Egy Toyota a pokolban is Toyota
Új név kell neki. A pályanap után teljesen biztos vagyok benne. Az autó, amit egyszer Shitgunnak hívtak, olyan parádésan csinálta végig 2013 első Totalcar pályanapját, hogy sok milliókból épített szörnyeteg szégyenben maradt mellette. Ez volt az a nap, amit két éve tologattunk magunk előtt, de eljött, és most boldogok vagyunk. Meg egy kicsit büszkék is.
Nem lett szép, de gyors sem. Viszont a tény, hogy egyetlen mukkanás nélkül hagyta, ahogy minimum 25 körön át kinyomtuk a szemét, tiltásig forgatva, felniperemen fordulva, keresztben úszva és megforogva, nekünk egy kisebb csoda. Aki követte a sztorit, tudja, hogy ez az autó egy kert végében süllyedt bele a földbe éveken át, sokáig bontandónak volt elkönyvelve, míg egyszer csak nagyon útban volt már. Itt jöttünk képbe mi, Pista és én. Két év kellett hozzá, hogy összegányoljuk, mert igazából mindkettőnknek volt más dolga is bőven, de ez most nem számít: a Toyota összeállt és bizonyított.
Általában visszafogottan szoktam bizakodni a jövővel kapcsolatban: a Toyotánktól sem vártam többet, mint hogy pár kört kibírjon a Hungaroringen. Mit is várna az ember egy évek óta álló géptől, amit több lelkesedésből, mint pénzből valahogy összetákol hétvégenként, hogy éppen csak menjen? Bármennyire odafigyeltünk a fontos dolgokra, a féket például töviről hegyire felújítottuk - persze csak azért, mert muszáj volt - mégis rengeteg ismeretlen volt az egyenletben. A motorban csak olajat és gyertyákat cseréltünk, a váltót éppen csak feltöltöttük, a diffiről sem tudtunk, csak annyit, hogy valamennyire működik a sperr, és új benne az olaj.
Igaz, ha összeszámolnánk, heteket töltöttünk alatta, fölötte, mellette, nyakig benne, mégsem lehet azt mondani egy autóról, hogy ismerjük, amíg nem mentünk vele legalább pár gyors kört. Éppen ezért tőlünk merőben szokatlan megfontoltsággal beiktattunk a pályanap előtt egy rövid tesztet. Szerda este kivonultunk a Kakucs Ringre, tekertünk néhány kört. És milyen jól tettük.
Nagy tételben sikerült szereznünk 14-es gumikat, ezért felhajtottunk hozzá való felniket is, arra készülve, hogy kezdésnek milyen jó lesz az nekünk. Ennek ellentéte derült ki a néhány tesztkör alatt, az első tengelyre szerelt nyári Bridgestone-ok ugyanis sikítva radíroztak minden kanyarban, hátul pedig a traktorgumi-szerű 185/70-es Daytonok érezhetően túl nagyok voltak: nehezen forgatta meg őket életerős 1,6-os motorunk. Úgyhogy kellett gyorsan egy 13-as szett.
Két - szintén kukázott - téli gumink már be volt készítve pótkeréknek a Pista által pimpelt pókhálós felnikre, az hátulra jónak is tűnt, de egyértelműen valami tapadós kellett előre, hogy elvegyük a gyári rugókon billegő Toyota erősen alulkormányzott hajlamát. Tesztesténk végén, a mekiben életmentő szendvicsért sorban állva jutott eszembe, hogy a szerkesztőségi gyorsulásról még maradt két erősen megviselt 175/50-es Fuldám, amit annak idején a kis átmérő miatt újítottam be. Hát így jött össze a furcsa gumiválasztásunk a hétvégére: borzalmasan nézett ki, de meglepően kiegyensúlyozott lett tőle az autó.
Elnézve a képeket, hülyén veszi ki magát az ömlengés, de aki ült a Corollánkban, rettenetesen élvezte. Vagy nagyon udvarias. Mi ketten Pistával mindenesetre tökéletesen elégedettek vagyunk, mert a Toyotával menni felemelő érzés volt, és nem csak azért, mert két év jelentős szabadidő-feláldozása után egy támolygó, csapágyas Zaporozseccel is vigyorogva mentünk volna körbe. Hanem mert sokkal jobb lett, mint amire számítottunk.
