Jó ideje annak, hogy panaszt emelhettünk az autók megkülönböztethetetlensége (tessék, sikerült leírnom) miatt. Talán a kilencvenes évek elején, amikor mindenki guruló tojásokat gyártott. De most újra az uniformizálás csapdájába sétálnak a gyártók.
Ha valaki eleget foglalkozik autókkal, előbb vagy utóbb belátja, hogy a hatvanas években gyártották a legemlékezetesebb kocsikat. Voltak persze érdekes típusok a harmincas, az ötvenes, meg a nyolcvanas években is, de a nagy gyártók jó ideje a negyven évvel ezelőtti formákhoz nyúlnak vissza, amikor retrós elemek után kutatnak. Mert azok a formák ma is működnek.
A hetvenes évek közepétől minden autó szögletes lett, talán azért, mert megbukott a virágos hippimozgalom, bár lehet, hogy csak a fénykorát élő LEGO hatott ki mindenre. Figyeljék csak meg a második szériás Ford Escortot, a Fiat Ritmót, az első és a második VW Golfot, a Volvo 240-est és a 760-ast, a nyolcvanas évek elejéről származó Opel Kadett D-t és az Ascona B-t, a Citroen Visát és a BX-et, vagy akár az Alfa Romeo 75-öst. Derékszögben találkozó, egyenes vonalak, lapos felületek, itt-ott kicsit megtrükközve egy kis döntögetéssel, töréssel. Annyi vonalzó kopott akkoriban a vezető tervezőstúdiókban, hogy a Rotring simán magasba emelkedett a burjánzó igények hullámán.
Szerencsére a mérnököknek eszébe jutott, hogy a golyó áramvonalasabb a kockánál, mellesleg pedig az élesen megtört fémlemez az hajlításoknál gyorsan rozsdásodni kezd. A korszak kocsijainak siralmas korróziós hajlamát látva (hiszen autók soha nem rohadtak olyan intenzíven, mint abban a bő évtizedben) elvetették a simára vasalt karosszériákat.
Aztán ősi emberi szokás szerint átestek a ló túlsó oldalára. Minden kerekded, ovoid, tojásdad, sőt labdadad lett. Mazda 121, Hyundai Lantra, Mitsubishi Carisma, Ford Ka, Fiat Punto I-es, Kia Sephia, de még az akkori 5-ös BMW is - olybá tűntek, mintha folyós plasztilinből formázták volna őket. A különbség csak annyi volt közöttük, hogy a kisebb, olcsóbb autókat a súlytalanság állapotában, a nagyobbakat, sportosabbakat pedig a Jupiter gravitációs mezejében tervezték. De egyetlen markáns formai elem, megjegyezhető ripli nem akadt a karosszériákon. Azaz dehogynem. Például a Fiat Coupén azok a kis ferde vonalak a kerekek fölött - bár ne lettek volna ott. Ne nyissunk vitát, ízlésbeli dolog, kinek, milyen forma tetszik, léteztek akkor is abszolút szépségű autók - például a Mazda Xedos 6. De tény, hogy autóink csak valamikor a kilencvenes évek vége felé öltöttek újra határozott, megjegyezhető alakot.
Egyik úttörője volt ennek a mozgalomnak a napokban használttesztünkben is bemutatott Mitsubishi Galant, amely sem műszaki, sem kényelmi vonalon nem hozott sokat, de merész, határozott formája miatt mégis meglehetős siker lett. Akkoriban európaibbnak tűnt az európaiaknál. Aztán a Ford dobta be a New Edge Designt, amely a Focusnál már tényleg különlegesnek látszott. Utána lassan mindenki megtért. A BMW lement Bangle-be, jöttek a régi kocsik paródiái, a Beetle, a PT Cruiser, a Mini, vagány éleket növesztettek a Mazdák, a Volvók pedig megvállasodtak a Peter Horbury-féle kokszkúrán.
Szerintem az autós formatervezés sokadik aranykora volt ez (talán a negyedik?), majd húsz-harminc év múlva látjuk, hogy igaz-e ez a megállapítás. De mostanában mintha széthasadtak volna azok a jó kis vitorlák a designer-viharban, hiába jó a szél, a haladás megállt. Újra az egyformásodás réme lengi be az iparágat. Méghozzá most éppen azok ássák a kreativitás sírját, akik korábban újat alkottak. Kötelező megjegyzés: tisztelet a kivételnek.
Manapság minden az arculatról szól, fitnesz- és szoliképes irodista stílusban úgy is hívják ezt a dolgot: imidzs, imázs, még imágót is hallottam. Amelyik gyártónak nincs, az mostanában gőzerővel kalapálgat magának (japánok, koreaiak, de még az Opel, a Ford, a Fiat, a Skoda és a VW is ebbe a kategóriába esik), és ha sikerül koherens stílust kialakítania, azt minden modelljére ráhúzza. Tökéletesen illik ide a régi pesti vicc:
Halotta, hogy önborotva-készülékeket állítottak üzembe a Körúton? Ne mondja! De hiszen minden embernek más és más a fejformája! Csak előtte_
A Seat például az egyik legborzalmasabban egyformásodó autómárka napjainkban. Walter da Silva valamikor az ezredfordulón megrajzolt két lendületes oldalvonalat, firkantott egy vagány orrot, azóta pedig a minden spanyol autóra rákalapálják ugyanazt a nyomóformát. Én már meg sem próbálom megkülönböztetni őket.
Nem sokkal jobbak azok a márkák sem, amelyek ugyan képesek előtúrni valami emlékezetes elemet a múltjukból, de nem is olyan régen még nagy ívben letojták ezt az arculatnak nevezett izét, és pénzsóvárságukban a divat után mentek. Ezek a gyártók mostanában hangosan bizonygatják, mennyire mélyek is a gyökereik (Cadillac, Chrysler, Lancia, Maserati), milyen régi is az a formai elem, ami összeköti a modelleket. Ám a szemük rángatózásából lemérhető: tudják, hogy blöffölnek.
