Tűzkeresztség letudva

Múltkor ott hagytam abba, hogy a Hacsin (aminek majd biztos lesz rendes neve is) elment a töltés. Mivel napközben dolgozom az igazi munkahelyemen, nagyon nem tudtam rohangálni alkatrészért vagy szerelőhöz. Bandi átugrott, hogy rápillantson, csakhogy biztosak legyünk a hiba forrásában. Biztosak lettünk: a generátor halott.

- Szerezz egyet holnap, még van két napunk - mondta Bandi, majd bepattant Roziba és hazament.
Másnap felhívtam pár bontót, generátor nem lett, elkeseredés annál inkább. Igazából találtam egyet, de legkorábban hétfőn juthattam volna hozzá. Beletörődtem, hogy bizony csak rohangáló biodíszlet leszek Mogyoródon, aki a nap végén fuvarért kuncsorog. Azért párszor beszéltünk Bandival napközben, és biztosított, hogy futunk még egy kört.

Egy meredek mellékutcában hagytam az autót, ott találkoztunk. Bandi megint végigmért mindent, lekapta a feszültségszabályzót, majd szétborította a generátort. Egy könnyed 'Áhhá!' formájában pattant ki Bandiból a heuréka:

- Nézd csak, elengedett a forrasztás a szénkefénél! Csak meg kell forrasztani.
Lelkesedésemből fakadóan cseppet sem zavart a tény, hogy egy vaksötét mellékutcában állunk a szemerkélő esőben, mikor reflexből körülnéztem, merre lehet egy konnektor. Tanakodtunk a logisztikai kihívásokon, mikor beugrott, hogy ott van tőlünk egy sarokra a kedvenc hangulatkarbantartó kocsmám. Annyi disznóságot követtünk már el ott a barátaimmal, egy generátor-szerelés igazán nem okozhat gondot.

Természetesen az ott dolgozó lányok angyalok voltak, kaptunk asztalt, konnektort, Márka Meggyet. Bandi pedig szétkapta a generátort és forrasztott rendületlenül. Fizettünk, visszamentünk, a generátor visszakerült a helyére, a töltésvisszajelző kialudt, a remény felébredt: lesz Pályanap. Még akkor is, ha nem akartam felmenni a pályára.

Mivel idő hiányában csak a legfontosabbakat tudtam elvégezni a Hacsin, értem ezalatt a két-két totalcaros és JNC-s matrica elhelyezését, ellenben olajcserére, karbiállításra és egyebekre nem volt lehetőség, nem akartam meghajtani. Úgy gondoltam, majd valahogy becsusszanok a Sokadalmas vonulásba, hisz az is Hungaroring, de legalább nem leszek egy olajfolttal megjelölt matrica valamelyik szalagkorláton. A Sokadalmat végül csak képről láttam, hisz fejetlen csirkeként rohangáltunk, hogy a gépezet működjön.
Aztán délután persze a Pokol Ötödik Lovasa, Pista elkezdett bökdösni, majd később nyomasztani, hogy ugyan menjek már fel a pályára.

- Nem és nem! Még olajat sem cseréltünk! Meg egyébként is, mindenkinek útban lennék!
De csak mondta! Pista ilyen. Végül feladtam és bejelentkeztem. Itt azért egy vallomással tartozom: még sosem vezettem pályán. Sipi azonnal ugrott, hogy akkor igenis vigyek magammal valakit, aki ismeri a pályát, hogy meglegyenek az ívek, kell mellém egy rutinos ember.

Hallgattam rá, és beültettem Rudit, hisz ő egyszer valami Transporter-találkozón végivonult a Hungaroringen, sok más busszal egyetemben. Igazából aggódtam. Jó dolog az olvasottság meg a sok kattintás, de nem szerettem volna, hogy egy Kollégánk kinyírta a címlap-felelőst, és kalácsra törte három résztvevő autóját című cikket kelljen kiszögelnie a Tomnak a címlapra.

Jelentem, Rudi, a címlapos él. Hogy virul-e azt nem tudom, mindenesetre saját lábán hagyta el a helyszínt. Ez azt is jelenti, hogy a Hacsi is...és milyen jól teljesített. Köridőt nem tudok, nem mértük, de minden megtett kör maga volt az elillanó örökkévalóság. A kis japán vakarcs mesésen pontosan feküdt rá a kanyarokra, egyszer sem kelletlenkedett, és mindig azt tette, amit kértem. A sebesség illúziója továbbra is megvan, pedig szánalmasan lassan mentünk.

De a tűzkeresztség megvolt, mind a Hacsinak, mind nekem, és szebb szombatot el sem tudtam volna képzelni. Még úgy sem, hogy sok fék nem maradt, hogy az alapjárat gyakorlatilag megszűnt, és a gumik levedlettek némi bőrt. A Hacsi marad, mert jó, és ha megvagyunk a nagyszervizzel, akkor lesz csak igazán jó!