Az első menetben csak a mutatókat figyeltem: olajnyomás rendben, hűtővíz oké, nem kopog, csörög, csattog, csak mintha egy-két elveszett csavar, anya találta volna meg az utat az aszfalt felé, de borzasztó vígan rednázik a kipufogó. Közepesen laza, melegítős tempót autóztam, a kicsit bizonytalan, enyhén rázós féket csak teszt jelleggel használtam, de így is hamar megjött a szaga. Hiába, a Hungaroring elég autógyilkos pálya, az új betétekből pedig először ki kell égnie annak, ami ki akar égni.
Felváltva vezettünk Pistával, eleinte kínosan ügyelve arra, hogy mindenkinek ugyanannyi gépidő jusson, hiszen ki tudja, meddig bírja. Kicsit meg is lepődtünk az első menet után, hogy semmi nem törött el, nem szakadt szét, nem folyt el és nem melegedett túl. Egyedül a kipufogógáz marta a szemünket, az még valahol megtalálta a rést az utastér felé, pedig minden lyukat megpróbáltunk leragasztgatni. Annyi baj legyen.
A harmadik menet táján kezdtem elhinni, hogy tényleg rendesen működik az autó. Elkezdtem keményebben használni, beleforgattam a hétezrekbe, kevesebb tartalékkal vettem az íveket, csak a fékkel bántam továbbra is óvatosan, mert az érezhetően nem annyira szerette a hőmérsékletet, ahol dolgoznia kellett. Olyannyira elbíztam magam, hogy egyre bátrabban előzgettem, élveztem, ahogy a jól eltalált íveken kigyorsításkor úszik a taknyosra melegedett hátsó téli gumi, kezdtem megérezni az autó egyensúlyát.
Természetesen meg is történt, aminek meg kellett történnie: a sikán utáni második kanyarban van egy hullám a pályán, ami kicsit kibillenti a Toyotát békés és jól irányítható csúszkálásából: na itt lett sok, és már nem sikerült kihúzni gázzal a beforgásból. Szerencsére észnél voltak a mögöttünk jövők, akiket éppen megelőztünk, és kellő biztonsági távolsággal ki is kerültek.
Általában akivel találkoztam a pályán, mindenki nagyon úriember módjára vezetett, nem volt keménykedés, betartás, még csak veszélyhelyzetet sem láttam, ami óriási öröm. Persze hallottam, hogy nem mindenki ugyanezt tapasztalta, de az a fontos, hogy nem ment senki sem neki a másiknak, halleluja.
Végül mégis lemaradtam a negyedik menetről, a vége előtt tíz perccel ugyanis megadta magát a bal hátsó gumink: egy dudorral, néhány kilátszó acélszállal és egy lassú defekttel unta meg a vegzatúrát. Még az is lehet, hogy az egész a megforgás következménye volt. Nem volt már érdemes kapkodva nekiállni kereket cserélni, inkább nyugtáztuk, hogy emelt fővel, tisztességben fejeztük be a pályanapot. Ha a bal hátsó gumit daráltuk le a nap végére, az azt jelenti, hogy az autó jól teszi a dolgát.
Egy kis ijedtség azért volt napközben, amit eddig elhallgattam. Becsületesnepper barátunk BMW-jét ugyanis a második menetben elhagyott első kerékkel láttam meg a pálya szélén: gyorsan odapillantottam, annyit láttam, hogy a tető ép - nagy baj akkor talán csak nem lesz. Végül kiderült, hogy elhagyta a bal első kerekét: szép kis sztori volt, de azt inkább mesélje el ő.
A tanulság nekem mindenesetre az volt, hogy ha mást nem is, a kerékcsavarok meghúzását érdemes minden pályára menés előtt ellenőrizni. A defektünk pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a guminyomásra sem árt minden indulás előtt ránézni. Máskülönben úgy érzem, zseniális napunk volt.
Hogy a Toyota sorsa hogyan folytatódik, nem tudom megmondani. Egyelőre örülünk. Felhőtlenül, kiélvezve a pillanat mámorát.
