik ilyet csinálnak, és ebben lelik örömüket. Az autósport nem erről szól, de legalábbis nem erről kellene, hogy szóljon. Biztos mindig voltak kirívó esetek, de nézzünk vissza pár évtizedet – ha nem megy, ajánlom az Autóversenyzők c. filmet –, és szálljunk magunkba. Mert az igazi autóverseny az, amikor a versenyző megy, ahogy tőle telik, a szurkoló a pálya szélén buzdítja, a gyorsokon kívül meg megy a cimbizés, a segítség egymásnak.
És mielőtt a rendezőkre mutogatnánk: ennek fejben kell rendeződni, az egyes nézők, szurkolók részéről kell átkattannia annak, hogy ilyet egyszerűen nem csinálunk. Mert képtelenség minden bokorba, minden 50-100 méterre sportbírót állítani. Erről kizárólag az tehet, aki ezt ténylegesen elköveti.
Címlapkép: Rally komisia SAMŠ - info
