Beszélnünk kell a követési távolságról. Nemcsak azért, mert megannyi baleset születik ennek a néha nehezen meghatározható dolognak a megsértéséből, hanem azért is, mert anélkül befolyásolja a vezetési közbeni idegállapotunkat, hogy észrevennénk.
Mindenki tanulta annak idején a követési távolság szabályát, a Kresz szerint ez egy meglehetősen egyszerű és lényegre törő mondat: "Járművel másik járművet csak olyan távolságban szabad követni, amely elegendő ahhoz, hogy az elöl haladó jármű mögött - ennek hirtelen fékezése esetében is - meg lehessen állni.”
Tulajdonképpen egyszerű, de mégsem olyan egyszerű, a megértéséhez ismerni kell a fékút és a féktávolság fogalmát. Anélkül, hogy nyakig merülnénk a dologba: a teljes féktávolság a reakcióidőnk (ez normál esetben nagyjából egy másodperc, ami alatt szinte csak felfogtuk a helyzetet) alatt megtett útból, illetve a fékútból adódik össze. A fékút az a távolság, amit a fékezés megkezdésétől a teljes megállásig teszünk meg.
Ha 50 km/h-val megyünk, akkor a teljes féktávolság nagyon durván 35-40 méter, ez persze rengeteg mindentől függ. Ebből a (nagyjából) egy másodpercnyi reakcióidő alatt megtett út 14 méter. Ha pedig 130 km/h a sebességünk, mert a játék kedvéért most tegyük fel, hogy mind ennyivel megyünk az autópályán, akkor az egy másodperces reakcióidő alatt, tehát azelőtt, hogy bármit is megnyomnánk, már 36 métert haladtunk, és még csak ezután jön a fékút. Ami persze pláne soktényezős, de az az egy biztos, hogy minél gyorsabban megyünk, értelemszerűen annál hosszabb. Meg minél vizesebb az út, meg minél gyatrább állapotban van a gumink, meg minél többet telefonozunk menet közben, mert persze ezek csak még tovább növelik az amúgy sem rövid féktávot.
Erre mindenki rálegyinthet: alap Kresz, elemi autós fizika, ugyan már, haladjunk. Haladunk is. Egymás seggében.
Ami csak azért meglepő, mert az alap Kresz, és az elemi autós fizika elméletileg mindenkinek megvan, ám míg az előbbi leszavazható és megváltoztatható, az utóbbi a tudomány jelen állása szerint állandó. Persze az alap Kresz mindezen fizika ellenére nem tartalmaz semmi konkrétumot a követési távolságról, de hát ez nehéz is lenne, mivel a dolog nem pontosan számítható, ha mozgásban vagyunk, úgyhogy sok értelme nem is lenne konkrétumot mondani.
Ajánlások azonban léteznek, ezek is viszonylag közismertek: gyakran elhangzik például az úgynevezett két másodperces szabály. Ez röviden azt jelenti, hogy ha az előttünk haladó autó odaér valamilyen tereptárgyhoz, akkor az a biztonságos, ha mi minimum két másodperc múlva érünk el ugyanoda. A két másodperc ugyebár az átlagos(nál kicsivel gyengébb) reakcióidő kétszerese, így már bőven van időnk reagálni az előttünk haladó fékezésére totális pánik nélkül. De azért a három másodperc sem lenne baj, sőt.
A tanítványaimnak szoktam olyan ocsmányságokat mondani, hogy vannak dolgok, amiket majd néha biztosan megszegnek, ha már nem mellettem ülnek, mondjuk el tudom képzelni, hogy ne adja az ég, akár ötvenhárommal is mennek a városban.
Viszont van valami, amit szeretném, ha szentségként kezelnének, és ez lenne a biztonságos követési távolság. Szociológiai érdekességként szoktam továbbá mutogatni az autópálya belső sávjában néhány méterre egymásra torlódó vezetőket is: nézd azt a sok hülyét, na ez az, amikor az ember (és döbbenetesen sok ember) nem hajlandó tudomást venni az elemi fizikáról, mert hátha majd akkor jobban haladunk.
Hihetetlenül utálok egyébként másokra mutogatni, nyavalyogni, "sajnos manapság" kezdetű mondatokat mondani, kollektíve hülyének titulálni embertársaimat, és egyáltalán mindenféle közhelyet puffogtatni.
De egy ennyire fontos dolog tömeges leszarását elképesztőnek találom. Már csak azért is, mert amennyi hír érkezik büntetőfékezésekről (valószínűleg nem annyira gyakori, mint amennyire köztudatban van, de azért látni), miért nem félünk, hogy az előttünk haladó esetleg ezt az elborult ötletet fogja megszülni, ha százharminccal öt méterrel mögötte megyünk? És ha tényleg megtörténik, akkor mit csinálunk majd? És ha nem akar amúgy büntetőfékezni, csak egy pillanatra nem tökéletesen reagál a kanyarra, vagy hirtelen visít egyet a gyereke a hátsó ülésen, vagy beleáll a fogfájás az arcába? Vagy ha országúton követünk pár méterre egy kamiont, anélkül, hogy bármiféle fogalmunk lehetne arról, hogy mi történik előtte?
