Már 1995-ben vezettem navigációval szerelt Opel Vectrát. Az elsők között aludtam el radaros távolságtartóval szerelt Mercedes S-osztály kormánya mögött. Akkor korzóztam hibrid ős-Priusszal az Erzsébet Királyné útján, amikor még csak jobbkormányos, belpiaci kivitel létezett belőle. Viszont kis híján verekednem kellett azért, hogy Volkswagen Polo 1.0 CL-be ülhessek.
Nem sajnáltatni akarom magamat, felvágni pláne nem akarok. Az autós újságírás is csak egy szakma – tesztautókat tesznek az ember feneke alá, amikről aztán írnia kell, ennyi az egész. Mellesleg egy autós újságíró nehezen tud felvágni a haverok körében azzal, hogy ő bizony vezetett már Aston Martin Vantage -et meg Rolls-Royce Phantomot . 1) mindenki tudja róla, hogy privátban 26 éves Fiat Pandája van; 2) a tizedik forgatás után a pornószínészek is unják már Maya Golddal a misszionáriust.
Aki szereti ezt a szakmát, azt egy idő után mindinkább érdekelni kezdik a népautók, az egyszerű kocsik, nem a látványos extrákra, hanem újszerű szerkezeti megoldásokra kiélezett tömeggyártmányok. Ezzel szemben mi, újságírók szinte kizárólag fullextrás, metálfényes, csúcsmotoros kiviteleket kapunk mindenhonnan. A nulla forintos elvitelre adott, kurbliablakos változatot, a szervokormány nélküli kivitelt, a tekerőgombos fűtésrendszerű műszerfalat (a navigáció képernyőjének helyén tárolórekesszel) sose látjuk, csak ha az utcán bekukucskálunk egy igazi autó ablakán. Vagy ha valamelyik ismerősünk vesz ilyet, és megengedi, hogy vezessük.
Van e taktikának kimondott és kimondatlan oka is a forgalmazók, gyártók részéről. A hivatalos ok abszolút logikus, legutóbb egy Opel-vacsorán meg is fogalmazták nekem. „Ott az a rakás extra, amit kifejlesztettünk az autóhoz, de sehol sem tudjuk megmutatni, a vevő nem is tudja, hogy léteznek, el sem tudja képzelni, milyenek. De kereskedőink nem rendelnek be kétszeres árú, fura színű, telipakolt autókat csak hogy mutogassák fél évig, majd óriási veszteséggel eladják. A vevő viszont emiatt sose venné meg a spéci sportülést, hiszen azt se tudja, hogy néz ki. Ti vagytok a fórum, amelyen keresztül be tudjuk mutatni az érdekes extrákat” – mesélte a szakember.
Hát így állunk. Sose érint már kezem rideg, kemény műanyag ajtóborítást. Nem érezhetem bőrömön a hővédelemmentes üvegen áttörő napsugarak kínzó égetését. Nem élhetem át, miért áll meg az alap-Passatot hajtó menedzser minden második autópálya-pihenőben tornázni, mert azt a típust én csak kényelmes sportüléssel próbáltam. És ha tele lesz a hócipőm az igazságtalansággal, még csak öngyilkos se lehetek betonfalnak rohanva, mert egy nyamvadt Citroën Nemo tesztautóban is anyaölként véd a sok (egyébként feláras) légzsák pukkanása. Nem élet ez így.
A ki nem mondott okról is érdemes tudni. És ez már a pszichológia mezsgyéje, már-már a társadalomlélektané. Az olvasó ugyanis három hullámban kap nagyobb adag információt egy-egy újabb típusról.
Az első alkalom, amikor az adott cég kivisz néhány fontos firkászt az új típus külföldi bemutatójára, majd nevezett három, uszkve húsz újságíró a saját médiumában közzéteszi a látottakat. A kinti bemutatón alaposan felkészített, beállított, zörejmentesített, agyonextrásított tesztautók várják őket – naná –, és persze a későbbiekben legnépszerűbbé váló, alapmotoros verziót még el sem kezdték gyártani. Tehát az újságíró jót ír, hiszen remek, erős autót vezetett kiváló, sima, kanyargós utakon.
A második hullám, amikor eljön a hazai bemutató ideje. Ilyen golfklub, olyan kastélyszálló, az egész rendezvényre van talán fél nap. Ennek nagy részét elviszi a sajtótájékoztató, egy másik jókora falatot kiharap belőle az össznépi kajálás. Amúgy is sok az újságíró, kevés az autó, ezért vezetésre, fotózásra marad talán fejenként fél óra.
