Az amerikai autókat elutasítók tetemes hányada sohasem tulajdonolt amerikai autót, sőt megkockáztatom: nem is ült ilyenben. Hallomásból értesült egy távoli barát sokadik ismerősének kalandjairól, így például a több hónapos várakozásról, amire ideért az aranyáron mért alkatrész.

hirdetés

Legendák terjedtek el az iszonyatos megbízhatatlanságról, és nem
utolsósorban a legcsekélyebb műszaki tehetséggel sem rendelkező
sarlatánokról, akik vannak olyan vakmerők, hogy hozzápiszkáljanak az
egyébként is képtelenül bonyolult, európai embernek nem való
technikához. De ugyanígy teljesen felesleges lenne teret adni a kivagyi
kisebbség véleményének, akik viszont révült tekintettel zengenének
ódákat a felülmúlhatatlan kényelemről.

Mert a kényelem letagadhatatlan: a túlnyomórészt tükörsima USA-beli
aszfaltra tervezett, lágy rugózású autók az európai társaiktól eltérően
nem hatalmas ütésekkel tudatják utasaikkal, hogy a pusztuló magyar
utakon közlekedünk velük. Jómagam egy évig küszködtem egy Pontiac
Firebirddel, amely a megjelenése és a filmbeli szereplése alapján
fantasztikus sportkocsi benyomását keltheti, ehhez képest úgy
ringatózik a felfüggesztésein, mint egy frissen olajozott libikóka. Az
úton maradásáról kizárólag a négy (elől 23,5, hátul 25,5 centi
szélességű) gumiabroncs gondoskodik,
a futóműnek csak statisztaszerep jut.

Használati utasítás

Az autóhoz jár egy 304 oldalas kezelési kézikönyv. No, nem
pocsékolták a nyomdafestéket száraz technikai adatok sorolására,
annál többet foglalkoztak a teljesen kezdő, autót közelről még
életében sosem látott úrvezető trenírozására. Csak példaként
említem: 31 oldal jut ebből a biztonsági öv szabályos
becsatolására; 37 vezetési alapismeretekre, beleértve a főbb
közlekedési táblákat és a közlekedési jelzőlámpa helyes
értelmezését; természetesen nem maradhatott ki belőle, miképpen
választhatunk megfelelően a benzinkút buja töltőcső-liánjai közül
("In the U.S. and Canada, it's easy to be sure you get the right
kind of gasoline (unleaded). You'll see <UNLEADED> right on
the pupm. And only unleaded nozzles will fit into your vehicle's
filler neck.") Természetesen nem csak unalmas szöveg, de gondosan
rajzolt ábrák is segítik a vizuális kultúra térhódítása okán a
szövegértésben momentán korlátozott amerikaiakat.

A menettulajdonságokat sem érdemes kritizálni (kivéve persze a
visszafogott végsebességet), a bőségesen túlméretezett hajtáslánc
ritkán engedi kínos helyzetbe az autó gazdáját.
Harapós V6-osok, dübörgő V8-asok töltik ki a köbméternyi
motortereket, és a jellemzően használt automata váltók sem az
anyagspórolás mintapéldányai.

Itt a kitűnő kapcsolódási pont a szószátyár autófilozófiai fejtegetés
és a teszt tárgya között.
A Pontiac Sunbird érdekes öszvér az amerikai autók listáján.
Külső méretre az ottani bevásárlóautó-kategóriába sorolják, csakhogy
némely hasonlóval (pl. Chevrolet Cavalier) szemben nemcsak kicsiny,
négyhengeres blokkal gyártották, de a gyártó nagyobb modelljeiben
(Pontiac Grand Prix, Trans Sport, Chevrolet Lumina) fellelhető 3.130
köbcentis V6-os is beillesztették. A nagy blokkhoz vétek a macerás
kéziváltót választani, olyan kézenfekvő a bőséges nyomatékhoz a
háromsebességes automata. Persze az amerikai mércével szerény, alig 460
centis kasznit elbírja a 110 lóerős kétliteres is, de akkor már
nyugodtan vehetünk egy hasonló évjáratú Vectrát, ugyanott vagyunk.

