A leglátványosabb változás az autógyártás modern évtizedeiben az irracionális romantika kihalása. A zsigerekre ható népautók javarészt kivesztek, így múltak ki a világból a kicsi, könnyű, kemény, kényelmetlen, kegyetlen és olcsó sportautók.
Amerika sosem ismerte ezt a műfajt, mert nem viselte meg eléggé a második világháború. Európa ismerte, mert térden volt a gazdaság, drága volt a nyersanyag. Japán is ismerte. Az inas sportosság gyökerei a háború utáni éhkoppban, és a 70-es évek olajválságában keresendők.
A Honda 1964-ben bemutatott egy S600 nevű sportautót. Apró roadster. 0,6 liter, ebből 57 lóerő(!), hozzá 575 kilónyi súly. Ma az S2000-et árulja. Két liter, 240 lóerő. És hozzá 1270 kg. A két autó ugyanarra van, ugyanolyan embereknek. Negyven év elteltével 120 százalékkal több vasra, plusz hétszáz kilóra van szükségünk ahhoz, hogy egy nyitott autóban ugyanolyan jól érezzük magunkat.
1976-ban Európában a nép sportautója a Golf I GTI. 110 ló, 830 kg. Idén a GTI 200 lóerő és 1355 kiló. 63%-ot dagadt, 525 kilóval több anyag ad ugyanannyi élményt ugyanannyi utasnak.
Az autókat használó emberek ugyanebben a periódusban (a hatvanas évektől máig) nyugaton átlagosan 2,5 centivel lettek magasabbak és 11 kilóval nehezebbek. Az emberiség arányaiban hatod annyit hízott, mint a sportautói. Miféle marhaság ez? Hova tettük ezt a rengeteg atomot?
Miért nem forgat Morgan Spurlock egy Super Size Me-t a sportautókról, amikor ilyen felháborítóan, zsírtól tocsogóan kövér lett mind? Colin Chapman, a Lotus alapítója, az autótervezés egyik legnagyobb lángelméje megszállott súlyfaragó volt. Gordon Murray, a McLaren F1 tervezője ma is rendszeresen zokog a vezetési élményt megfojtó tohonyaság miatt az EVO magazin publicisztika rovatában.
A helyzet egyszerű: a súlyt nem lehet ellentételezni semmivel. Egy nehéz autó mindenképpen lassúbb és bénább lesz. Ha vele erősödik a motor, ugyanúgy fog gyorsulni. De a tehetetlen tömege lesodorja a kanyarívről. Ezért hatalmas kerekeket szerelünk rá, hogy nagyon tapadjon. Ettől még nehezebb lesz, és amikor mégis megcsúszunk, ennyivel nagyobb momentum dolgozik ellenünk. Hogy a nagy tömeget megállítsuk, hatalmas fékeket használunk. A nagy fék és a nagy kerék nehéz, ezért az autó rázni fog. Ha ellágyítjuk a futóművet, hogy ne rázzon, billegni fog. Mindenhogy rossz. A kövérség az intim érzékiség gyilkosa.
És mindezt miért? Miért vesszük tudomásul, hogy a technikai haladás elveszi tőlünk az élményt? Mert elpuhultunk. Klíma nélkül megbüdösödünk, ülésfűtés nélkül kristályosra fagy a végbélrózsánk, hangszigetelés nélkül kipállik a dobhártyánk, rádió nélkül halálra unjuk a feleségünk.
És mert nem akarunk meghalni többé. Legalábbis nem autóbalesetben. Az ENCAP töréstesztek bevezetése óta szinten minden generációváltás mázsányi nehezedést hozott. Nagy szilárdságú acélt akarunk mindenhova, az acélra habosított műanyagot, alá meg légzsákot. Perdület-, kormányszög- és oldalgyorsulás-szenzorokat, ABS-t, ESP-t.
Egyetlen gyászoló anyának sem vigasz, hogy a fia vigyorral a száján nyársalta fel magát a kettétört műszerfal csonkjára egy csodás hajtűkanyarban. Ezért a világ alighanem jó felé tart. De azért ilyenkor halottak napján hullajtsunk el pár véres könnycseppet a könnyű és olcsó sportautó sírja felett. Filigrán, kéjsóvár emléke szívünkben örökké él.
