Szív és statisztika

Amikor korábban egy német érdekeltségű autós lapnál dolgoztam, és a cég évente tartott egy nyereményautós-autószavaztatós játékot, a legtöbb kategóriában rendre BMW-k nyertek, meg volt pár Mini, Audi, Mercedes is. Én mindebből azt szűrtem le, hogy Magyarországon az autósok szeretik a német kocsikat, vagy ha nem is szeretik őket, szívesen álmodoznak róluk.

A nem német érdekeltségű, más autós lapoknál dolgozó kollégák sokszor megvádoltak bennünket azzal, hogy manipuláltuk az eredményt, csak hogy német autó nyerjen. Én azonban láttam az ezerszám összegyűjtött (úgy emlékszem, olyan ötezer körüli példány jött be rendszerint), egytől-egyig kézzel írt szavazólapot, és tudtam, hogy azok az utolsó pillanatig érintetlenül porosodtak a terjesztésen, az egyik kolléga lábánál, amíg meg nem érkezett a közjegyző, és a jelenlétében ki nem húztak egyet. Ezért – talán érthető – jogtalannak éreztem a vádakat.

Ezt szóvá is tettem, mire a gyanúval élő kollégák kitalálták (talán csak azért, hogy vége legyen a vitának): ha nem manipuláltuk a szavazást, akkor azért nyernek a német autók, mert a mi (köztudottan német tulajdonú, és áttételesen nyilván emiatt német orientációjú) lapunkat olyanok olvassák nagyobb számban, akik eleve a német autókat szeretik. Erre aztán nem tudtam mit mondani, ezt a tézist igazolni lehetetlen lenne. Akárcsak az ellenkezőjét. Akár igaz is lehetett.

Ezek szerint a rideg statisztikákat is befolyásolhatják az érzelmek. Erről rögtön eszembe jutott, én hogy szoktam példálózni az élete első Alfáját, illetve Toyotáját megvevő ember esetével. Elmondom.

Vegyük előre a leendő alfást. Eladta az Astrát, épp kocsit keres, zsebét égeti a pénz, autó nincs. Megpillant egy Alfa 147-est az utcán. Kivételesen lemosva, ahogy Budapesten ritkán szokás autót látni, és nem pirosban, mert úgy már megszokta a szeme, hanem metálzöldben. A kombináció hidegvágóként üt repedést addigi olaszautó-utálatába. Megnézi a kocsit neten is, hű, de jól néz ki. De minden ismerőse Opellel, VW-vel, Forddal jár, olasz kocsiról évek óta csak áttételes ismerősökről szállongó sztorikban hall. Hogy az Alfa így rossz, úgy elromlik, nem lehet vele elindulni a szomszéd megyébe, csak ha van kéznél tréleres haver.

Mint minden mendemondának, ennek is van alapja, amit aztán a nép éles nyelve szépen megfarag. Ha valaki például a német autókat szereti, annak egyedi esemény, ha ilyen kocsiról hall valami horror sztorit, de ha egy hét múlva mesélnek neki egy másik történetet, azt külön rekeszbe teszi. Ám ha valami alfás rémtettet hall, majd röviddel utána egy másikat, elkezdi azokat láncba fűzni, hiszen ha összejön az ötös balhésorozat, az németautós körben, egy korsó Paulaner fölött csodásan elsüthető.

Ne higgyék, hogy csak a németautós ilyen. Ugyanígy gyűjti a rossz sztorikat a német kocsikról az olaszautós, a japánokról a franciaautós, a svédautós pedig mindenki másról. Az autó vallás, főleg nálunk. Egyébiránt pedig nemcsak az autókkal vagyunk így, hanem a mobiletelefonokkal (ne is mondd, tudod, ő nokiás…), a fényképezőgépekkel (Canon-Nikon-összes többi ellentét), de még a lakhellyel (vidéki paraszt a pesti türhő ellenében – tipikus, nem?), talán a hajszínnel és az üditőital-ivási szokásainkkal is.