A külső megjelenése nélkülözi a feltűnést, és akkor még visszafogottan
fogalmaztam. Így még sohasem jártam:
a viszonylag élénk színű gépjármű alig látszik a képeken, pedig
elfogadható fényviszonyok között és jellegtelen, szürkés háttérrel
fotóztam. Jó alaposan meg kell néznünk, hogy ne európai vagy japán
tucat-autónak lássuk. A hátsó lámpája ráadásul teljesen E-szabványnak
tűnik, bár minden bizonnyal egy ügyes kezű barkácsolót vonhatnánk érte
felelősségre. A keskeny első fényszóró is csak a kukacoskodó
vizsgabiztosoknak jelent csemegét, de a műszakira egy dupla
kispolák-lámpasorral (hozzápasszítva a remekbe szabott, gyárinak látszó
burkolatot) járnak.

A belső dizájn kicsivel több utalást tartalmaz az eredetre: az első
biztonsági övek az ajtóhoz rögzítettek, a kapcsolósor is másfajta
logikát igényel, mint amihez a ránk zúduló német, olasz és francia
gyártmányok szoktattak.
A műszeregyüttes már pilóta szakvizsgát feltételez, és azért is
feleslegesnek tűnik, mivel az amerikai vásárlóközönségnek nem sok
fogalma van* az effajta információk jellegéről. Azt hiszem, probléma
esetén bőven elég lenne egy figyelmeztető hangbemondás: "nyomja meg a
piros gombot, és..."

De ha már itt vannak, nézzük át őket:
olajnyomás, vízhőfok (Fahrenheitben, naná), töltőfeszültség,
benzinszint, sebességmérő (nem kell tudni fejben szorozni több helyi
értékű számokat, elég egy nagyító a belső, km/h-s skálához), és
fordulatszámmérő. Utóbbi nélkül nem is tudnék autót elképzelni, és itt
kiélhetem a mániámat a sebesség-fordulatszám témakörben.

De ez már a következő, a menetteljesítményeket taglaló fejezethez
tartozik.
A szolid literteljesítmény (45 LE/l) egyeseket megtéveszthet. A
140 lóerő indulásnál vígan csikorgatja a gumikat, a tulajdonos által
tartott próbakörön esélyem sem volt a fél kézzel markolt öv csatját a
helyére pattintani, olyan virgonc a masina. Vékony hangon elrebegett
panaszomra hanyagul válaszolt: "szeretem gyorsan fölvenni az
utazósebességet". Bár a botrányosan hangolt budapesti közlekedési
lámpákhoz tökmindegy, mennyi idő alatt gyorsulunk a megengedett
tempóra, ennek ellenére én is szeretem, ha nem egy ökrösszekér
dinamikáját érzem.

A villámgyors vágtázók látványossá teszik az atlétika egyik
válfaját, a hosszútávfutás jóval több kitartást igényel. Nos, a Sunbird
itt is jeleskedik:
szerény utazótempójával (120-130 km/h) a világot egyhuzamban meg
tudná kerülni. A háromsebességes automata - reagálva a
kiegyensúlyozott gázpedál-állásra - ilyenkor 2500-ra ejti vissza a
fordulatot. Ez esetben nem is konyul olyan vészesen lefelé
benzinszintmérő, 9 literrel beéri országúton.

A zajszint kicsit meglepett, nem is kellemesen. Bizony, a
nagyobb testvéreiben hangszigetelő anyagok közé rejtett V6-os
dorombolása beszűrődik az utastérbe, nem kell sportkipufogóval fokozni
a hatást. Persze ez egyeseknek inkább előny, már akik szeretik
számolgatni az alacsony fordulatú blokk munkaütemeit.

