tc-flotta 7 - Totalcar

Majdnem megvettem a Ducatit

Minden meglett, a családi kupaktanács, a rábólintás, a pénz - hétfőn indultam volna megvenni a Multistradát.

Újra megy, de ez se volt egyszerű

Fél éve nem ment szegény sehová. És bár a hiba szerény volt, a megoldás felért egy földrész eltűnésével. Mármint az én léptékeim szerint.

Búcsú a foltoktól. Egyben a Foltostól

Most már értem, miért kerül egy szép fényezés Budapest környékén másfél-kétmillió forintba. Három hetem ráment arra, hogy a Foltos legalább pár méterről szalonképessé váljon.

Nyár végi ezmegaz az állólámpáson

Négyezer-kétszáz kilométerrel ezelőtt úgy véltem: százötven kilométert csak kibír még a kareszos szervizelésig az öreg Merga. Aztán megjárta Szicíliát. Sokkal tartoztam neki.

Megvan a Porsche első hibája

Írtam, hogy beszámolok a nevetésről és a könnyekről is a Porsche Boxster használata közben, most megérkeztünk az első hibához. De nincs nagy baj.

Meglesz-e Szicília? Egyelőre igen!

Mire ezt olvassák, már pucoljuk az autót, tömjük a táskákat, mert alig pár óra és nekivágtunk a távoli szigetnek. Amikor ezt írom, csak annyit tudok: alig egy napja még a sarokig se lehetett elmenni az autóval.

Így lett német a japánból

Nem túl öreg, nem túl nagy, városba és autópályára is ideális, és nem is túl drága. Bújtuk a piacot rendesen, de végül meglett.

Megették a nyüvek a Mercit

Sose undorodtam a férgektől, inkább viccesnek láttam őket, bár amikor papírzacskóból cseresznyét szemezgetve, Moraviát olvasgatva a Rába-parton, fél kiló után vettem észre, hogy minden szem kukacos, akkor kicsit megindult bennem valami, még katonakoromban. Azóta köszönöm semmi, de most, egy életre megutáltam őket. Ugyanis elpusztították, ami a legnagyobb érték volt a Pontonban.

Megy!

Eljutottunk ide is. Már csak egy szabad, csillagfényes szombat este kell, és nekiindulok az első bejáratós próbaútnak a nagygenerál után. Nem árt tudniuk – nem véletlenül nem írtam két hónapja Dezsőről, rettentő piszmogással teltek a hétvégék.

Négy hét, és ez Rómába indul

Már csak egy hónap van hátra az indulásig.

Halkan mondom... Talán összeállt

Két hét múlva ilyenkor madárcsicsergésre ébredünk Földváron, kiverjük a szemünkből a csipát a mosdó szélén, mint hamut a nagypapi pipájából – elég az alliterációkból –, azt a három, S-es méretű Tesco-szatyrot, amit összekészítettünk a kéthetes útra (és egyáltalán befér), betömjük a Bianchi fenekébe, a gyerekeket bezavarjuk a hátsó ülésre, mi Katival felhajtunk egy kávét, majd a vásznat a kocsiban a fejünk fölött, lenyúlok a kézifék mellé, szívató fel, indítókar meghúz, és a kamionmentes pályán máris Trieszt felé robogunk, távoli célként Rómát megjelölve piros filctollal a térképen.

Úgy tűnik, elindultunk Rómába

Mire ezeket a sorokat olvassák, mi már feltehetőleg az M7-esen vánszorgunk olyan bő nyolcvanas tempóban Trieszt felé a 49 éves Autobianchival, hátunk mögött a tableten filmbe bambuló két gyerekkel, az ő hátuk mögött azzal a szerény cókmókkal, amit egyáltalán vihetünk magunkkal.