Hogyan bukunk az adócsökkentésen?

Ráadásul némi agymunkával összeszedhetünk még néhány további tételt, ilyen például az autóvásárlás, ami szabadon választott ugyan, de a végtelenségig nem halogatható. Ha Átlag úr józan eszén felülkerekedik a féktelen kalandvágy, és elhatározza, hogy most vesz új autót, méghozzá az Ignisnél egy kicsit tágasabb családi modellt, mondjuk egy Opel Astrát, nos, akkor ez az aktus július 1-jétől kezdve az áfaemelés miatt kábé százezer forinttal többe fáj neki, mert nem valószínű, hogy az anyagilag kivérzett kereskedők lenyelik a különbséget.

De szívni fog az üzemanyagár-emelkedés miatt mindenki, kivéve a gazdagokat, akik magasról tesznek tíz-húsz forintnyi különbségekre. Szívni fog anyukája is, a hetvenkét éves Éva néni, aki csak akkor mozdul ki a lakásából, ha a sarki közértbe tipeg vásárolni. A boltban szomorúan tapasztalja, hogy megint drágább lett minden, és nemcsak a közvetlen áfaemelés miatt, hanem azért is, mert drágult a fuvarozás, a világítás, satöbbi. Évi néni újból megfontolja, hogy mégiscsak át kéne térni a kutyakajára, de drágult az is, a macska vinné el.

Ha ebben a döntő pillanatban megjelenne mellette egy kormány által teleportált közgazdász, és elmagyarázná neki, hogy tulajdonképpen az ő érdekében lett drágább minden, hogy a bevételből finanszírozni tudják a kisnyugdíját, Éva néni kifulladásig ütlegelné a cekkerrel. Most vették el tőle a 13. havit, amiből sok-sok parizert vehetett volna, úgyhogy húzzon a közgazdász oda, ahonnan küldték. Amiből, ha én politikus lennék (dehogy lennék), azt a tanulságot vonnám le, hogy nem érdemes ész nélkül osztogatni, mert amikor az osztogatásnak vége, az emberek nem azt mondják: de jó, hogy kaptunk eddig is, hanem besértődnek és felháborodnak, és komoly attakokra képesek a cséphadaró módjára pörgetett, természetbarát műanyagból készített bevásárlószatyorral.

Nem új keletű játék az autóskopasztás egyébként, elég régóta folyik. Soroljam? Csak két olyan húzást emelnék ki, ami mindenkinek a begyében van, ráadásul nem is csereszabatos az Európai Uniós szabályozással, aminek, ugyebár, illene érvényesülnie itthon is.

Az egyik fájdalmas tétel a regisztrációs adó, ami csúnyán megdobja az első forgalomba helyezésű új vagy használt autók árát – némely kategóriában az összeg kimeríti a pimasz lehúzás fogalmát. Amikor az emberek tömegesen keresnek és találnak alternatív megoldásokat (lásd: szlovák rendszám, autó lízingelése külföldről), a kormány válasza nem az, hogy változtat a nyilvánvalóan nem éppen emberbarát szabályozáson, hanem a vámhatósággal meg az APEH-hel fenyegeti az ő polgárait.

A másik a mopedautók ügye. A nyomi kis szerkezetek, amik a településeken belüli közlekedésben, de vidéken a települések között is ügyesen kiváltják a robogókat, EU-szerte segédmotornak minősülnek. Kivéve persze Magyarországon, mert egy segédmotort tizedannyira sem lehet megsarcolni, mint egy autót.

Visszatérve még az üzemanyag árára: elő lehet kapni azt az érvet, hogy a legtöbb európai országban hasonló módon élnek (vissza) az államok a hatáskörük alá vont jövedéki termékek adóztatásával. Oké, erre csak annyit mondok, hogy ezt meg is tehetik olyan országokban, ahol ötször-tízszer annyit keresnek, mint a magyar Átlagember. Aki mellesleg még szerencsés helyzetben van sok polgártársunkhoz képest: egyelőre van munkája, a minimálbérnél két és félszer többet keres, és a felesége is dolgozik, együtt csak elboldogulnak valahogy.

A végére jó lenne valami csattanó, de csak egy vicc jutott az eszembe, igaz, legalább közlekedési témájú. A magyar bakter dupla műszakokat vállal, hogy valahogy megéljen. Az egyik este elalszik a fáradtságtól a sínek között, és a gyorsvonat levágja mind a két lábát. Emberünk felriad a fájdalomtól, és a vonat után kiált: Hé! Hát a farkam nem kéne?