A legtöbbeket foglalkoztató kérdés minden bizonnyal a karbantartás. A
tárgyalt Pontiac Sunbird idén lesz 12 éves, természetes hát, hogy a
statisztikai hivatal felkészült munkatársai is hónapokon keresztül
bíbelődnének a hibák rendszerbe foglalásán. Gondolhatnánk. Nos, az élet
nem igazolja a várakozást:
semmivel sem kevésbé megbízható, illetve semmivel sem kell
többet fordítani az esetleges problémák megszüntetésére, mint egy
hasonló méretű európai kocsinál. Most, az őszi hónapokra ért meg egy
fékfelújításra (tárcsák, munkahengerek, betétek cseréje), ez ugyanúgy
60 ezer forintba került, mint a négy lengéscsillapító újjal
pótlása.

Megadta magát már a váltó egyik jeladója, de szerencsére a Sunbird
gazdája visszafogottabb szerelőhöz esett be, mint jómagam.
A klímakompresszor kuplungja nem hajlandó kapcsolni; a központi
zár egynémely esetben makrancoskodik; a napi kilométer-számláló örökre
megállt - megannyi ismerős nyűg az öt évesnél idősebb autók
tulajdonosainak. De semmi több, a motor és a váltó valószínűleg
elpusztíthatatlan, és a kasznin sem mutatkoznak a korosodás jelei.

Hivatkoztam fentebb néminemű saját tapasztalatra. Hát igen,
mindenkinek van egy korszaka, amit utóbb szívesen letagadna, miért
lennék én a kivétel? 10 éve volt, hogy megvettem azt a Firebird-öt,
2,8-as V6-os blokkal, kézi váltóval.
Menni alig mentem vele, pedig 11 literrel beérte, és
tulajdonképpen nem is volt sok baja ahhoz képest, hogy már hosszú évek
óta Magyarországon használták. Csakhogy épp annyi pénzt tudtam
összekaparni, amiből kijött az ára, és a bűnügyi hírekben oly sokszor
citált multinacionális vagyonvédelmi cég (akkori munkáltatóm) igencsak
a létminimumhoz igazította az irodavezetői fizetésem.

Sebaj, régi szerelőm, Anti koma így bemutathatta rajta ösztönös
kreativitását:
az imbolygó hátulját két bontott Lada lengéscsillapító fékezte
le (komolyan mondom, pont akkora). A vízpumpa javításához sem volt
érdemes gyári tengely után szaladgálni, szétszedés után kiderült, hogy
egy Polski 125-ös alkatrésze dolgozott benne; a jobb első lámpát pedig
a lengyel ipar másik büszkesége, egy kispolszki biztosította. Egy év
után egy turizmusból megtollasodott fickó óriási megkönnyebbülésemre
rácsapott, mint cápa az ebihalra. Azóta nem nekem fő a fejem
miatta.

Az amerikai autóknak (is) a legnagyobb átka a fent leírt iszonyatos
berhelés. Nincs vagy nem szánnak rá elég pénzt, és
korosabb példányok egy-két év alatt annyira lealjasulnak, hogy tápot
adnak a szóbeszédnek. Amin aztán vígan csemcseghetnek a négy méter
alatti és maximum 1300 köbcentivel rendelkező járgányokba szoruló
ellendrukkerek. Pedig lehet ezt így csinálni, ahogy a képeken szereplő
járgánnyal történik.

Leszögezném: a bemutatóban szereplő Pontiac Sunbird tulajdonosa
úgy használja autóját, mint bárki más, aki közönyös az iránt, mi van
alatta: ha mennie kell valahová, beül, és odahajt. Nem keresi a
találkozási lehetőségeket márka-, gyártmány-, vagy származási
országbeli társakkal. Nem fektet busás összeget "nagy zenébe", nem
glancolja minden nap, nem törzsvendége a krómozóknak, de még (bocsássa
meg neki az Ég) cowboykalapot és veszkócsizmát sem hord. De szereti,
hogy nem kell vacakolnia a sebességváltóval; hogy a gázadásra szökken,
mint a megriasztott gazella, és hogy elviszi mindenhová.

Istenuccse nem dicsérem a gépet, de pont most nyáron válogattam
hasonló életkorú autók között, és ha épp egy ilyenre akadok, lehet,
hogy hosszabban elgondolkodtam volna rajta.