Így kódolták az agyunkat odafent, úgy véljük, ha másnak be tudjuk bizonyítani, hogy igazunk van, magunk is elhisszük, hogy jól csináljuk a dolgainkat. Ehhez a legjobb, ha az általunk szimpatikusnak kiszemelt kör rossz tulajdonságai fölött elsiklunk, a velünk átellenes oldalon levők hibáit rendszerbe szervezzük, sztorizunk róluk.

Milyen meglepő, éppen az egymáshoz leginkább hasonlítók utálják a másikat a legjobban – a súlyos sikkasztó, zsaroló gengszter hörög a legjobban a késelős, autótolvaj cigányokra, a PC-jén Linuxot futtató júzer jobban utálja a szintén PC-s, de undorító WinXP-t használót, mint a maceseket. Autós vonalon pedig gyilkos volt a capris-mantás ellentét, holott a többség mindkettőt csak valami szoftos német kislimuzin kupésított változatának tartotta. És akkor ott van a Honda kontra BMW kontra Alfa, a Golf kontra Focus, a VW Phaeton kontra BMW 7-es, és gondolom, rövidesen meglesz a Smart-Toyota IQ ellentét is.

Elkanyarodtam a témától, de talán sikerült megmagyarázni, miért retteg annyira ex-astrásunk az Alfa megvásárlásától, hiszen épp kilépni készül az akolmelegből, hogy átálljon az ellenséghez. De átbillent valami a fejében, a váltás, ellenszegülés édes íze ott van már a szájában. A 147-es annyira tetszik neki, hogy már a nőjéhez se bír nyúlni éjszakánként, benti gépén a háttérkép egy négylevelű lóhere, titokban már alfás kulcstartót is vett a Shell-kútnál. Ám biztos benne, hogy attól a pillanattól kezdve rettegés lesz az élete, hogy beleül az Alfájába. Nem meri, nem meri, nem meri, aztán a tizedik álmatlanul töltött éjszaka után nem bírja tovább, megveszi.

Készül rá, hogy ötvenezernél besül a motor, de még előtte, valamikor a hatodik hónapban elreped a szélvédő, az elektromos rendszer minden sarkon felmondja a szolgálatot, szétesnek az ajtózárak. Gondolatban félre is teszi a pénzt minderre, tudja jól, hogy ez szerelem, nem közlekedés, a kurvát fizetni kell, nincs az el az egyszerű kosztpénzzel, mint a feleség.

Aztán az Alfa-motor nem sül be. Másfél év múlva sem reped meg a szélvédő. Az elektromosság működik, amikor nem, a cserélendő reléről kiderül, hogy Bosch-gyártmány. Az alfás ekkor megkönnyebbülten, mint akiről levették a bilincset, szívéből utálni kezdi a német technikát. Ha mindene olasz lenne, biztos még jobb lenne, vonja le a konklúziót. Örömmel rántja fel reggelente a még mindig működő zárú ajtót, röffenti a hibátlanul induló motort, és borzalmasan, eszeveszetten elégedett, mert az autónak még mindig zamata van, ezt pedig az Astra nullkilométeres korában sem tudta.

Persze az izzók kéthavonta kiégnek, meg hatvanezrenként cserélni kell a keresztstabi-perselyeket, mert megzörgősödik a futómű. Kicsit néha égnek a műszerfalon gyanús lámpák, de végül mindig elalszanak, a vezérlésmódosítót is ki kellett már egyszer hajítani a motorból, amikor traktoros lett a hangja, és már megint kicsit zörög. De hibák ezek? Hiszen megy, dudál, villog, és szerelmesnek lehet bele lenni. Ezek után jól elküldi a németautó-mániás haverjait a bús francba, és minden fórumon elmondja: az Alfa Romeo szuper autó.