De a friss arculatkeresők kedvesen bénák, az utóbbi kategóriába sorolandó bűntudatosok és gerinctelenek pedig legalább emberiek; nem is lehet igazán haragudni rájuk. Ha jön egy újabb divathullám, számíthatunk arra, hogy valamennyien azonnal utánaerednek. Viszont addig sem zavarják az életünket harsogó önbizalmukkal.
Sajnos éppen azok között fordulnak elő az autós formákat a dögunalom és a megkülönböztethetetlenség irányába vivő elemek, akik eddig a legkövetkezetesebben ragaszkodtak a hagyományaikhoz. Milyen távolságból tudja a kedves olvasó megkülönböztetni egymástól az S40-es, S60-as és S80-as Volvókat? Még nehezebb feladvány következik: a régi S80-ast a mostanitól? Az új C30-as igazán egyedi, nagyon szép autó, nem vitatom. De guggoljanak csak le elé, nézzék teljesen szemből - mivel néznek farkasszemet? Egy S40-essel. Vagy V70-essel, alapvetően mindegy.
És láttak-e már új Jaguar XJ-t a forgalomban? Valószínűleg igen, csak azt hitték róla, hogy az a régi. A forradalmi, alukarosszériás, hipermodern mostani verzió és a negyvenéves múltra visszatekintő korábbi megkülönböztetésére a legjobb eszköz a belső zsebben hordott colstok - az új ugyanis sokkal nagyobb. Megsúgom - messziről én a kicsi X-Type-ot és a nagy XJ-t is simán összekeverem.
Jó német szokás szerint az Audi meg a generálzósze receptjéhez nyúl minden újabb autójánál - az A3-ast, A4-est, A6-ost, meg ezek mindenféle alfaját bizonyos szögekből alig lehet megkülönböztetni egymástól. Még jó, hogy van Q7, meg R8 is, ezek mutatják, hogyan lehet a bevált elemeket úgy alkalmazni, hogy az autók azért markánsan eltérőek maradjanak.
Chris Bangle BMW-iről pedig inkább nem nyitok topicot - ezek tényleg eléggé eltérnek egymástól, mégis látni bennük valami közöset. Kár, hogy az a bizonyos, közös dolog nem formai elem, hanem valami antiautós dac szublimális megnyilvánulása minden elemben. Emiatt meg egy bármilyen korábbi nagyobbacska BMW vagányabb a mostaniaknál (Z4 Coupé, M6 - bocs' az általánosításért), tehát az irány nem okvetlenül szerencsés. Hál'istennek a BMW-nek nem ártanak ezek az őskonzervatív nézetek, az amerikaiak például egyenesen zabálják a Bangle-designt. Hiába, a világ a szőrtelen férfi mellkasok és a borotvált kukik irányába halad, az USA-ban meg gyorsan felkarolják az új trendeket.
A gömbölyödő A-, a tehenesedő B-, valamint a kissé mongolidiotizmusban szenvedő S-osztállyal a Mercedes is elindult ebben a hormonzavaros, klimaxos irányban, de az új C-vel, úgy tűnik, mégis visszatalált a helyes útra. Íme egy vagány, messziről felismerhető, egyik másikhoz sem hasonlító Mercedes. Ez legalább egy jó darab. Meg azért az SLR sem rossz.
De az olaszok is elmehetnek az édes, jó anyukájukba. Elismerem, hogy formatervezésből a doktorit az Alfa Romeónál érdemes letenni manapság, de ez a 159/Brera/Spider-féle egyenorr-sematizmus, amit újfent elővezettek, szomorúan lehangoló. Legalább eggyel kevesebb lámpája lenne annak a szerencsétlen 159-esnek, vagy tettek volna egy kötényt a Brerára. Így viszont állandóan a seggeket kell sasolni ahhoz, hogy tudjuk, melyik melyik.
Tudják mit? Nem vagyok valami nagy franciaautó-fan, de mostanában egyre jobban tetszik a formájuk. Ezek a sajtrohasztásban profi, raccsolós soviniszták még mindig tudnak valamit. Nézzék csak meg a Citroenek újkori arculatát - a C1-től a Picassón át a C6-ig mind felfűzhető egyetlen szálra, és nem kell ahhoz autószpotternek lenni, hogy meg tudjuk őket különböztetni egymástól. Néhány egyszerű, következetes elem erősen eltérő autókra rábiggyesztve - működik. Aztán a Renault-k is: ott van a vasaló-Mégane (3/5 ajtós), meg az elegáns Mégane (a szedán), meg a nagy doboz Mégane (Scénic), mind jó, mind más. Meg a markáns arcú Clio is megér egy szót, a drabális eleganciájú, kicsit visszataszító, de mégis érdekes Vel Satis, és az örökzöld Laguna is észrevehető. És mind rönó.
Csak a Peugeot esik az Audi hibájába - lassan minden autóján tetten érhető az előre megfontolt, erőszakos arcráhúzás. Annál is zavaróbb ez, mert amíg az Audinak még viszonylag elfogadott és egyedi az arculata, addig a Peugeot a tátott szájas Ferrari 612 Scaglietti maszkját koppintja, ami egyébként nem is néz ki jól így, az első tengely elé fél méterrel belógatva.
Szerencsére a Fiat mostanában menti a latinok becsületét: a Grande Punto után most a Bravo is harmonikus, emlékezetes formatervnek tűnik. Aggodalmaim azért vannak. Utóbbit például nem láttam még élőben. Már most félek, hogy nem tudom majd megkülönböztetni az új Puntótól_
