Volt egyszer egy Bamako 2025 - epilógus

“Bzmg, valaminek nagyon rossz hangja van!” – közöltem Pistivel, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy az utolsó só- és homokmaradékot is kiszedegesse a szemgödréből. El Mamghar, vagy ahogy a helyiek hívják a kétnevű falut, Nouamghar déli vége felé jártunk közvetlenül azután, hogy a B2 Beach-en átcsörtettünk, és kikeveredtünk az Atlanti-óceán partjáról valahol a kézzel pingált, kétes múltú szenegáli halászcsónakok között.

“És most?” - néztünk össze a felismerés pillanatában, majd rádöbbentünk, hogy a diffiből érkező hangra ezen a tájon körülbelül annyi esélyünk van megoldást találni, mint tevét rábeszélni a sziklamászásra. Sebaj, allah már bizonyára tudja, mihez kezd épp velünk – gondoltuk filozofikus nyugalommal, majd felfújtuk a gumikat aszfalti bárra, és újra a lovak közé csaptunk. Néhány perccel később már egy homokfalon felugratva robbantunk Marutitánia szinte egyetlen főútvonalára, közvetlenül a tevéket szállító, hevesen villogó kamionos elé. Ez maga volt a Mad Max, csak kóla és popcorn nélkül.

Megcsináltuk. Tájgert, az időközben legendává avanzsált halottas Mercit kiszabadítottuk a ravatal hűs árnyékából, és új életet adtunk neki a közeli Afrikában, hogy a következő évtizedekben már egy sokkal barátságosabb, napsütötte környezetben szolgálja az emberiséget, na meg a gyerekeket, akiké végül lett. Eredetileg pont így akartuk. Vagyis minden a tervek szerint alakult, ami különösen figyelemre méltó tekintve, hogy a terv mindössze annyiból állt, hogy elindulunk, aztán egy ponton úgyis beszopódunk majd, de valahogy megoldjuk, mert más választásunk nem lesz. Most pedig már itthon vagyunk, én annak ellenére hiányzik újra az egész Bamakónak hívott őrület, hogy az utolsó pillanatait ismét rettentő nehezen éltük át. De túléltük, és erről oklevelünk is van.

– “Szerintem füstöl a műszerfal.”

– Én nem érzek semmit – válaszolta Pisti, aki harmadik napja vezette a Mercit megfázva, bedugult orral, miközben az Atlasz hosszú női combjain ereszkedtünk lefelé Agadír irányába, a háromtonnás kisdeddel.

– “De ez füstöl, bszki, állj már meg!”

Pisti azonnal lehúzódott, a fékekből meg tiszteletet parancsoló fehér bűz tört elő, mire a verseny résztvevői egyesével álltak félre érdeklődni, hogy minden rendben van-e.

– “Persze, csak tüzet raktunk ebédhez a kerekek alatt, semmi gond, köszi!” – nyugtattuk meg őket, majd miután lehűlt a szett, motorfékkel gurultunk tovább. Aki autózott már az Atlaszban, az pontosan tudja, hogy az ottani kanyarok, lejtők, emelkedők és dimenziók között még egy edzett autóversenyző is nagyokat szisszenne, nem csoda hát, hogy a vadonatúj, ámde tömör tárcsák és aprócska betétek is kissé elfáradtak a műveletben.

A 2025-ös Budapest-Bamako nem volt egyszerű menet. Legalábbis számunkra. Tudom, tudom, nálunk sokkal keményebb és tökösebb arcok is megfordultak már ezen a ralin – hiszen ott voltak tavaly a Wartburgosok, korábban a Trabantosok, a Vespások, meg még vagy egy tucat menő arc, akik nemcsak oda, de vissza is teljesítették a távot, és valószínűleg fele annyit sem szívtak a technikával, mint mi.

De azért mi sem voltunk uborkák - legalábbis ezzel nyugtatom magam - , különösen akkor, amikor a homokviharban melegedni kezdett a motor, és felhúzott ablakkal, a maxon fúvó fűtés mellett kellett menetelnünk az árnyékban is negyvenkét fokos Mauritániában. Vagy, amikor sokadszorra ment el a hajtás egy krokodilokkal teli nemzeti parkban, percekkel azelőtt, hogy ránk zárták azt a mauritán határt, amit végül nekünk kellett kinyittatnunk. Mindezt persze egy csésze tea mellett olvasva akár úgy is tűnhet, mintha csak egy kellemes kirándulás lett volna – ami igaz is feltéve, hogy az ember szereti, ha minden második percben az életéért küzdhet.

“Figyumár, tankolni kéne!” – “Ne aggódj, Pisti, a navit már ráterveztem a következő benzinkútra. Tizenöt kilcsi, és tankolhatunk is!”

Na igen. Papíron. Mert, mint kiderült, az a benzinkút már évek óta nem üzemelt, totál elbontották, és csupán egy mélabús talapzat árválkodott ott, mint az egykori civilizáció utolsó szemtanúja. És hát – amivel nem kezdünk mondatot, de most mégis megteszem sűrű káromkodás helyett – az aznapi itiner szerint 1070 kilométer várt még ránk, ráadásul már így is két órás késésben voltunk, nulla naftával.

A szerencsénk végül az lett, hogy aznap sem maradtunk egyedül, mint ahogy egyébként soha. Ugyanis egy rakat csodálatos ember gurult általában velünk, és amikor látták, hogy baj van, egytől egyig segíteni akartak. Volt, aki csövet adott, hogy ihassak egy köpetnyi kilencvenötöst leszívásképp a Corolla tankjából, és volt, aki erre pálinkát nyújtott (köszi András), hogy öblíthessek is, mielőtt rágyújtok és tüzet okádok. Végül pedig Corollás Gábor elugrott Pistivel benzint keresni, ugyanis a távolban akadtak még kutak, csak épp nem mindegyiken tartanak essence-t, mert a világ ezen részén még bizony a gázolaj a sikk.

Hogy miben volt más ez a futam, mint a tavalyi? Nos, miben nem? Akkor egy, a feladatra kiélezett harci géppel, egy Jeep Wranglerrel indultunk útnak Tibivel, és maga Afrika, meg a rali jelentette az elsődleges kihívást. Akkor megtanultam, hogy a tervezés, az időbeosztás, a rend és a tisztaság nem csupán ajánlások, hanem életmentő kötelességek is egyben, amikhez tartanunk kell magunk minden körülmények között. És azt is, hogy az autónk ott a mi várunk, a lakásunk, az erődünk – amit védeni kell, mert egy ponton azon múlhat majd a túlélésünk, az jelenti majd számunka a menedéket, vagy a hazánkat, Magyarországot.

Most pedig – ahogy azt már sokan tudjátok – egy negyven éves, egykor pompakocsiként szolgáló fekvőlámpással csaptunk a tevék közé, illetve tekertünk egy erősebbet a potmétereken, és ezúttal már nem a kényelem vagy a sebesség volt a cél, hanem a teljesítés. Hogy melyik tetszett jobban? Erre lehetetlen válaszolni. Mindkettő maga volt az álom, amit bármikor újra és újra hajlandó vagyok álmodni – persze egy adag Malaronnal kísérve, mert az nemcsak a maláriát tartja távol, de még egy tisztességes éjszakai hallucinációhoz is megadja a kellő lendületet.

2026 - triplázunk, a cél Freetown, a mottónk a Big Biznisz.