Antranig Mehrabian halott

Antranig Mehrabian vagyok, a félszemű ember, barátoknak Ant. Itt heverek a hullámos sírban Monte Carlo mellett az öbölben, bal szememben egy kormányoszloppal, hetvenhét éve. Egy Bugattiról van.

1929 volt, felhős tavaszi nap, a kikötő mellett nyargaltam a kék autóban, sál lobogott a nyakamban, szintén kék, de sötétebb, mint a tavaszi ég. Grand Prix volt, a legelső, René Dreyfus és én pedig fogadtunk, hogy aki előbb ér célba, az elviheti korzózni Lizt, az amerikai lányt, aki egyformán kacsintott mindkettőnkre előző este, túlexponált kék szemeivel.

Renét néztem csak, előttem haladt kevéssel, repültünk a kikötő mellett, a fülemben a Bugattik dübörögtek, és nem hallottam a fehér Mercedes visítását, ahogy elhúzott mellettem és meglökött. Én meg repültem tovább, de már nem az úton, Renét hajszolva, hanem szelíd parabolán a víz felé. Csobb, mondta a kék autó, a kormányoszlop pedig átfúrta koponyám.

Mehrabian halott!, rikácsolták a hírmondók később, és igazuk volt. Sose találtak meg, a Bugattit azóta felfalta a rozsda, húsomat a halak és a szépiák. De itt ülök, jachtok alatt a tenger szélén.

– Versenyezned kell, Ant, versenyezned kell – mondta Ettore Bugatti három évvel korábban Párizsban, látta, hogy villámgyors vagyok. Kisfiúként is villámgyors voltam, ezért gyömöszölte zsákomba apám a családi kincset tíz éve, menekülve, mielőtt elpusztult a többiekkel. Ki gondolta volna, hogy én megmaradok? És hogy egy jöttment örménynek autót ad az utolsó reneszánsz ember, hogy versenyezzen vele.

És micsoda autót! Évekig nem akadt párja. Ettore kézzel véste monogramom a motorháztetőre. Mára lerágta a sós víz. De mi a Bugatti ma? Hivalkodó német tank, modorosság, turbópancser.

Huszonhét voltam, azóta heverek itt a hullámok alatt. Forever young. Liz meg? Élve ette meg az idő. De inkább heverek itt a hullámok alatt, mert ami odafönt van, az haszontalan.

Mert nem megy sehova a világ.

Egy évvel azután, hogy a kikötőbe hullottam, a világ már romlásnak indult. Amerika közepéből porsivatag lett. Pár évre rá meg az a nép, aki szonettciklusokat írt a technológiához, hatszáz lóerős versenyautókkal marcangolta szét az ellenfeleket és a hátsó gumikat, büszke léghajót küldött New York fölé, az annyit tett a világhoz, hogy szofisztikált második felvonást írt az örmény népirtáshoz, amerikai masinákon vezetve a számokat. Halleluja! Inkább ülök itt, a sós habok alatt, tengeri csigákkal a kilógó lábujjaimon.

És hogy ma már nem fúrná kormányoszlop át a szemgödröm? Mert anyaméhszerű szénszálkapszula repítene ugyanazokon a utcákon, és az oszlop önmagába roskadna a becsapódás előtt?

Ugyan már.

Kacsintott volna Liz akár Renére, akár rám, ha nem tudta volna, hogy másnap az életünkért kapaszkodunk majd a széles kormányba? Hogy térdünket a karosszériához feszítjük majd támasztéknak? Hogy aki célba ér majd és utána őt elbűvöli, az előtte holdkóros tempóban a szemébe nézett a halálnak és nem elsápadt, csak kacagott hangosan, és a padlóba taposta a gázpedált?

Dehogyis, dehogyis.

Penicillin nélküli világban haltam meg, egy elfertőzött seb a halál volt, streptomicin sem volt, a gümőkór is a halál volt, halkan roppantak össze a csigolyák, ahogy a baktériumok kiették belőlük a csontot. De jobb nektek ma, odafent a szárazon? Ti is meghaltok majd mind. És jobb fuldokolni a lépcsőn a szívelégtelenségtől? Jobb nyüszíteni a csillapíthatatlan kíntól, ahogy a rák szétroncsolja a tüdőcsúcs feletti idegeket? Jobb nézni, ahogy az Alzheimer-kór zajjá kavarja az összes emléketeket?

Köszönöm, remekül vagyok. Az autóitok halott, lélektelen tejesdobozok, az enyém még rozsdává mállva is százszor különb. A finomított szénhidrátokra emelt világotok meg pár év múlva a vallási fanatizmus martalékává lesz. Gyámoltalanok vagytok, puhányok, légzsákokba és légvárakba burkolóztok remegve. Nem tudjátok, milyen érzés kétszáznál a szélben süvíteni egy drótokból és lyuggatott lemezekből épített versenyautóban.

Csak ez a muréna ne rágcsálná folyton a csípőcsontom maradékát. Nem mondom hogy csiklandoz, mert nem csiklandoz, de igazán arrébbúszhatna.