Miért nincs Magyarországon autómúzeum?

Aztán azt mondtam neki, gyere, nézzük meg az autókat és a motorokat. Bár ne tettem volna.

Míg néhány évtizede a fő csarnokban is sok autó és motor állt, mára a vaskerekűek vették át itt az uralmat. A közúti járművek a bejárattól jobbra lévő, kisebb terembe szorultak vissza, bátran mondhatom, méltatlan körülmények közé.

Nemrégiben a Közlekedési Múzeumban jártam két és fél éves kisfiammal. Rég vártam már ezt a pillanatot, amikor először elhozhatom ide, mert az én gyerekkoromnak is felejthetetlen élményei közé tartoznak a városligeti épületben eltöltött órák. Egyébként felnőttként is visszajárok egy-két évente. Sok változás az utóbbi időben nincs, de szeretek körbekóvályogni a régi, olajszagú apparátusok és masinák közt. Aztán a végén megállni a boltnál, és végignézni az avíttas képeslapokat.

Az autók magas, barátságtalan, rosszul megvilágított helységben állnak. A sarkokban van ugyan egy-egy installáció, de azok már tíz éve sem számítottak kiállítástechnikai szempontból modernnek. A kiállított autók többsége a második világháború előttről származik, az embernek olyan érzése van, mintha 1975-ben megállt volna itt az idő. Merthogy többségében csak olyan veteránok állnak itt, amik már a múlt század hetvenes éveiben is annak számítottak. Viszont sehol egy krómmaszkos Moszkvics, egy nagykerekű Wartburg vagy egy jó kopoltyús Zaporozsec .

Pedig pont ezek az autók, ez a korszak tudna nagy közönséget vonzani, hiszen a most felnövő gyerekek szüleinek ez volt a gyerekkora. És egy ilyen múzeum akkor működik, ha azt lehet mondani a gyereknek, képzeld, ilyen papírjaguár Trabantja volt a nagypapának, ilyen Wartburg kabrióval volt Bárdy György az élet császára, és ilyen állólámpás Mercik ablakára tapadva csorgattuk a nyálunkat a Duna Intercontinental szálló parkolójában, amikor apa akkora volt, mint te most, kisfiam.

És hol a puha ülésű Warszawa taxi, a csőrös Csepel teherautó, és a gyönyörű Ikarus 55-ös ? Miért nincsenek fecskefarkas amerikai autók az ötvenes évekből? Hol vannak olyan legendává érett autók, mint a Citroen DS, a Ford Capri vagy a Skoda Felicia, esetleg Ferjáncz Attila híres Renault 8 Gordinija? Miért nem tudok a fiamnak mutatni egy olyan Ikarus 620-ast, amivel iskolából jártam haza?

Elég végignézni a Magyarországon mérvadónak számító Veterán Autó és Motor című magazin utóbbi években megjelent címlapjait , hogy lássuk, a régi autók és motorok iránt érdeklődő emberek többsége nem a vintage korú járművekről szeretne olvasni, hanem olyan klasszikusokról, amiket még ők is láthattak az utcán futni. Ahogy az újság felismerte az igényeket, a múzeumnak sem szabadna a raktárában rohasztani a Trabant 601-est, a Skoda 1000 MB-t, a Pobedát, a Barkas kisteherautót vagy a kutyacsont hűtőrácsos (piskóta-) Ford Escortot – hogy csak néhányat említsek azok közül a kocsik közül, amelyeket meg sem kéne venni, mert már megvannak.

Mindeközben a Közlekedési Múzeum területének döntő többségét hatalmas helyigényű mozdonyok, vonatkocsik és villamosok foglalják el. Vajon miért, amikor a Tatai úton van egy gyönyörű vasúttörténeti parkunk, Szentendrén pedig egy BKV tömegközlekedési múzeumunk ?

Persze lehet azzal védekezni, hogy nincs pénz, meg a mozdonyokat az új szárny megépítése óta nem lehet eltávolítani az épületből, és a múzeum nevében közlekedési szó szerepel jelzőként, és nem autó, de ez csak a probléma megkerülése. Mert az autónak hely kéne, sok hely, több hely, mint a vaskerekűeknek és más guruló, úszó és repülő szerzeteknek. Hiszen a gépkocsi él hozzánk legközelebb, ott van velünk a családi fotókon, és így sokkal több érzelem kiváltója, mint más járművek. Éppen ezért sokkal nagyobb érdeklődésre is tart számot.

Akárcsak a motor, aminek helyzete talán még mostohább a Közlekedési Múzeumban, mint az autóké.
Szegény kétkerekűek az autós terembe vezető, folyosószerű rész fala mellett, a falhoz szorulva állnak, körbejárni nem lehet őket, csak oldalról nézegetni. A – tudomásom szerint egyetlen példányban fennmaradt – Pannónia P 24-es prototípus például fontosságához képest megalázó helyen, az ajtó mellett szomorkodik. Aki pedig a Magyarországot a háború után újramotorizáló, legnagyobb példányszámban gyártott Pannónia típusokat – a TLF-et, a T1-et vagy a T5-öt – keresi, hiába kutat, mert csak a későbbi, és jóval kevésbé népszerű P12-essel, P20-assal és P21-essel találkozhat. De nincsen Earles villás MZ Trophy sem, ahogy hiányzik a bordó csepptankos Jawa, vagy a falusi ötvenesek, mint például a Komár vagy a Riga.

Még a magyar motor, a Pannónia iránt érdeklődők járhatnak legjobban, mert ők a Nagykőrösi úton megnézhetik Maróti József magánszorgalomból összeszedett, több mint harminc darabból álló magyar motorkerékpár-gyűjteményét. De mit tegyen, aki sport Czetkát vagy Izs Planétát akar látni? Járjon veterántalálkozókra, hátha szerencséje van?

Gyanítom, hogy nem elsősorban a Közlekedési Múzeum munkatársain múlik. De azoknak, akik ebben döntésképesek, lassan be kéne látniuk, hogyha nem is itt, akkor valahol máshol, de szükség lenne egy nemzeti autó és motorkerékpár-múzeumra. Egy olyanra, ahol akár bele lehet ülni néhány kocsiba, ahol hangulat is van, nem csak félszegen álldogáló járművek, és ahol technikatörténeti őskövületek helyett a velünk élő közelmúlt lenne kiállítva.
Kíváncsi vagyok, megérem-e a megnyitását.