Vegyük akkor a toyotást. Egy korai Peugeot 307-essel töltött zivataros, konfliktusoktól sosem mentes, négyéves házasság után úgy dönt: szereti a franciás kényelmet, a szép formát, a sok-sok extrát, de ha váltani tud, legközelebb megbízhatóságot vesz a pénzéért. Nézegeti a Népítéletet, olvassa az ADAC-statisztikákat, fellapozza a J. D. Power vásárlóelégedettségi felméréseket; akárhogy csűri-csavarja, azt dobja ki a gép: Toyotát kell vennie. A péntek délutáni műszakból kifogott francia autó után úgy kell idegrendszerének a nyugtató, évekig hibátlanul lakájkodó, a papucsot halkan a lábára húzó japán autó, mint pohár whisky a késő estig tartó válságmenedzsment-értekezletsorozat után.

Percig nem gondolkozik, nyomott áron meghirdeti a Púgot, nem érdekli, mennyit bukik rajta, az első ismerőshöz hozzávágja. Majd rögtön megveszi az Aurist, a tökéletesség által beragyogott kétszázötvenezer kilométer eljövetelének biztos tudatában.

Egy-két hét alatt el is felejti, hogy autója van. Reggel beül valamibe, mintha egy karikát is kéne tekergetnie párszor, de nem igazán emlékszik, mert mire nyomot hagyna a dolog, odaér és kiszáll. Ha valaki közben megcsípné, netán megkérdezné tőle, miben ül, lehet, hogy rávágná: az Intercity foteljában.

Ne legyünk igazságtalanok, néha azért eszébe jut az Auris: lemosatja, olykor beprogramoz egy újabb rádiócsatornát. De a lelke mélyén igazából örül annak, hogy egyáltalán nem kell autóra gondolnia. Négyévnyi pocsék, veszekedéssel töltött házasság után gyógyír a sebes léleknek egy halk szavú, szolgalelkű, jól főző asszony, még ha az ágyi ügyek kötelező feladattá is silányodnak vele. Leginkább elmaradnak.

A toyotás baráti körben már nem beszél autójáról, mert nincs mit, barátai pedig nem kérdezik róla, mert tudják, hogy Aurisa van, és mi a fenét kérdez az ember egy Aurisról. A toyotás élvezi, hogy végre nem áll az élcelődések középpontjában, megteheti, amire mindig vágyott. Konkrétan: üldögélhet az asztal végén, rágyújthat egy jó Partagasra, amíg a többiek szervizes horrorsztorikon csámcsognak.

Aztán egyik este, munkából hazafelé megszólal valami. Elölről jön, nem messziről, talán a műszerfalban lazult le valami vezeték. Idegesíti a dolog, egy Toyotában azért ne zörögjön már semmi, pláne ne −húszezer kilométer után. Beviszi a szervizbe: Zörög − mondja −, zavar. Nagyon? − kérdezi a szerelő. Nem, de azért ne zörögjön már.

Fél óra múlva visszakapja az Aurist, már nem zörög. Kicsit mintha fényes lenne, ott a kesztyűtartó körül, meg a szilikonspré szaga sem túl kellemes, de bagatell ügy, paranoiás, aki ilyen semmiségekkel foglalkozik. Közben újabb baráti összeröffenés, vicces lenne a többiek rémséges fődarabcseréivel szembeállítani az ő nyamvadt szilikonszagát, nem is szól.

Eltelik egy hét, múlóban a taxibűz, megint meghallja a hangot. Egyre erősebb. Nem csökken. Megpróbálja maga megfújni szilikonnal, jobb lesz, de jó nem. Vissza a szervizbe. Ezúttal másfél órán át lapozgatja a magazinokat a váróban, alkatrészcsere következik. Visszakapja az autót. Új ütközőgumik a fedél alatt, az ablakmosót is feltöltötték. Nnnnna, végre, múló intermezzo volt az egész.

Kitalálhatják. Megint zörögni kezd. Toyotás végre elmeséli a klubban. Röhögnek rajta, fújd meg szilikonnal, ne viccelj, neked nem ér autóról beszélni, Toyotád van, mondják. Szervizelés harmadszor, negyedszer, e-mailek Japánba, válaszok jönnek, ez nem lehet, ilyen nincs, sose találkoztunk efféle esettel. Hát akkor itt világ nyolcadik csodája, a Zörgő Toyota-Kesztyűtartófedél, ki lehet állítani a gízai piramisok, az alexandriai világítótorony és Szemirámisz függőkertjei mellé, valahová a sor végére.

