Merre mentek, magyarok?

2008.05.27. 18:05
0 hozzászólás
A történelmi véletlenek miatt nem Magyarországon tanultam vezetni. Nem hinném, hogy túl nagy különbség lenne a két ország oktatási módszereiben, ennek ellenére mégis naponta találkozom olyan visszatérő különbségekkel, amelyek nem csak a szememet szúrják, hanem testi épségem is veszélyeztetik.

Értem én, az országban sok millió parafenomén lakik. Én vagyok a messziről jött értetlen, nem fogom az agyak finom hullámait. Mindenkinek világos, hogy ki merre tér és hova kanyarodik. Csak én nézek bambán, mintha mindenki másnak természetes lenne, hogy ki merre tart. Sajnálom, nem látok a közlekedők fejébe. Biztos, mert külföldi vagyok, és mert nem engem tanít a tévében Uri Geller. Én nem vagyok mentalista.

„amikor letérünk az útról, irányjelzőt használunk”

Lelkesen tekergettem a kormányt, amikor apám ölében utaztam valahol a barackosunk és a szántóföld között. Lehettem vagy hét éves, de nem felejtettem el édesapám szavait: „amikor letérünk az útról, irányjelzőt használunk”. Később, az „autóiskolában” kiegészítették a vékonyka kis tudást. Néhány óra vezetés után rutinná vált, természetes, hogy ujjam kinyújtva megbököm a kis karocskát: lássa más is, hogy mit tervezek.

Cáfoljon meg valaki, ha tévedek, de Magyarországon is ezt kell, hogy tanítsák. Így van? Akkor, kedves közlekedők, miért feledkeznek el olyan gyakran róla? Miért nincsenek tekintettel azokra, akik képtelenek a gondolatátvitelre? Tessék kinézni az ablakon, a világ nem önök körül forog. Amennyiben testi adottságaik mégis meglennének hozzá, szálljanak át inkább bicajra: legalább megtudják milyen kedves néhány autós.

Vagy segíteni a mögöttünk levőt, az smafu?

Értem én, a körforgalom eretnek gyűrűje csak az után került be mindennapjainkba, hogy a vezetőképes polgárok nagy része már letette vizsgáját. Viszont az ember tanulásra képes lény, ez emelt ki minket az evolúció iszapjából. Akkor meg, drága közlekedő barátaim: mi a francért nem képesek olyan sokan rátenni nyavalyás ujjukat az irányjelzőre, és elegánsan felbökni azt, ha elhagynák a körforgalmat? Vagy segíteni a mögöttünk levőt, az smafu? Figyelni arra, aki behajtana, és a várakozóra, aki éppen előnyt biztosít a benn haladónak? Ez már túl nagy feladat? Az utólagos módosítások nem elfogadhatóak?

Meghaladja sok ember értelmi szintjét az alapszabály is: először indexelni kell, aztán fékezni. Mennyit és milyen cifrát lehet káromkodni egy sofőr mögött, aki mint süket a csengőt, nyomja a féket, hogy hosszú lassítás után az irányjelzőhöz nyúljon. Addig mögötte megy a tanácstalanság: jobbra vagy balra megy? Előzzem, vagy belülről elmenjek mellette? Merre induljak, induljak egyáltalán? Belepasszíroznak-e az aszfaltba (minek után természetesen én leszek a hibás)?

kocsim-motorom orrát nem fúrom bele hátsójukba

Biztosan vannak olyanok, akik megbizonyosodnak a forgalom állásáról, és csak az után kezdik manőverüket. Őket biz’ Isten tisztelettel üdvözlöm. Akik még a kis narancssárga jelzőfényt is felvillantják, egyre inkább szeretni tudom. Mosolyogva gondolok rájuk, és biztonságban érzem magam: kocsim-motorom orrát nem fúrom bele hátsójukba. Kognitív képességeimet latba vetve rájövök, hogy bizony besorakoznának elém.

Szétszakadt orrnyergükbe sót szórnék...

Vannak olyanok, akik irányjelző nélkül furakodnak, és autójuk mérete miatt felszorítanak a korlátra. Az udvariasnak mondható lámpavillantásra a pirosnál felháborodva sértegetnek. Hogy? Tessék? A kurva anyámat? Ezeket a közlekedőnek álcázott véglényeket – márkafüggetlenül – kéjesen tudnám lefejelni. Szétszakadt orrnyergükbe sót szórnék: vakuljanak meg a fájdalomtól, és egy kutya vezesse őket – az legalább megjegyzi, amire tanítják. Sajnos pont így bántak velem ma is, mikor a gyűlölt fővárosi forgalmat próbáltam magam mögött hagyni. Kicsi a kocsi, nem érdemli meg az ember, hogy jelezzenek neki? A lámpánál meg fölényesen ugatnak, hisz hét számjegy volt a kocsi árcéduláján?

Ne sértődjön meg senki, sokan vannak olyanok, akik a szabályokat betartják, ezzel könnyítik meg maguk és mások tempós, biztonságos haladását. Mégis úgy tűnik, hogy napról napra többen vannak azok, akik képtelenek orrukból kihúzni ujjukat, vagy letenni telefonjukat, és szimplán csak jelezni: LE AKAROK TÉRNI!

Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?

Tegye meg a publikáció blogposztján !

Kedves magyarok, kedves parafenomének: gondoljanak az önöknél szerényebb képességűekre. Használják irányjelzőjüket, hisz nem mindenki lát a fejükbe – gondolataik, szándékuk kiváló közvetítője az autójuk sarkán levő narancsszínű fény.