Hogy lehetséges, hogy ennyi emberben nincs ennyi elemi félelemérzet? Persze, akadnak pillanatnyi kivételek, épp előzni akarunk, vagy kicsit túl közel bejön valaki elénk, de ezek néhány másodperc alatt orvosolható dolgok.
Ismerjük a régi vitát arról is, hogy vajon kinek van igaza, a belső sávon szabályos sebességgel előzőnek, vagy a mögötte százötvennel érkező villogónak. Ez egy olyan paradoxon, amikor valójában mindkét fél szabályt sért, az egyik gyorshajtással, a másik a gyorsabban haladó feltartásával, és érthető az idegessége annak, akit feltartanak. De ha már így esett, és már ott van előttünk a másik, aki lassabban előz, akkor már ez van. Akkor már semmit nem fogunk elérni a seggébe torlódással az életveszélyen kívül. Plusz öröm, ha az illető kamionsort előz. Ilyenkor már aztán tényleg teljesen fölösleges a nyakába menni és villogni, ha úgysem tud elmenni az útból, csak jól beletesszük az ideget a másikba is, aki ettől nagyobb eséllyel fog hibázni is.
Nyilván hőbörög az ember magában (én mondjuk utoljára tegnapelőtt) azon az abszurd helyzeten, amikor egy kamion kiválik a sorból, és kilencvenkettővel előzi a sor többi, nyolcvankilenccel haladó tagját. Mert hát tényleg minek. De ettől még... mi is fog történni? Pont semmi, szomorú az élet, majd három percig kilencvennel fogunk haladni. Tényleg megéri ezért teljesen figyelmen kívül hagyni a természet összes törvényét, és dühöngve haladni a biztonságos távolságot nagyjából hatodára csökkentve? És akkor eddig még csak a balesetveszélyről volt szó.
A balesetekről való papolás a legtöbbször alig hatásos, egyik fülünkön ki, a másikon be, és tanulunk a saját kárunkon, ha túléljük. De van a követési távolság állandó (akár városban, akár autópályán történő) megsértésével olyan hétköznapi baj is, amiben nem jön a mentő, és nem törnek az autók, ez pedig a folyamatosan pattanásig feszült idegállapot, az az állandó harckészültség, amiben az ember ilyenkor saját magát tartja. Utasként és sofőrként is egyszerűen eszméletlenül idegesítő az az állandó borotvaélen táncolás, amitől az egész autózás egy dzsungelharccá változik, és izzadt anyázásban telik a telekre eljutás, a bevásárlás, a munkába járás, meg a többi hétköznapi közlekedési helyzet.
Az ember észrevétlenül saját magát hozza olyan helyzetbe, hogy az előtte haladó minden mozdulatára azonnal kelljen reagálni, semmi idő ne legyen felmérni a helyzetet, és ettől egészen észrevétlenül változik az autózás közbeni hangulat egy parlamenti üléshez, vagy esetleg egy komplett idegklinikához hasonlatossá. Pedig ennek az egésznek az elkerülése egyáltalán nem mindig a többieken múlik, meg azon a hülyén ott előttünk, meg mellettünk, meg a köcsög audison, meg a hülye kamionoson, hanem saját magunkon. Utasként is mérhetetlenül kellemetlen olyan sofőr mellett ülni, akivel egész úton nem lehet két értelmes szót váltani más dolgokról, mert folyamatosan haladunk az előttünk menő nyakában, amitől aztán jönnek a hirtelen fékezések, és persze az állandó anyázás és a forgalom folyamatos kommentálása, az egyenetlen tempó, és főleg: a kellemetlen meglepetések tömegei.
Lehet, hogy radikális azt mondani, hogy mindez elkerülhető, és nem is állítom, hogy ha betartjuk a sebességünkhöz mérten nagyjából okés követési távolságot, akkor onnantól kezdve nem érhet semmilyen meglepetés, és a városi vezetés egy csapásra napfényes kéjhajókázássá válik. De az biztos, hogy az állandó épp-csak-hogy megúszással járó folyamatosan pattanásig feszült idegállapotot el lehet kerülni. Hovatovább még több energiánk marad a valódi veszélyhelyzetek elhárítására, ha nem arra megy el észrevétlenül, hogy saját magunkat tartjuk örökös veszélyközeli helyzetben, amit már úgy megszoktunk, hogy fel sem tűnik. Annyival kellemesebben is el lehet tölteni ezt az időt.