A toyotás eddig nem is vett tudomást két éve hűen szolgáló Aurisáról. Szerelési vonalon két dolgot tudott róla: hol a tanknyílás, és hol kell bele ablakmosót tölteni. Most viszont… Már akkor is hallja a zörgést, amikor otthon ül a reggelizőasztalnál. Néha még álmában is. Gyűlöli az autót, hiszen azért vette meg a Világ Legmegbízhatóbb Autóját, hogy ilyen zavarokra gondolnia se kelljen.

Legutóbb kitalálta, hogy félbetépett papír zsebkendőt szorít a fedél és a műszerfal nyílásába, azóta nincs zaj, van viszont fehér papírzsepifecni, ami talán még zavaróbb. Ennyire még az a szemét Peugeot se tiporta meg, pedig az assistance-osok névről ismerték. Ráadásul a 307-est, ugye, ismerős vette meg, toyotás tudja, hogy azóta semmi baja a kocsinak, úgy látszik, mostanra kiadta a mérgét. Szinte már vágyik vissza bele.

Kaptunk egy alfást, aki rosszabbra készült, de az évi egy-két váratlan eseményen, no meg izzókiégésen kívül nincs baja a kocsijával. Ódát ír az autóról a Népítéletbe (jogosan), ha tehetné, a J. D. Power elégedettségi statisztikáit is szívesen gyarapítaná egy pozitív bejegyzéssel.

És lett egy toyotásunk, akinek műszaki értelemben tényleg semmi, de semmi hiba nem akadt az autójával, mégis szabadulni akar tőle, mert nem lehet megszüntetni benne egy apró kis percegést. Ő szintén nekiül a Népítéletnek, dörgedelmesen nyilatkozik, szervizt, márkát és típust egyformán lehúz, mélységesen csalódott.

Mindketten megjelennek a statisztikákban. Mindketten úgy érzik, objektív volt a véleményük. Aki okosan olvassa a Népítéletet, az meg átlát a szitán. A J. D. Powernek pedig akkora az adatbázisa, hogy abban úgyis a valós tendenciák rajzolódnak ki. Csak az ADAC adatai nem tükrözik az autóhasználat e két mély és magas pontját, hiszen a német autóklub leginkább beindíthatatlan, illetve az útjukat műszaki hiba miatt folytatni nem tudó kocsikhoz száll ki. Egy zörgő kesztyűtartó, kiégő izzó, kerregő vezérlésmódosító nem jelenik meg náluk, a cellazárlatos akku, a pontatlanul mérő benzinmutató viszont súlyos hibatétel. Hiszen a mentés egyik leggyakoribb oka, hogy kifogy a benzin.

Érdemes abból kiindulnunk, hogy abszolút meghibásodásmentes autótípus nem létezik, bár arra van példa, hogy egy-egy konkrét kocsi elfut kétszázezret minden probléma nélkül. A statisztika csak azt mondja el nekünk, hogy adott autófajtából több-e a gondtalanul használható példány, avagy kevesebb. De – ismétlem – a legjobb típusból is ki lehet fogni rémálomba illőt, és a legrosszabból is tökéleteset, mindenre van példa.

Az autózás baromi drága dolog. Aki az élvezetet keresi benne, sokszor belefut nagyobb költségekbe, és ha ennek ellenére tovább keresi a bajt, igaza van, mert jót autózni jó, még ha fáj is a zsebünknek. Aki pedig gondtalanul szeretne sok-sok éven át eljutni A-ból B-be, és emiatt a többi szempont háttérbe szorul nála – nos, neki is igaza van, hajjaj. Csak előbbinek lehet autós magazint írni, utóbbinak nincs miről. Övé a statisztikák világa.

(A cikkben szereplő példák a képzelet szüleményei, kizárólag a mondanivalóm aláhúzására találtam ki őket.)