És persze az autók – mantrázzuk szépen – jól felszelt, látványos színű, sok-sok extrával repedésig tömött, nagy motoros példányok. A kiválasztott útvonal pedig relatíve gödör- és stresszmentes. Ilyen rendezvényekre nemcsak a szaksajtót és a nagy lapokat, hanem mindenféle kisebb-nagyobb, egyéb profilú újságot is meghívnak. Egy jól sikerült hazai bemutatóból a PR-csapatnak illik minimum 50, jobb esetben akár 100-120 cikket, hírt, hírecskét learatnia. Mi szerepel ezekben a pár perces vezetés élményzuhataga, a jól felszerelt és felkészített autók emléke, a tele gyomor, a zacsiban zizegő sajtóajándék és a barátságos hogyvagyhogyvagyrégláttalakmizujs után? Ha van is szubjektív tartalom az írásokban, az is erősen pozitívba hajlik, megint csak érthető.
A harmadik hullám, amikor a szaklapokban megjelenik a teszt. Természetesen – kántáljuk együtt – a nagy motoros, sok extrás verziók jönnek először. Aztán ha marad energia, a tesztcsapat esetleg eljut valami szerényebb modellig. De a tömegeket érdeklő alapváltozatig sose. És egy magasabb felszereltségű, nagyobb motoros autó nem csak a magasabb felszereltség miatt jobb a szerényebb változatoknál.
Tizensok éve, az Autópiac nevű újságnál járt nálunk egy Peugeot 306 szedán. Társlapunknál, az Autómagazinnál is került gyorsan egy hasonló, persze egymillióval drágább kivitelben. Az a két kocsi ég és föld volt. A miénk zörgött, támolygott, kényelmetlenül gyötört az ülése, zajongott a motorja, kellemetlen volt bármihez nyúlni. A magazinosoké viszont olyan volt, mint a skót vaj bársonyzacskóban. Puha, csendes, kulturált, az anyagok is teljesen mások voltak az utastérben. Emiatt utólag is azt gondolom: teljesen korrekt volt a 306-ost méltató cikk az Autómagazinban. És ugyancsak korrekt volt a 306-ost lehúzó cikk az Autópiacban.
Akkortájt kaptunk egy német rendszámos Volkswagen Polo 45-öt, tartós tesztelésre. Vitte a 160-at, méghozzá csendben, bunkerszerű utastere méltó szentélyt emelt a bunkerszerűséget a nép számára hozzáférhetővé tevő márkának. Hihetetlennek tűnt, hogy egy alapmotoros kisautó ennyire jó lehet. Aztán valahonnan máshonnan szereztünk egy magyar Polo 45-öst, igaz, sportülések, klímaberendezés nélkül. Ülései gyilkolták a hátunkat, zörgött, támolygott, nem ment, mintha valami másik gyár terméke lett volna.
Ugyanígy jártunk a C180-as Mercedesszel. A német, gyári, hosszú távra adott kivitel közel kétszázat ment síri csendben. Úgy rugózott, mint valami S-osztály. Az üléseiből hosszú út után sem volt kedvünk kicuppanni. Egy csoda, nem más, hiába, a Mercedes, az a pokolban is Mercedes, mondogattuk. Aztán kaptunk a hazai importőrtől egy spéci, magyar kivitelt, itthon beszerelt Diavia klímával, talán valami olcsó Alpine vagy Kenwood rádióval. Szintén C180-ast, persze. Képzelhetik. Nem igazán éreztünk különbséget egy Vectrához képest. Sőt, rosszabb volt egy Vectránál. Persze az akkor épp nálunk lévő, gyárilag felkészített Vectránál.
Szóval kivitel és kivitel, újságírók számára jól felkészített és kevésbé jól felkészített autó között óriásiak a különbségek. És az újságíró az esetek 99 százalékában a preparált csúcsautóba ül bele, majd jó cikket ír, még támadni sem lehet a véleményét. Meg aztán hangulati elemektől mentes, a hibákat száraz tényszerűséggel, tömören kezelő, az erényeket kidomborító cikket úgyis könnyebb írni. Ha az ember beviszi a negatív véleményét a cikkbe, számíthat rá, hogy felhívja az importőr, lehordja, kérleli, olykor még meg is zsarolja. Ha viszont pozitív irányba száll el szóvirágaival, óriásplakátokon idéznek tőle a típus bevezető kampányában. Jobb csak úgy szárazon elsuttogni a negatívumokat, lehetőleg valami eldugott képaláírásban. Nincs konfliktus, az olvasó meg turkáljon csak a sorok közti mondanivalóban, ha akar.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján !
De mi lesz így a leendő autóvásárlóval? Aki a három cikkhullám nyomására végképp beleszeretett az új autóba? Erre nem tudok megnyugtató választ adni. Az újságíró ezentúl is csak a másfél-kétszeres árú csodakivitelekbe ül – minél drágább és nagyobb autóról van szó, annál inkább igaz ez. Egy jó megoldást tudok: olvasgassanak Népítéletet. Hiszen azt önök írják. Önök, akik kézzel tekerik az ablakot, akik állják a szervizszámlákat, akiknek nyomja a hátát az olcsó alap-vezetőülés. Önök, akik a legjobban tudják, milyenek az igazi autók.
